Egy közel harminc éve felfedezett, de alig publikált anyagot mutatok be, amely a magyarországi, papírra készült fényképek történetének kezdetét, a talbotípiák korszakát idézi. Egyes vélemények szerint ez a közel háromszáz talbotípia azért nem került mindmáig közlésre, mert magáról a készítő mesterről nagyon keveset tudunk. Ezért életének összegzésével kezdem, amelynek összeállításában Nagy István győri fényképész segített, aki megírta a győri fényképészet vázlatos történetét.1 A győri levéltári mutatókönyvben talált adatait átadta nekem, további kutatásra ösztönözve.
A fényképész ■ kétféleképpen írta a nevét: német szokás szerint Scopall Josef, illetve magyaros kiejtése szerint Skopáll József. Életrajzi adatai eddig ismeretlenek voltak, az online győri életrajzi lexikonban nem található. A magyar fényképészek életrajzi lexikon adatai alapján annyit tudjuk, hogy 1814-ben született és 1870. november 17-én halt meg.2
Az új típusú kép, a dagerrotípia megjelenéséről Győrben kevés adattal rendelkezünk.3 1844. október 5-én érkezett Győrbe Kernstock Károly dagerrotípista Pestről, hirdetése a helyi Das Vaterlandban jelent meg, amely ebben az évben indult.4 Érdekelte a győrieket a kép, az illusztráció, ezt bizonyítja Philibert Schwaigner könyvkereskedésének 1845-ös hirdetése. A lipcsei Illustrierte Zeitung évi ötven megjelenő kötetét és az abban látható ezer illusztrációt ajánlotta a helyieknek megvásárlásra.5 A könyvkereskedő 1846-ban megvételre kínálta C. F. Albinus dagerrotípiát ismertető könyvét, amely Lipcsében jelent meg 1844-ben.6 Más adat a lapban nincs, de ez nem jelenti azt, hogy 1845–1846-ban nem járt a városban fényképész, csak azt, hogy nem maradt nyoma. Ez az újság 1846-ig németül, majd 1847–1848-ban már magyarul jelent meg Hazánk címmel.7 1847-ben két dagerrotípista mestert említenek a források, májusban Limbeck József a Bécsi udvar 123. szám alatti működéséről tudunk, majd júniusban megérkezett Bubenik János Pozsonyból. Ez utóbbi színezett képeket ajánlott, sőt három nap alatt bárkinek megtanította a dagerrotípia mesterségét. Utazó fényképész volt, csupán két hétre rendezkedett be Győrben.8
1848-ban lépett színre a helyi, letelepedett mester: Skopáll. Pirotechnikusként indult, ez megalapozta vegyészeti tudását. Először vegyianyag-kereskedő volt, puskaport adott el a magyar honvédségnek.9 Majd 1848-ban Győrben dagerrotípiai és talbotípiai műhelyt nyitott. Ő maga a talbotípia megnevezést nem használta, papírképeknek nevezte munkáit. 1848. április 9-én közölt hirdetése nagyon tanulságos, már működő, berendezett vállalatként hirdette magát. Így szól:
„Jelentés. Alulírt alázatosan jelenti a tisztelt közönségnek, hogy ezentúl fényképeket mind ezüst lapra, mind papírra, mindenféle nagyságban és formában legszebben s legtartósabban készít, mellyek kívánatra színezve is lehetnek, s mind a legpontosabb hasonlóság, mind s rövid ülési idő tekintetéből, minden egyéb arczképek feletti előnnyel bírnak.
Ezen fényképek különösen alkalmasok kicsinyben, gyűrűkre, medailonokra, melltűkre: ellenben nagyobb arcz-, táj-, és építészeti-képekre a papír-képek sokkal ajánlatosabbak.
Az ár ahhoz képest, mint ki-ki a képek készítését kívánja, lehető legolcsóbbra fog szabatni.
