A Focusban:
Borbély, Cseri, Harnóczy, Kálmándy, Kovács, Lajos és Marsalkó
1977-ben Pécsett, a Mecsek Fotóklubban, illetve az Ifjúsági Ház fotóköreiben tevékenykedő öt plusz két fotós (Cseri László, Harnóczy Örs, Kálmándy Ferenc, Kovács Attila, dr. Lajos László, és később csatlakozva Borbély Tamás, Marsalkó Péter) megalakította a Focus csoportot, amely immáron 38 esztendeje él, létezik, s hosszabb-rövidebb szüneteket leszámítva még mindig a fotográfiára fokuszál.
A Focus csoport a tagok Király utcai galériája előtt, Pécs, 2012. Önkioldóval készült saját felvétel
A csoport tagjai az elmúlt évtizedek alatt létrehoztak egy olyan következetes, koherens életművet, amely nélkül a magyar kortárs fényképezés története elképzelhetetlen lenne, még akkor is, ha erről a kelleténél kevesebb ember tud. Több tucatnyi itthoni és külföldi galériában rendezett kiállításon mutatták meg sajátos arculatukat, az elsősorban spekulatív, végiggondolt, az esetlegességeket kizáró, nem csak a látványt előnyben részesítő fotográfiát. Akkor modernek voltak már, amikor modernnek lenni még kicsit szitokszónak számított idehaza. Az 1977-es megalakulásától kezdődően szinte folyamatosan szerepelt tárlatokon a csoport: Pécsen, Szombathelyen, Debrecenben, Szentendrén, Piránban, Párizsban, Zágrábban, Isztambulban és még számos pontján az országnak, világnak. Pályázatokon, nemzetközi fotós táborokban, diaporáma előadásokon, vitaesteken vettek részt tagjai, és szereztek maguknak, egymásnak komoly elismeréseket. Megérett hát az idő, hogy egy könyv jelenjen meg róluk.
A kötet szerzőjének saját véleménye, a források és a tagokkal egymástól függetlenül készített, és utólag a legkevésbé sem alakítgatott, cenzúrázott módon egymás mellé szerkesztett interjúk részletei egy rendhagyó könyvet eredményeztek, amit a hét alkotó teljes focusos életművéből válogatott bő képanyag, és egy autonóm könyvtervező, Czakó Zsolt tettek teljessé, olyannyira, hogy a kész mű a 33. Magyar Sajtófotó Pályázat keretében első ízben kiírt Gera Mihály-díj nyertese lett. (A vállveregetés, a munka elismerése természetesen jól esik mindenkinek, akár bevallja ezt hangosan, akár nem, de ezen túl nekem Mihály kezdetben a tanítóm, később munkatársam lett, így a nevét viselő díjhoz mégiscsak több közöm van, mint egy Kossuth-díjhoz.) Innentől kezdve néhány szemelvényt közlök a könyvből.
A MOTTÓ
„Nem baj, ha tévedtek, ha rosszat csináltok, de tegyétek azt új szemlélettel! Ha nem vagyunk képesek modernnek lenni, jobb, ha összetörjük gépeinket.” (Alvin Langdom Coburn fényképész és festő)
„Ennél már csak az a jobb, ha idővel kiderült, igazából nem is tévedtek.” (Kincses Károly fotómuzeológus)
AZ ELŐHANG
Szegény, szegény monográfiaíró! Problémái vannak. Kezdetben nagyképűen azt hitte, a kiszemelt alkotót, csoportot olyan sokáig tanulmányozta, annyi mindent összeolvasott róluk, annyi kiállításukat, képüket látta, hogy ezek összegzése és szép kerek mondatokba foglalása nem okoz majd gondot neki. Aztán elkezdett beszélgetni velük, s érezte, bár sok dolgot tud, mégsem árt bizonyos kérdéseket megfogalmazni, s azokat feltenni, hogy árnyaltabb legyen az a bizonyos kép. Így történt ez a Focus esetében is. Kételyeimet érintő, a nem egészen transzparens részleteket átvilágítani akaró kérdésbokrokat fogalmaztam, s azokat egyesével, külön-külön a csoport minden tagjának feltettem. S ezek a másféltől háromórányira sikeredett beszélgetések váratlanul olyan közelre hoztak, ahonnan már félni lehet, hogy az egészre nem lehet majd rálátni. Itt a lelkiismeretes monográfiaíró annyira elbizonytalanodott, hogy nem akart beletúrni abba a dologba, amibe annyira belemászott, miáltal a sajátja is lett egy kicsit…
