Sokáig kerestem a neten azt a fotót, amelyről Roland Barthes azt írta, végre megtalálta a „szeretett lény igazi arcát”. Hiszen pontosan le is írta: „Anyám ötéves volt akkor (1898), fivére hét. A fiú a hídkorlátnak támaszkodik, s ráteszi kinyújtott karját; a kislány messzebb áll, szemközt […]. A két testvér, akit a szülők elszakadása (nem sokkal később elváltak) még jobban összeforrasztott, ott áll egymás mellett az üvegházban, magányosan, lombkoronás fák és pálmák között (ebben a chennevières-sur-marne-i házban született anyám). Néztem a kislányt, és végre újra rátaláltam anyámra. Nyílt, finom arca, naiv kéztartása, ahogy ott állt, engedelmesen (nem helyezkedett az előtérbe, de nem is bújt el), s végül arckifejezése, amely annyira különbözött a hisztériás vagy a felnőtteknek színészkedő kislány kényeskedő babaarcától, akár a Jó a Rossztól, mindez teljes ártatlanságról tanúskodott (ha e szót eredeti, első értelmében használjuk: a ’nem tudok ártani’ értelemben), nagyon jól kifejezte azt a tarthatatlannak látszó, mégis egész életében rá jellemző paradoxont: nagyon határozottan tudott szolid lenni. Erről a kislánykori képről sugárzott a jóság, amely egész lényét meghatározta, azonnal, örökre.” Sok ezer képet néztem át, keresőszónak használva Henriette Barthes nevét, az időpontot, a helyet, a kis fahidat, a télikertet… De képeket nem lehet keresni a neten. „Nyílt, finom arc”. „Tudott szolid lenni”. Látom magam előtt ezt a kislányalakot, de keresőszóvá nem tudom átfordítani. Aztán saját édesanyám arcára gondoltam, amelyre talán nem is emlékezem, olyan hosszú idő állt közénk, talán csak a fényképeire. Nem tudom elképzelni öregen, és csak fényképként látom fiatalon. A magam arcvonásaiban kutatom őt. Ne használd azt a szót, hogy gyász, írta le Barthes, az olyan pszichoanalitikus. Mondjad inkább: szomorúság.
Aztán arra gondoltam, keresek egy olyan fényképet, amelyikre nagyjából ráillik Barthes leírása. Kislány és fiú, fahíd, télikert, elveszett idill. S azt mondom, megtaláltam azt a fotót, amelyikről a Világoskamra igazán szól, csak épp szerzője nem mutatja meg. Ha ügyesen választok, megtehettem volna, hiszen a kép nem alkalmas az azonosításra, csak az azonosulásra. A kép nem árult volna el engem, megindultan néztük volna a tekintetet, amely ártatlanul magába szívja azon képeket, amelyekből majd Barthes táplálkozik. Ha jól választok, megszerettük volna azt az arcot, mert kiolvastuk volna belőle fia szeretetét. Hogy a bekezdés végén rápiríthassak olvasómra, milyen banális csalás ez az egész.
Így aztán azt a képet közlöm, 1923-ból, amelyen tényleg Henriette szerepel, amint magához szorítja nagyocska fiát, Rolandot Bayonne-ban. Az asszony harminc esztendős, arca most is nyílt és finom, s mennyi méltóság a tartásában. A rövidnadrágos fiúcska maga a szeretet. Átszellemülten, lehunyt szemmel bújnak egymáshoz.
Ha a képen tényleg Henriette és Roland látható… Hiszen egy kép a netről. Talán más is azt a játékot játszotta el, amire én gondoltam. A felnőtt Barthes fotója ott szerepel számos könyvén. De abból visszanézhetőek a gyermeki arcvonások? S az ölelés sem igaz? Minden szeretet ugyanolyan?
Bacsó Bélának a portréról szóló könyvét olvasom épp. „A megjelenő – írja Bacsó Merleau-Pontyra hivatkozva – nincs és nem is lehet fedésben azzal, ami a valóságban van, ha a műnek egyáltalán van azonosítható modellje”. Amire szükségünk van a fotográfia által, az az a szeretet, amit Roland Barthes érzett édesanyja iránt.