Mintaképek láthatók Swainger Filibert úr könyv- és mű-kereskedésében, valamint alulírt műtermében is, melly reggel 9-12, délután 3-6 óráig mindenkinek nyitva áll. Van pedig ez a torony-utczában 163. szám alatt a Mack-féle házban első emeletben. Győr, april 29. 1848. Skopáll József.”10
Azt gondolhatjuk, hogy rákényszerült erre a részletes ismertető-hirdetésre, mert más fényképező mester is megjelent a városban az év márciusában, aki így hirdette magát szintén a Hazánkban:
„Daguerreotyp. A fényképek műterme, bécsi utczán Nagy István úr házában 58-dik szám alatt naponkint reggel 9 órától délután 3 óráig nyitva van. Fényképek itt mindenféle nagyságban legolcsóbb áron készíttetnek, csinos rámákban a legtökéletesb műszerekkel. H.”11
Skopáll életének érdekes, feltáratlan része az 1848-as szabadságharcban való részvétele. Mészáros Lázár a szabadságharc hadügyminisztere 1867-ben kiadott emlékirataiban beszámolt a szabadságharc rakéta konstruktőre, Skopáll főhadnagy munkájáról. Skopáll 1849- ben a nagyváradi fegyvergyárban dolgozott, ahol sikerült megszerkeszteni az ún. „röppentyűket” vagyis a rakétafegyvert, amit Guyon tábornok csapatai által zsákmányolt osztrák röppentyűk tanulmányozása alapján kezdtek el gyártani. A váradi gyár pecemártoni üzemében többek között Congreve-rakétákat, más néven röppentyűket készítettek. Valószínűsíthetjük, hogy a korabeli dokumentumokban említett szakember Skopáll József volt.12
Skopáll élettörténetét levéltári adatok alapján rekonstruálhatjuk. A fényképész nem volt városi polgár. Egyes kérvényei, tanácsi ügyei jelzik tevékenységét, a speciális, hivatalos ügyekben. Mivel a Scopall (Skopáll) vezetéknév gyakori Győrben, számos hasonló vezetéknevű egyén ügyeire való utalás található, ezekből el kellett különíteni a mesterre vonatkozó adatokat. 1854 előtti levéltári anyagok Győrben kutathatatlan állapotban vannak, nincsenek mutatók, csak bizonyos tág témaegységek. Ezért nem lehet semmit tudni a műtermének helyéről, építészeti terveiről. A Torony utcai műterme az 1840-es évek közepén egy ház első emeletén volt, amelyet valószínűleg már cége kezdetekor kialakított. A korai műhelyekben nem történt építészeti átalakítás, amiről levéltári iratok maradtak volna, hiszen a dagerrotípisták sokszor egy vendégfogadó egy szobáját bérelték ki ideiglenes jelleggel. Ilyen esetben a fényképész szabályozta a fényképezés idejét, és borús napokon akár szüneteltette szolgáltatását. A Torony utca 163. számot később átszámozták Torony utca 16. számra, mely ma az Arany János utca 16. szám alatt található.13
A győri Tanácsi és Polgármesteri mutató időrendben a következő ügyeket őrizte meg, bár számos irat nincs meg, mégis érdemes felsorolni azokat is.14
1857-ben Skopáll József kérvényt adott be panoráma felállítására.15 Ugyanebben az évben Skopáll Józsefné Raith Jozefa halálakor hagyatéki leltár készült, melyet a hagyatéki bíróságnak továbbítottak.16
1858-ban engedélyt kapott a várostól második házassága megkötésére, feleségül vette Maria Elisabetha Lamaur kisasszonyt Iglauból.17
1859-ben Skopáll József adóügyében levelezést folytatott.18
1862-ben engedélyt kapott műutazásra,19 adóengedély ügyének iratai nem maradtak meg.20
1864-ben Skopáll Karolina (valószínűleg a leánya) házasságtörést követett el külföldön, ezért a városi tanács „hazakényszer utazását és igazolás jegyet rendelte el”.21
1868-ban engedélyt kért és kapott fényképészeti vitrine felállítására. A győri karmelita kolostor és Rába-hídhoz vezető járda melletti harmadik korlátfához „mutató táblát” állított fényképei kifüggesztésére.22
1869-ben Skopáll József „csinos” fényképészeti műtermet akart építeni az Oroszy féle kávéházzal szemközti Rába-híd melletti partra. Ezért kérvényt adott be a városnak, hogy engedélyezze számára ennek a harminckét négyszögöl területnek a megvásárlását örök áron, vagy legalább tizenöt évre való bérlését. Kérvényében arra hivatkozott, hogy a tér igen meredek, tehát alkalmatlan gabonarakodó helynek, abban az időben is gyümölcs- és sütemény-árusnők helye volt. A végzés szerint (673/1869. augusztus 9.) „A jelesített parti helyiség kereskedelmi czélokra szükségeltetvén a város által el nem árusítható, miről kérvényező azon hozzá adással értesíttetik, hogy szándékba vett czéljának megfelelő egyéb városi térséget jelöljön ki, mire nézve a helyre újabban jelentkezzék.”23
1870-ben Skopáll József meghalt feltételezhetően nem Győrben, talán Mosonmagyaróvárott. Özvegye folytatta a fényképészeti tevékenységet, erről a győri közönséget is értesítette a helyi lapban:
„Alólírott tisztelettel tudatja a t. cz. közönséggel, miszerint elhalt férje Skopál József után hátramaradt fényképészeti üzletét tovább is folytatandja és alázattal esd további kegyes pártfogásért, és élénk látogatásért, igyekezvén ezután is a t. közönségnek teljes megelégedését pontos és gyors szolgálat által tovább is kiérdemelni.”24
1871 körül felesége felépítette a Rábaszer 30. szám alatti műtermét, mely helyileg már a Rába túloldalán, az Újvárosban található. Sajnos sem Skopáll, sem özvegye fényképeinek hátoldalán nincs feltüntetve cím. (Ez nagyban segítené a különféle műtermek használatának pontosítását.)