Nincs más megoldás gondolta, mint a megszerzett tudásokat, információkat, véleményeket kicsit feledve, két lépést hátralépni, s úgy belefogni az írásba, hogy amikor megrajzolódik a Focus csoport sok szempontból rendhagyó, nem szokványos pályája, a nagy felfutástól a sikereken át a majd húsz éves tetszhalott állapoton keresztül a többedik újjászületésig, akkor elsősorban a külső szemlélők, érdeklődők által látható, tudható elemeket használom. És csak ezek ismeretében a személyest, a belsőt. Amit tehát a könyvben látnak, olvasnak, az nagyjából úgy épül fel, hogy a különféle forrásokból összegyűjtött, ismert, megjelent, már egyszer publikus részeket néha erősíti, néha megkérdőjelezi, néha viszont egyenesen tagadja majd a hat megkérdezett Focus tag saját, privát, az interjúk során elmondott véleménye. Időnként egymással is vitatkoznak, anélkül, hogy ez a csörte a valóságban megtörtént volna, hiszen csak a könyv megjelenése után találkoztak az azonos kérdésekre adott, néha eltérő válaszaikkal. Ezért aztán – ízlésemnek megfelelően – végleges megállapítások, konklúziók nem születtek, csak egy minden eddiginél teljesebb kép a Focusnak nevezett hat-hét ember közös tevékenységéről, amit aztán ki-ki beállítódásának, vérmérsékletének megfelelően kezelhet, kialakítva saját, privát viszonyát a csoporthoz.
És ha a végén azt érzik, hogy ez a figyelemreméltó pályát befutott csapat, megannyi sikere ellenére még mindig inkább rejt magában megvalósítatlan ígéretet, mint beteljesített, befejezett eredményeket… Nos, akkor érdemes volt ennyit foglalkoznom a könyv megírásával, Önöknek pedig az elolvasásával. Mert ez lesz a végkövetkeztetés, az már most látszik! És ha azt hiszik, hogy csak és kizárólag hét pécsi, a kezdet kezdetén még fiatal fotós egyéni és itt-ott összefókuszált pályájáról szól ez az egész, akkor bizony tévednek.
ÉS MIT GONDOL A SZERZŐ MÉG A FOCUSRÓL?
(Ha az eddigiekből esetleg nem derült volna ki)
Kincses Károly a méricskélő, hasonlítgató, az azonos minőségeket egymáshoz mérő fajtához tartozik. És ha az a feladat jutott osztályrészéül, hogy a Focus csoportot kell elhelyezni a huszadik század utolsó dekádjának hazai és nemzetközi kortárs fényképészetében, akkor óhatatlanul párhuzamokat keres. És aki keres, mint tudjuk, talál is. Megképzik előtte az esztergomi STB csoport, Sipeki, Tamási, Balla eddigi életműve, mely időben nagyjából egybeesik a Focus fénykorával. Sok hasonlóság van köztük. Ők is, a Focus is, egy amatőr fotóklub kereteit feszegetve, de le nem rombolva alakultak meg. Hasonló a csoport-kohéziót biztosító személyes barátság, elfogadás is. Mint a pécsiek, ők is megtartva egyéniségüket, alkotói függetlenségüket, vállalva összetéveszthetetlenül egyéni képeiket, találtak közös nevezőt, mely összetartotta őket. Nekik viszont csak néhány év együttmunkálkodás adatott meg, közös katalógusok nélkül, s ettől hírük, nevük kevésbé fénylik, mint a Focusé.
