Miroslav Tichý a hatvanas évektől a nyolcvanas évek közepéig több ezer felvételt készített titokban gyakorta igencsak lenge öltözetű hölgyekről, akik – mit sem tudva megörökítésükről – végezték napi teendőiket.1 A cseh fotóművész „áldozataihoz” hasonlóan a magyar politikai rendőrség megfigyelési felvételeinek szereplői is munkába siettek, az utcán sétáltak, kirakatok előtt bámészkodtak, vendéglátóhelyeket, gyógyfürdőket látogattak, miközben ismerősökkel, barátokkal, rokonokkal találkoztak, beszélgettek, iszogattak, és megesett, hogy a tilosban járva „szerelembe” keveredtek. Néhanapján a városon kívülre szólította őket a természet, a pihenés. A szabadidő eltöltésének rejtett figyelésével és dokumentálásával pedig megszülettek a magyar vidék képi lenyomatai kisvendéglőkkel, balatoni nyaralásokkal, szállodákkal, a kisvárosi vasútállomásokkal, falusi portákkal, poros utcákkal. Az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára több ezer ilyen valóság-kivágást őriz, amelyek a mai szemlélő előtt az egykor volt hétköznapok spontaneitását mutatják, ilyen olvasatban éppenséggel leghűbb ábrázolások a hajdani mindennapokról.
A politikai rendőrség nézőpontjából persze a képek tárgyai a „célszemélyek” voltak. Mint a címlapon látható, 1957. július 15-én délután hat óra tájban a budapesti Blaha Lujza téren taxiba szálló hölgy is, akinek testére két keresztet rajzoltak; talán nem is véletlenül épp oda, ahova, ezáltal még inkább eltárgyiasítva személyét, majd a kép hátoldalán magyarázattal látták el, hogy kit is takar megjelölt.2 A látvány számukra nem az 1956-os harcok sebeiből gyógyuló város, a „konszolidálódó” hétköznapok, hanem az ellenőrzés alá vont személy kriminalizálásának bizonyítéka.
A kérdés most az, hogy szabad-e őt, és a rejtett kamera által „levadászott” sorstársait újra kiszolgáltatott helyzetbe hoznunk azáltal, hogy évekkel, évtizedekkel korábbi életük ellopott pillanatait (megkérdezésük nélkül) nyilvánossá tesszük, hiszen sem akkor, sem most nem gyakorolhatták a „képmáshoz való jogukat”.3 Netán helyesebb az ennél körültekintőbb, óvatosabb gyakorlat? Azaz, hogy ezeket a felvételeket csak ritkán, rendszerint a védelmi idő lejárta után, illetőleg ‒ ahogy jelen esetben is ‒ a szereplők felismerhetetlenségének figyelembevételével publikáljuk.4
A döntés minden képfelhasználó saját felelőssége. Mérlegelnie kell, hogy a megfigyelési fotó lényegét tekintve egy speciális nézőpontú utcakép, „ártatlan” dokumentum hajdanvolt világunkról, környezetünkről, vagy sokkal inkább a rejtett erőszak egyik típusának, a vizuális felügyeletnek olyan terméke, amely elsősorban a célkeresztbe került személyről, annak a nyilvános térben folyó magánéletéről informál.
Jegyzetek
1 Lásd Gianfranco Sanguinetti: Miroslav Tichý. Les Formes du Vrai. Forms of Truth. Kant, Prague, 2011.
2 A kép forrása: Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára 3.1.9. V-143341. Barbetti Augusto. Köszönöm Patisz Mártának, hogy a forrásra felhívta figyelmemet.
3 A dilemma már felvetődött 2011-ben, amikor az egykori csehszlovák állambiztonság szervek operatív fotóiból összeállított vándorkiállítás Magyarországra érkezett, és budapesti megfigyelési felvételekkel kiegészülve több mint egy hónapig látogatható volt: Operatív fotó ‒ Budapest és Prága az állambiztonság szemével / Surveillance Photo ‒ Budapest and Prague through the Eyes of the State Security Services, 2011. szeptember 20. ‒ október 30., Centrális Galéria.
4 Természetesen más a helyzet a nyilvános rendezvényekről, úgymint az 1989-es tüntetésekről, demonstrációkról készített megfigyelési képekkel. A megsokasodó akciókon való részvétel tudatos, nyíltan vállalt politikai cselekedet volt, amely akkora már nem is minősült „ellenségesnek”, hiszen januártól létezett a gyülekezés szabad gyakorlását biztosító törvény.