A következő rájuk vonatkozó hírlapi adat 1874-ből való: Skopáll Vilma képei a nagy győri fényképkiállításon sikert arattak. Így szól a Győri Közlöny ismertetője:
„Séták a győri kiállításon. (…) Alatta Skopáll Vilma, Pobuda Károly győri, Kozics Ede pozsonyi és Mayer Ottó komáromi fényképészek művei versenyeznek az előny fölött (…) a többiek fényképein különösen Skopáll Vilmáén, szintén szép haladás észlelhető.”25
Az 1876-os helyi naptár szerint Skopáll özvegye fényképésznő lakása a Kovács utca 30. szám alatt volt, a fényírda pedig a Rábaszer 30. szám alatt.26
1880-ban özv. Skopáll Józsefné fényképészterem építésére kért engedélyt.27 A beadvány szerint a Torony utca 6. számú ház udvarán akart lakószobát építeni, melynek egyéb funkciójára nincs utalás. Az engedélyt megkapta azzal a kikötéssel, hogy palakővel fedje be.
1883-ban, az utolsó adat szerint Skopáll Józsefnénak adófizetés-halasztás ügye volt Győr városával.28
Meg kell jegyeznem, hogy Scopall János fényképész neve is felbukkan a regiszterekben: ő 1872-ben az ország másik végében, Szatmáron29 – az erdélyi fényképtörténet szerint Szatmárnémetiben30 – dolgozott. Továbbá fennmaradt egy irat, mely szerint 1884-ben özv. Skopáll Mária és társai ingatlan árverése zajlott Győrben.31 1885-ben Magyarország iparosainak és kereskedőinek cím- és lakjegyzéke szerint Skopáll Mária fényképész Magyar-Óváron működött.32
Győrben a Tűztorony utca 16. szám alatt 1879-től 1892-ig Mandaus János fényképész dolgozott.33 Ekkor tehát még létezett Skopáll egykori műhelye.
Összegezve 1847 és 1852 között Győrben dolgozott Skopáll, ekkor keletkezett a ránk maradt anyag. 1853-ban Bécsben a Haarmarkt (Szőrmepiac) 730. alatt tűnt föl, mely a mai Rotenstrumstrasse (Vöröstorony utca), és 1860-ban Raab (vagyis Győr) volt a tartózkodási helye . Ezeket az adatokat találjuk Hans Frank: Vom Zauber alter Licht-bilder. Frühe Photographie in Österreich 1840-1860 című kötetében.34
Szilágyi Gábor elismeréssel írt a mára méltánytalanul háttérbe szorult győri mesterről, Frank említett tanulmányának adataiból azt a következtetést vonta le, hogy Skopáll 1860-ban Bécsben meghalt, és ezért győri műtermének vezetését felesége vette át.35 Talán egy ideig ingázott Győr és Bécs között, de munkái Bécsben nem maradtak meg, így az ő nevét az osztrák fényképészeti lexikon – Timm Starl: Lexikon zur Fotografie in Österreich 1839 bis 1945 – sem az 1983-ban, sem a bővített kiadásban 2005-ben megjelent kötete nem tartalmazza. Viszont az Albertina Múzeum Biobibliografie zur Fotografie in Österreich online változata (mely Timm Starl 1995-ös adatait rögzíti) közli a fenti adatot és még egy további forrást. E szerint a bécsi Photographische Correspondenz 1864-ben (ebben az évben indult) kiemelte, hogy Scopal Josef volt az első Bécsben, aki életnagyságú fényképeket készített.36
Azt pedig biztosan tudjuk, hogy 1860 után még élt, tanácsi beadványaiból ez egyértelműen kivehető. 1860-ban Magyaróváron bukkant fel, Skopáll és Gesswein cégnéven nyitott fényképészeti műhelyt, társa a későbbiekben nem önállósodott. Győri működésének dátuma a megmaradt fényképekből megállapítható, példaként egy 1860–1870 között készült kép elő és hátlapját mutatom be. ■ ■ Később utóda, özvegye működtette kettős címen a céget.37 Egy jellegzetes műve elő- és hátlapja tükrözi a divat változását az 1870-es években. ■ ■
A képek felfedezésének története
1979-ben Karlovits Károly mutatta be először Skopáll József megmaradt talbotípiáit a Beke Lászlóval közösen szervezett A fényképezés kezdetei című székesfehérvári kiállításon.38 Sajnos műtárgy-lajstrom nem készült, de Csorba Csilla a kiállítás ismertetője mellett a Fotóművészetben megjelentette Skopáll műtermének felvételét.39 ■ Karlovits megállapította, hogy a képen látható fényképezőgép speciális szerkezet, vagyis maga a mester készítette Voigländer kamerával ellátva. 1855–1857 között, vagyis bécsi időszakára teszik a felvétel készülésének időpontját, kicsit elválasztva a többi anyagtól. Az 1980-ban megrendezett Művészet Magyarországon 1830–1870 című kiállításon másik három arckép került bemutatásra, és az egyik megmaradt talbotípia negatív40, 1981-ben pedig a Magyar fotográfia története című kiállításon két arckép és a híressé vált győri utcakép41.