Ha az említett, méricskélő fotómuzeológus még töri egy kicsit a fejét, eszébe jut az ország keleti végén működő Nyíregyházi Fotóklub, s annak néhány emblematikus figurája. Boros Gyuri, Soltész István, Nagy Tamás, Síró Lajos és társaik. Róluk gondolkodva jutott eszembe, hogy már régen nem az az amatőr, aki nem a fotográfiából él. Fotográfus, alkotó, vagy ha úgy tetszik művész az, aki a világ dolgait magán átszűrve, egyéni, csak rá jellemző válaszokat tud adni a felmerült kérdésekre. És az amatőr (dilettáns) az, aki megpróbál ahhoz hasonló fényképeket csinálni, amilyeneket már egyszer kiállítottak valahol, ami feltehetőleg érmet, oklevelet, FIAP pontot hoz a konyhára, vagy vélhetőleg megjelenik majd valamelyik fényképész újságban egész oldalon… vagy egyéb más, felettébb fontos szempont, de leginkább mindaz, ami a kép immanens értékén kívül van. És ha ez a megállapításom igaz általában, akkor igaz a nyíregyháziakra és a most említésre került vagy kerülő többi csoportosulásra is. A nyíregyháziak a Szökő néven rendezett, minden szökőévben megrendezett csoportos kiállításukkal és a hozzájuk kapcsolódó katalógusokkal mindenképpen megérdemlik, hogy helyük legyen ebben a felsorolásban. És még vannak. És még dolgoznak. Miként a Focus is.
Nincs vége a párhuzamkeresésnek. Közelről figyelhettem meg szombathelyi főiskolás koromban Dallos Lacit, Liszy Jánost, Bonyhádi Kareszt és Rosta Jocót. Ők szakítottak az amatőr klubjukkal, munkásságuk nem volt és nem is lehetett része a Savaria Fotóklubénak. Húzták egymást, hatottak egymásra, de míg a másik három említett csapatban nagyjából egyenlő erőviszonyok alapján, igazán meghatározó, domináns vezető nélkül zajlottak a művészeti dolgok, itt Dallos hatása pregnánsan megvolt. Liszy korán meghalt, Rosta elköltözött, a helyben maradt két alkotó szegregálódott, s a nevesemvolt szombathelyi csoport, már csak Dallos Kézfogásaim címet viselő szekvenciájában él tovább. Töröm még a fejem, találok-e még ehhez a négyhez mérhetőt ez időben, ebben a térben. Ennyi nagyjából. Volt még Veszprém, és a Dokumentum, a gödöllői Önkioldó, de ezek az említettekhez képest rövid életű, bár koránt sem kis hatással bíró próbálkozások voltak.
Mi jellemezte ezeket a vidéki fotós alakulatokat? Számtalan közös vonásuk sorolható. Budapesttől mindegyik elég messze, egy, nagyjából 240 km sugarú körben alakultak akkor, amikor még minden lényeges dolog a fővárosba koncentrálódott. Továbbá: mindannyiuk igénybe vette az addig, felülről jött direktíváknak megfelelő módon kialakított amatőrfotós infrastruktúrát, ezáltal helyet, pénzt, megmutatkozási lehetőséget, egyebet kapva azért, hogy „szem előtt maradjanak”, hogy a központi hatalom által tilthatók, tűrhetők, támogathatók legyenek. Van köztük olyan csoport, mely elutasította az így szerezhető előnyöket és van, amelyik ma is a fotoklubosdi keretein belül regnál, többet-kevesebbet megtartva, valamennyit elutasítva az anyaklubokat átható amatőr szellemiségből. Hasonlít egymáshoz a Focus és a másik három grupp, hogy mindegyikük – kivétel nélkül – mást és másként akart, mint az őket kinevelő, fenntartó fotós közeg. Az Érték központi szerephez jutott gondolkodásukban, s legtöbbször a munkáikban is. Ennek az érték-mozzanatnak két komponense volt, először az addigiak, a meglévő tagadása, s másodszor, valami új és más létrehozása. Jellemző volt az említett négy alkotócsoportra, hogy egyéni hangokon szólaltak meg, többé-kevésbé egységesen, összehangoltan, miközben tág teret hagytak tagjaiknak az egyéni mondanivaló, formanyelv, technika és egyéb dolgokban. Ha egymás mellé tesszük ezeket a hetvenes, nyolcvanas években készült képeket, mindegyiken érezhető, hogy az ösztönös és példakövető alkotásmóddal szemben valamennyiük a spekulatív, sok agyalással járó, intellektuális képcsinálást választották.
Az önkéntesen választott csoportok laza szerkezetben, viszonylag kötetlen szervezeti formákban működtek, működnek, s bár a tagok hatottak egymásra, de annyira sohasem, hogy bármelyikük egyénisége, kifejezésmódja, világlátása is veszélybe került volna. Ezek voltak a közös jegyek.
Menet közben jegyezném meg, hogy ezek a csoportok jórészt az önfejlődés útján váltak ilyenekké, ha volt is köztük kapcsolat, az inkább csak informális, lényegében külön utakat jártak be, s igazából a Focus, az STB, a nyíregyházi és a szombathelyi alakulat sosem találkozott érdemben. Még ha tudtak is egymásról, még ha időnként volt közöttük valamiféle érintkezés. Igazán kár, hogy míg a hagyományos amatőr kluboknak, szakköröknek évente több tucatnyi találkozási, megmérettetési alkalmuk adódott, addig a másként fényképezőknek meg alig, vagy egyáltalán nem. Ezeknek két választásuk volt. Vagy beálltak az amatőr hierarchiába, vállalva annak minden ódiumát, vagy kimaradtak, s csak saját erejükből, saját szervezésük által létrejött kiállításokon, pályázatokon szerepeltek. Ez is, az is kizárta az igazi verseny, az igazi, érték az értékhez viszonyítás lehetőségét, ezzel a koherens fejlődéstől is meg lettek fosztva. Ez mind a négy csapatra elég rosszul hatott, próbálkoztak is ezzel-azzal.
Ezért aztán nem csoda, ha a kétségtelen azonosságok mellett voltak szép számmal különbözőségeik is. Mindjárt itt az első, a szereplés, megmérettetés ügye. A Focus, mint olvasták az eddigiekben, a hibrid megoldást alkalmazta, minden számukra ezért-azért fontos amatőr fórumon felléptek, mint Mecseki Fotóklub, elfogadták az ezzel járó utazásokat, kiállítási lehetőségeket, díjakat, de emellett gyakran szerepeltek csoportként és egyénileg is. Hasonló a nyíregyháziak útja, de nagyon másként alakult a szombathelyi és az esztergomi csoport pályája, olyannyira, hogy Dallosék szinte egyáltalán nem is mutogatták magukat, elég volt nekik a laza összetartozás-érzés és az időnkénti egyéni megmutatkozás. Balláék itt-ott feltűntek STB néven is, de igazából egyéni utakat jártak, kivéve, hogy létrehoztak és évtizedeken át fenntartottak egy teljesen adekvát pályázati és kiállítási formát, az Esztergomi Biennálék hosszú sorát, amin kezdetben még szerepeltek Focusos alkotók, majd innen is elmaradtak.
Folytathatnám, de minden egyes azonosság és különbözőség csak még élesebben veti fel annak kérdését, hogy igazából egyik csoport sem futotta ki magát, nem használódott ki az a szellemi és művészi potenciál, amely összesűrűsödött azonos időben az ország négy távoli pontján. A négy társulat legfeljebb huszonöt alkotót integrált, ami valljuk meg, nem túl sok, de ennek ellenére hatásuk, szerepük mégis meghatározóvá lett az előző évszázad utolsó két évtizedére. Vagy fogalmazzunk még pontosabban, még élesebben. Nem lett meghatározó külföldön, nem lett meghatározó valójában itthon sem, de… Azoknak a szakembereknek, akik szembe akarnak nézni a kortárs fotográfiánk változásaival, tendenciáival, mégis csak kihagyhatatlanok.
Hát ezt gondolja a szerző a Focusról.