1984-ben a Skopáll-hagyaték mai őrzője Szabó Péter írt egy tanulmányt a győri múzeum fotógyűjteményéről.42 Kutatásai alapján az anyag a bencések által 1802-től irányított Czuczor Gergely Gimnázium iskolai régiségtárának gyűjteményéből került a Xantus János Múzeumba.43 Azóta feltűnt néhány kiadványban egy-egy győri arckép, de a teljes kiadására még sajnos várni kell. Skopáll életének újabb feldolgozása az említett Nagy Istváné 1994-ben, aki levéltári adatokat gyűjtött össze, és hatvanhárom fényképfelvétel büszke tulajdonosa. Stemlerné Balog Ilona 1996-ban írt a Papírkép születése című tanulmányában Skopállról.44
A talbotípiák mint technikatörténeti források
Kétszáznyolcvanöt talbotípia egy fényképésztől csak angol, francia fényképtörténetekből ismert. A belefestett dátum alapján behatárolható a készítés ideje, ez alapján tudjuk, hogy az 59. számút 1850. augusztus 8.,45 az utolsót pedig 1852. július 18. dátummal látta el. Számos képén megtalálható a fényképész neve, és az évszám, legtöbbje napra pontosan datált.46 Ez rendkívül ritka, és a kollekció értékét növeli. A mester jó minőségű, koronával és babérral ékesített Bath-papírra dolgozott, melyek között vannak barna, enyhén sárgás, feketés, szürkés-zöld, kék színű, matt, tömött és laza rostú sópapírok, illetve fényes viaszolt 12´9 illetve 13´11 centiméter nagyságúak. Színben, tónusvilágban feltűnően különböznek egymástól, amely arra utal, hogy Skopáll az eljárás többféle változatát is művelte, többféle vegyszerrel dolgozott.
A három megmaradt papírnegatív úgy készült, hogy a negatív papírt viasszal kezelték.47 A rajzolat a negatívon tiszta, világos, míg a viaszolással kezelt pozitívjai nem annyira sikerültek. A viaszolás egyenlőtlen, a viasz nem hatolt be a papír rostjai közé, csak a felszínen rakódott le. Bemutatok egy negatívot – ezt pozitívba átfordítottam –, és ennek ovális változatát, amelybe már berajzolva látjuk a hátteret. ■ ■ ■ A hagyatékban van egy panotípia, vagyis viaszkép egy nyakékes hölgyről, amely vászonra készült. Ez annyira sötét tónusú, hogy szinte lehetetlen lereprózni és élvezhetően levetíteni. Tudjuk, hogy a pesti Tiedge János is megkísérelte 1856-ban, hogy papírképeit viaszolással erősítse meg, illetve eleve vászonra vitte fel az emulziót.48
1857-ben Skopáll épített egy nagyító gépet, amely alkalmas volt papír- és üvegnegatívok átvilágítására. A harmonika kihuzatú műszer négyszeres nagyításra volt alkalmas, (öt hüvelykről húsz hüvelykre). Bár forrását nem adja meg Szilágyi Gábor, úgy tűnik, hogy ezt abból állapította meg, ahogyan megjelent egy-egy arckép a papíron. A felvételek többsége azt mutatja, hogy többnyire egy gépet használt, néhányon azonban furcsán kiemelkedik az alak.49 (Talán volt egy másik gép és objektív vagy tényleg létezett egy bonyolult nagyító szerkezet?) ■ ■
Egyszerűség jellemzi a portrékat, a berendezésből csak az asztal, a karosszék vagy támlásszék látszik. A beállítás nem túl változatos: van, aki az asztalra könyököl, és van, aki a szék karfájára fekteti karját. A modellek előtt díszes mintázatú terítő van, néhány férfi sétapálcát tart a kezében. Az egyik modell a kabátjának nyílásába tolja a kezét, a másik mindkét kezét a térdén nyugtatja. Van, akinek szétnyílik a kabátja, és alatta látszik mellénye, óralánca, fehér inge. ■ ■
Furcsa technikai malőr kényszerítette Skopállt arra, hogy kitakarja a hátteret. Az eredeti negatívon hosszú csíkos hibák keletkeztek, amelyek a pozitíven is megmaradtak. Ezért kiemelte az alakot a foltos háttérből, valamilyen maszkkal körülvéve kitakarta. Művészi elvárása szerint ovális alakú képeket alkotott, amelyek ekkor akvarellként is divatban voltak. ■ ■ A következő fázisban Skopáll ceruzával rárajzolt a képre egy oszlopot, vagy más épületrészletet illetve kapuboltozatot. Az újabb munkarész a kifestésé volt. Általában az egész alakot, később a hátteret és a kellékeket festette át, vagy a kép egy-egy alkotóelemét.50 ■ ■ ■
A következő képpáron látunk egy napernyőt tartó szép, fiatal nőt. Az első felvétel az eredeti pozitív, a második ennek ovális változata. A modell mögött felállított háttér kilyukadt, és ezt még a másik felvételen sem javította át. A hiba megmaradt és számunkra érdekességgé vált. ■ ■
A talbotípiák mint társadalomtudományi források
A hagyomány szerint Skopáll lefényképezte gróf Széchenyi Istvánt, a képen díszes házi kabátban, egyik lábát a másikon átvetve ülve látható.51 Közelről megvizsgálva ezt a képet, az biztos, hogy nem egy metszet reprodukciójáról van szó. De a talbotípia szerkezet nem teszi lehetővé, hogy az apró részleteket felfedezhessük. ■ Ismerős a kép, hiszen a Széchenyi ikonográfia 1842-re datálja Skopáll fényképével azonos, Franz Eybl osztrák művész által készített litográfiát. A gróf magyar díszruhát visel: bő, kerek nyakú, hasított tölcsérujjas mentét és bő dolmány alatt zsinóros gombolású rövid mellényt.52 Feltételezésekbe bocsátkozhatunk: a reprodukciónak egy ma nem ismert Eybl által készített finom akvarell lehet az alapja. Az rejtély, hogy hogyan kerülhetett Skopáll kapcsolatba 1850 körül egy ilyen tiltott, kivételesen ritka darabbal. Az biztos, hogy nem Eybl festményének, litográfiájának és az ismert későbbi 1854-es fametszetnek a reprodukciójáról van szó.53 Az arcon látható finom elemek kidolgozottsága – a szem és a száj körüli halvány vonalak – kivételes tehetségre utalnak.
Skopáll fényképeinek nagy részén helyi lakosokat látunk. A győri polgároknak két csoportja volt: a patríciusok (gazdag kereskedők) és a kézművesek, kiskereskedők, kisbirtokosok alkotta középréteg. A polgárjoggal nem bírók a város alsó néprétegei, mint például a céhen kívül rekedt kontárok, a városba költözött zsellérek, napszámosok, valamint a jómódú polgárok alkalmazottai (cselédek, kocsisok stb.) voltak. Mint tudjuk, a városi polgárság számottevő része német volt, Debrecen kivételével az összes szabad királyi város lakosságának túlnyomó része német volt. A városi társadalom felső és középrétege az ingatlannal és polgárjoggal rendelkező, főleg a német területről bevándorolt kézműves és kereskedő polgárokból állt. A németek elmagyarosodása már az 1820-as évektől elindult, a reformkorban a német nyelvű polgárság már nem volt önálló politikai tényező. Skopáll József fényképein a modellek pontos társadalmi hovatartozása nem állapítható meg, de kiválasztottam szélsőséges mintaként a leggazdagabb katonacsaládot és egy szegény öregasszony. ■ ■ Számos katona mellett egyszerű ruházatú férfiak és nők vonultak a műterembe, egy-két nő báli ruhában, egy ügyvéd magyaros mentében. A katonai, baráti csoport több nézetben is megörökíttette magát, a fényképész átrendezte a helyzetüket. ■ ■ Nagyon kevés nevet találunk a képeken, a megrendelők nyilvántartásául általában egy önálló napló szolgált.54
Úgy tűnik, hogy a bécsi akadémia rajzkészítési és -keretezési módja diktálta a talbotípiák nagyságát, és paszpartuzását is, a színezésben és a szignálásban pedig az akvarelleken szokásos modort veszik át. A kivitelezésben Skopáll képeivel teljesen megegyező darabokat találhatunk az 1850–1853 közötti horvát fényképészeti anyagban, ez arra utal, hogy az egész Monarchián belül azonos módon dolgoztak.
Kiválasztottam Skopáll hagyatékából az egyik technikailag legkiválóbb művet, mely egy ülő kislányt ábrázol, és a győri jómódú polgári réteg gyermekviseletét örökítette meg. Ez a felvétel több szempontból rávilágít a technikai változásra, hiszen már albumin eljárással készült – hasonlóan a műteremről készült felvételhez. A teljes negatív felhasználásával kontaktolták, nincs kitakarva. ■ Skopáll József városképeit Tomsics Emőke mutatja be, hiszen ez önálló témakör. Összességében körülbelül tíz felvételről van szó, amelyek inkább a műterem-felvételekhez köthetők, tehát 1855–57 között, sőt még később, 1858-ban készülhettek. Ezek között az egyik egy Rába- parti részlet a Bécsi kapuval, a székesegyházzal és a Püspökvárral. Három utcarészlet egy nézőpontból, egy sarokház első emeleti ablakából készült, különböző expozíciós időkkel. Egy másik felvételen egy kastély előtt álló emberek néznek az objektívbe. Egy képen felismerhető egy pozsonyi részlet: a sétatéri Zöld fa vendéglőből készítette a mester a közeli házsorról.55
Visszatérve a korai anyaghoz egy szabadban készült talbotípia egy belső udvaron elhelyezett virágcserepeket örökít meg. ■ Tökéletes kompozíció, mely a magyar fényképtörténet kezdeteinek abszolút csúcspontjaként értékelhető.