A KONKLUZIÓK
Ha csak szigorúan a tényeknél akarnánk maradni, másfél mondatban leírható minden, ami a Focus története. Egy vidéki városban, egy idősebb amatőrfotós maga köré gyűjtött négy, majd öt fiatalabb, egy nemzedékbe tartozó fotóst, belőlük egy laza, strukturálatlan baráti közösséget szervezett, akik az első 5-6 évükben kialakították saját arculatukat, sikert sikerre halmoztak, majd törvényszerűen kifáradtak, de mivel megmaradt baráti kapcsolatuk, nem szűntek meg, hanem időről időre újra jelentkeznek valamivel. (Ez az első mondat, és mindjárt jön még a fél.) Amiért másfél mondatnál mégis többet írok összefoglalásként, az csak azért, mert harmincnégy évi regnálásuk alatt annyi és olyan értéket tettek le a magyar fotográfia asztalára, hogy nem lehet nem komolyan számolni velük a végelszámolásnál, ahol majdan valaki beleltározza: mi is történt a huszadik század utolsó negyedében a fotóban Magyarországon. Harminc év már ad annyi rálátást művekre, alkotókra, hogy az ember felelősséget vállaljon ilyetén mondataiért. Mert bár minden korban vannak ítészek, akik így-úgy minősítenek alkotásokat, alkotókat, de mindegyikük főnöke az Idő, mely könyörtelenül nyomja a delete-et, s csak azok maradnak, akik, amelyek megérdemlik. (És még azok is, akiknek, amiknek szerencséjük van, de az egy másik tanulmány alapgondolata lesz majd.)
Minden, ami még ezután itt következik, már csak ennek a ragozása.
A csoport megalakulását, felemelkedését, kitűnését, működését, majd évtizedekig tartó tetszhalott állapotát, azótai időnkénti feléledését mind-mind csak a honi kulturális és fotográfiai élet egészébe illesztve lehet valamennyire megérteni. Mára eljutottak odáig, hogy bár vannak, vagyogatnak, de immáron nem csak, vagy nem elsősorban rajtuk áll, hogy alkotnak-e még maradandót a magyar vagy az egyetemes fotográfiában, hanem az őket, minket körülvevő kultúra- és művészetellenes közegén is, melyben kénytelenek létezni.
Sipákolunk, hogy Magyarország mennyire vízfejű, hogy minden kulturális jav csak a fővárosra koncentrálódik. Tesszük ezt, de csak részben van igazunk. Valóban nincs igazából a közfigyelem fókuszában mindaz, ami nem Budapesten történik, vagy ha mégis, legfeljebb egy pillanatidőre felfénylik, érdekes, ám gyorsan kikerül látókörünkből. Miért, miért nem, most erre nem vesztegetnék szót. Azóta meg különben is változott a helyzet, amilyen rossz volt vidéken eddig, pont olyan rossz lett a fővárosban is. A kultúra elvonásán, nem finanszírozásán keresztül büntetni engedetlen értelmiségieket, művészeket… ez nagyon-nagyon rossz taktika, akárki találta is ki.
Ennek ellenére, a tagok ismeretében nem gondolom, hogy ez a könyv és az ehhez tervezett kiállítás lenne a pécsi Focus csoport utolsó figyelemfelkeltő akciója. Van még bennük külön-külön és együtt is kurázsi elég, csak talán ki kéne kísérleti jelleggel kapcsolni a folyamatos ellenszelet, hátha akkor könnyebb lenne nekik is. Most, hogy készültem erre az írásra, átlapoztam tucatnyi könyvet, katalógust, kiadványt, folyóiratot, korabeli napilapot, melyek a Focus-tagok munkásságáról szólnak. Nagyon érdekes, ha egymás mellé tesszük az akkor aligharminc, ma meg már túlahatvan alkotók akkori és mai képeit. Hűséges típus mindahány, az megállapítható. Körömszakadtáig ragaszkodnak egykori nünükéikhez. Mindőjük kísérletező, autonóm, mások által nem, vagy csak nagyon áttételesen befolyásolható személyiség. Marsalkó maszkok által az itt és mostból elvágyódó portréi, Kálmándy bekékült, itt is vagyok, ott is vagyok emberkéi folyton mozgásban, Harnóczy a realista dokumentarizmusra hajazó, de mégis kicsit mindig megcsavart portréi, melyek az embert és az őt körülvevő világot, a melléjük rendelt tárgyakat egységben látva mutatja, nem kevés felelősségérzettel az őt is felnevelő környezettel, személyekkel szemben, Cseri László gyűrt, deformálódott, köznapi közegükből kiragadott, szürreális, közülünk való, mégsem evilági groteszk figurái ugyanazon fák ágai, közben kipörgetve húsz-harminc évgyűrűt. Azt ne gondolja valaki, hogy ez baj. És azt se gondolja senki, hogy jól van ez így.