Az Országos Műszaki Múzeum vásárolt száz darab jó állapotú papírnegatívot az egyik első Sós antikvárium árverésen az 1990-es években, amelyek Skopáll hagyatékából származnak.56 Ez az anyag azóta is feldolgozásra vár.
A sok érdekes, a megvalósulás útját dokumentáló kép után végül egy teljesen befejezett talbotípiára hívom fel a figyelmet, amely nagyon messzire került Győrből. Stemlerné Balog Ilona hívta fel a figyelmemet a horvát fényképtörténetet feldolgozó monumentális kötet egy képére, amely Skopáll mester egyik győri alkotása, mely pontosan illeszkedik időben és technikában a bemutatott anyaghoz. A rijekai (Horvátország) városi múzeumba került, a városi fényképészet története ezzel a képpel kezdődik, bár a mesterről semmilyen adattal nem rendelkeznek. A fényképgyűjtemény egyik legkorábbi darabja, felirata: „Photographie von. Jos. Skopall 1852”.57 ■ ■
Skopáll munkáival közvetlen párhuzamba állíthatóak a mindannyiunk által ismert Ludwig Angerer (1827–1879) román földön készített 1854-es talbotípiái. Ezek nagyon megrendítő, korábban ismeretlen témát, a szegénységet ábrázoló képek, melyek az ÖNB honlapján megtekinthetők. A császári hadsereg orvosi részlegében szolgált, mint gyógyszerész és közben fényképezett Bukarestben és környékén 1854 és 1858 között. Ekkor Bécsbe ment és hivatalos fényképészeti műhelyt nyitott, mely a későbbiekben a legelegánsabb osztrák arcképkészítő műhellyé nőtte ki magát.58 Skopáll sorozata ennél egyszerűbb, de vitathatatlanul remekmű. A felvételek részletes elemzése fontos adatokkal szolgálna a magyar fényképtörténet számára.
E talbotípiák bemutatásának célja, hogy elvezessenek bennünket a néprajzi fényképezés kezdeteihez. A néprajzi fényképezés korai szakaszának feldolgozásának első fejezeteként megpróbáltam rekonstruálni az 1862-es londoni világkiállításra kerülő néprajzi fényképsorozat készítési metódusát és azok megjelenítését. A szép és kerek történet mellé fényképeket nem tudtam tenni.59 Számomra e téma feldolgozásának második fejezete Skopáll hagyatéka, egy olyan fényképészeti anyag, amelyhez közvetlenül szinte semmilyen konkrét adat nem kapcsolódik. Hogyan hasznosítható a korai fényképészet emberábrázolása a tudomány számára? Hordoznak ezek a képek olyan információkat, amelyek a tudományos feldolgozás eredményeképpen narratív erővel bírnak? Ajánlom ezeket a talbotípiákat Fejős Zoltán és Fogarasi Klára szíves figyelmébe, antropológiai és etnográfiai elemzésekben bármilyen analízis alapja lehet. ■ ■ Részletes vizsgálatuk azonban csak a fényképek teljes publikálása után lehetséges. Skopáll József hagyatéka fényképtörténeti kuriózum: technikatörténeti forrás, egyúttal a szabadságharc utáni győri polgárság hiteles dokumentuma.
Külön köszönettel tartozom a Xantus János Múzeumnak a reprodukciók közlésének engedélyezéséért.
Farkas Zsuzsa
1 Nagy István: A győri fotográfia 150 éve, Győr 1994. 10–11.p.
2Köszönöm Kincses Károly segítségét, aki az általa összeállított magyar fényképészek életrajzi lexikonában található Skopáll fényképészekre vonatkozó adatokat megmutatta. A halálozás dátuma ebben az adattárban szerepel, de forrása ismeretlen.
3A Kincses Károly által összeállított ötvenöt Magyarországon dolgozó dagerrotípista jegyzéke megtalálható: Farkas Zsuzsa: Festő-fényképészek. 1840–1880, /A magyar fotográfia történetéből 38./ h. n., 2005. 62. p.
4Das Vaterland, Belletristisch-commercielle Zeitschrift Raab, 1844–1847, szerk.: Richard Noisser. Kernstock Károly hirdetése 1844. október 5., 8. p.
5 Das Vaterland, 1845. november 18., 533. p.
6C. F. Albinus: Der vollkommene Daguerreotypist – oder vollstaendige Anleitung Daguerreotypen nach den neuesten Verbesserungen der Deutschen und Franzosen, Leipzig, 1844. (A tökéletes dagerrotípista, vagy a dagerrotípia tökéletes készítése a német és francia, új javítások alapján.) A könyvárus harminc krajcárért árusította, ma könyvritkaságnak számít. Hirdetése: Das Vaterland, 1844. február 7., 64. p.
7 Hazánk: politikai és irodalmi közlöny, Győr 1847–1848, szerk.: Kovács Pál
8 Hazánk, 1847. május 29., június 12.
9 Nagy István közlése. A győri levéltárban ennek nyoma nem található. Skopáll József hangszerkészítő művész 1841-ben és 1847-ben két tartozása miatt a helyi törvényszék elé került. Lehetséges, hogy a fényképész apja, vagy rokona lehetett.
10 Hazánk, 1848. április 29., 822. p. utáni melléklap
11 Hazánk, 190. sz. (1848. március 23.) 760. p. hirdetés
12 Szokoly Viktor (szerk.): Mészáros Lázár emlékiratai I-II., Pest, 1867.
Haditechnikai Szemle 159. sz. (1970.) Skopáll személyének minden kétséget kizáró azonosítása meghaladja a jelenlegi kereteket.
13 Köszönöm Nagy István segítségét.
14 Köszönöm Nagy István és Győr Megyei Jogú Város Levéltárának segítségét.
15 Győr Megyei Jogú Város Levéltára II. 1857/358. Az irat nincs meg.
16 Győr Megyei Jogú Város Levéltára I. 1857/9
17 Győr Megyei Jogú Város Levéltára II. 1858/139
18 Győr Megyei Jogú Város Levéltára II. 1859/253. Az irat nincs meg.
19 Győr Megyei Jogú Város Levéltára II. 1862/5. Az irat nincs meg.
20 Győr Megyei Jogú Város Levéltára Tan. 4477. Az irat nincs meg.
21 Győr Megyei Jogú Város Levéltára II. 1864/2001. Az irat nincs meg.
22 Győr Megyei Jogú Város Levéltára II. 1868/49. Az iratot így írta alá: „alázatos szolgája Skopal Josef Fényképész.” Az irat külsején a kiejtéshez magyarosított formában írták a nevét: Skopáll József.
23 Győr Megyei Jogú Város Levéltára KGy 673 és II. 1869/13
24 Győri Közlöny, 1870. december 4. 414. p.
25„Gyönyörűek különösen Kozics Ede fényképei, köztük egy szánkózó fiú nagy alakja, fényképteremnek dicsőségére válik, igen szépek még ugyancsak a tőle kiállított színezett képek, melyeknek előállításában a pozsonyi terem amúgy is jó hírnek örvend ország-világ szerte.” Győri Közlöny, 1874. szeptember 13. Mivel minden iraton „ Skopáll özvegye” megnevezés szerepel, keresztnév nélkül, feltételezhető, hogy Maria Elisabetha nevű feleségét jelenti. Skopáll Vilma lehetne a leányuk, vagy valamilyen egyszeri elírásról lehet szó.
26 Legújabb nagy győri naptár, Győr, 1876. 133. p.
27 Győr Megyei Jogú Város Levéltára Építési engedély: 3310 és II. 1880/39
28 Győr Megyei Jogú Város Levéltára 1306 és II. 1883/114
29 Szakács Margit: Fényképészek és fényképészműtermek Magyarországon (1840-1945), Magyar Nemzeti Múzeum, Budapest, 1997. 141. p.
30 Miklósi Sikes Csaba: Fényképészek és műtermek Erdélyben 1839-1916. Tanulmány és okmánytár, Székelyudvarhely 2001. 192. p.
31 Győr Megyei Jogú Város Levéltára 2327 és XI 1884/16
32 Magyarország iparosainak és kereskedőinek cím- és lakjegyzéke, Budapest, 1885.
33 Jekelfalusy József: Magyarország iparosainak és kereskedőinek cím- és lakjegyzéke, Budapest 1892. I. kötet 580. p.
34 Frank, Hans: Vom Zauber alter Licht-bilder. Frühe Photographie in Österreich 1840-1860, Molden, Wien, 1981. 99., 106. p.
35 Szilágyi Gábor: Magyar fotográfia története. A fémképtől a színes fényképig, Magyar Filmintézet, Budapest, 1996. 28. p.
36 Photographische Correspondenz, Wien (megjelent 1864–1971 között) 1864. 110. p.
37 Szakács, 1997. i. m. 141. p.
38 Karlovits Károly – Beke László: A fényképezés kezdetei Magyarországon . (kiállítás) Székesfehérvár, Csók István Képtár 1979. augusztus 18 – szeptember.
39 Fotóművészet, 1979. 4. sz. 15. p., Látóhatár, 1979. 12. sz.
40 Carl Chellvig 6868, Két kislány 6909, Lederer házaspár 6908-6911. In: Művészet Magyarországon 1830-1870, Budapest, 1980. 524. p.
41 Férfiportré, Győri utcakép, Két lány (nem közöltek leltári számot.) In: Magyar fotográfia története, Műcsarnok, Budapest, 1981.
42 Szabó Péter: A győri múzeum fotógyűjteménye /Történeti Múzeumi Közlemények/, Budapest, 1984.1-2. sz. 144–154. p.
43 1857-ben alapították a gimnázium Rómer Flóris Múzeumát, amelyet a város, a vármegye és a császári központi bizottmány is támogatott anyagilag. Dr. Valló István: Győr ismertetése és tájékoztatója, Győr 1930. 150. p.
44 Stemlerné Balog Ilona: A papírkép születése. A talbotípia (vagy kalotípia). História 1996. 8. sz. 21. p.
45 Szilágyi szerint Skopáll 59. számú képe 1850. április 11-én készült. Sem a sorszámot, sem ezt a készítési dátumot nem sikerült megtalálni, ezért a saját gyűjtésem alapján módosítottam a kezdő időpontot.
46 Az alábbiakban a feltüntetett évszámok sorozatát olvashatjuk évek szerinti csoportosításban, mellette a képek leltári száma zárójelben:
1850
8 Aug. 1850 (6809), 11 Aug. 1850 (6883), 17 Aug. 1850 (6891), 19 Aug. 1850 (6848), 20 Aug. 1850 (6938), 21 Aug. 1850 (6841), 22 Aug. 1850 (6878), 25 Aug. 1850 (6811), 26 Aug. 1850 (6858), 28 Aug. 1850 (6890), 2 Okt. 1850 (7049), 10 Okt. 1850 (6965), 11 Okt. 1850 (7043), 12 Okt. 1850 (6962), 23 Okt. 1850 (7042), 3 Nov. 1850 (6808), 5 Nov. 1850 (6803), 8 Nov. 1850 (6874), 9 Nov. 1850 (6872), 14 Nov. 1850 (6851), 21 Nov. 1850 (6918), 26 Nov. 1850 (6935), 28 Nov. 1850 (6892)
1851
5 Jan. 1851 (6886), 16 Jan. 1851 (6877), 21 Jan. 1851 (6884), 27 Jan. 1851 (6873), 2 Márc. 1851 (6945), 3 Márc. 1851 (7046), 6 Márc. 1851 (6852), 7 Márc. 1851 (6942), 8 Márc. 1851 (6850), 11 Márc. 1851 (6959), 12 Márc. 1851 (6949), 20 Márc. 1851 (6988), 25 Márc. 1851 (6931), 27 Márc. 1851 (6930), 29 Márc. 1851 (6864), 5 Ápr. 1851 (6888), 12 Ápr. 1851 (6849), 28 Ápril. 1850 (6959), 8 Juni. 1851 (6880), 25 Juni. 1851 (6903), 26 Juni. 1851 (6941), 5 Juli. 1851 (6951), 8 Juli. 1851 (6862), 12 Juli. 1851 (6842), 21 Juli. 1851 (7045), 22 Juli. 1851 (6917), 2 Aug. 1851 (6950), 6 Aug. 1851 (6952), 9 Aug. 1851 (7044), 19 Aug. 1851 (6885), 20 Aug. 1851 (6936), 21 Aug. 1851 (6955), 22 Aug. 1851 (6882), 23 Aug. 1851 (6846), 26 Aug. 1851 (6911)
1852
18 Juli. 1852 (7035)
47 Szilágyi, 1996. i. m. 46. p.
48 Budapesti Viszhang (sic) 1856. 152–153. p.
49 Szilágyi, 1996. i. m. 46. p.
50 Szilágyi, 1996. i. m. 169, 178. p. A kutyát tartó leány ruhája mélyzöld (Ltsz.: 6900, 10,5´7 cm), az idős asszony arca finoman árnyalt (Ltsz.: 7020, 9´6 cm), a fiatal nő arca és keze hús-színű, szája piros, ruhája mályva világos lila sállal (Ltsz.: 7036, 12,5´8 cm)
51 Szilágyi, 1996. i. m. 224–225. p.
52 Franz Eybl litográfiája 50´35 cm, Soproni Múzeum (jelezve jobbra lent: Eybl 842)
53 Ismeretlen mester (F. Eybl?): Széchenyi István arcképe, olaj, vászon, 91´75 cm, MNM TKCS 76. 20., és Vasárnapi Ujság, 1854. szeptember 3., 225. p. (fametszet 17´16 cm) In: Éri István (szerk.): Széchenyi és kora, Budapest, 1991. reprodukció: 256. p., kat. 23. sz. tétel
54 Törkey K (férfi, 6826), Torkos (férfi, 6832), Sárközy (férfi, 6852), Balogh Kornél ügyvéd (6855), V. Carl Chelevig (6868), Milanesz (férfi, 6877), Schesinger (férfi, 6849), Hollosy (férfi, 6866), Koha (férfi, 6887), Lédererházaspár (6911), György Róza (6929), Mater Gabriella (apáca, 6940), Sailer Terézia (6975).
55 Szilágyi, 1996. i.m. 250. p.
56 Köszönöm Kincses Károly információját.
57 Ervin Dubrovic: Photography in Rijeka 1844–1940. In: Vladimir Malekovic (ed.): Fotografija u Hratskoj. Photography in Croatia 1848–1951. Zagreb, 1994.
Two men, 16´13 cm, kalotípia, Pomorskom i povijesnom muzejn u Rijeci
58 Timm Starl: Lexikon zur Fotografie in Österreich 1839 bis 1945, Wien 2005.
59 Farkas Zsuzsa: Nép-kép, 1862. Adatok A néprajzi fényképezés hazánkban témához, In: Néprajzi Értesítő 2007, Budapest, 2008. 107–126. p.