Mindenek előtt szeretnék köszönetet mondani a szervezőknek a meghívásért. Mindig nagy öröm számomra Budapestre látogatni, és különösen hálás vagyok azért, hogy így alkalmam nyílik támogatni – ha csekély mértékben is – a Magyar Fotótörténeti Társaság mostani kezdeményezését. Természetesen nem csak a saját nevemben mondom ezt, hanem a Skót Fotótörténeti Társaságnál dolgozó kollegáim nevében is, akik üdvözletüket és őszinte jókívánságukat küldik általam.

2008 bizonyosan igen fontos év a magyar fényképezés történetében. Ez az év számunkra is jelentős mérföldkő: huszonöt éve tartottuk Glasgow-ban a Scottish Contributions to Photography (A skótok szerepe a fotográfiában) című nemzetközi konferenciát, amely egyben társaságunk alakuló ülése is volt. Azóta is megteszünk minden tőlünk telhetőt, hogy támogassuk a történeti és a kortárs fotográfia tanulmányozását: információterjesztést, kutatási eredmények publikálását, a történeti képek megőrzését célzó ismeretterjesztést, vagyis mindazt, aminek támogatására az Önök egyesülete is létrejött. Reméljük, hogy az elkövetkezendő huszonöt év ugyanolyan eredményes lesz az Önök számára, amilyen az elmúlt huszonöt volt számunkra.

A MAFOT megalakulásának előzménye volt, hogy felfedeztek pár kitűnő Roger Fenton-képet. Ez jelentős esemény, és különösen érdekessé teszi számunkra, hogy a képek közül tíz Skóciában készült – a felfedezés hírét nagy örömmel fogadták a munkatársaim otthon. A képek kapcsán bizonyára sok izgalmas lehetőség kínálkozik majd a Magyarország és Skócia közötti kapcsolatok feltárására. Most azonban nincs sok időnk, így csak arra vállalkozhatok, hogy vázlatos áttekintést közöljek a képekről, illetve azonosítsak pár olyan témát, amelyet érdemes lehet kibontani a későbbiekben – talán közös munkával.

A most felfedezett fotográfiák között található skót képek mindegyike Viktória királynő hivatalos skóciai rezidenciájához, a Dee-folyó mentén (Aberdeenshire) található Balmoral-kastélyhoz kapcsolódik. A birtok pár évvel az 1856-os fényképezést megelőzően került a királynő tulajdonába.

A tíz skót témájú képen négy témát különíthetünk el: az épület, a Braemar Gathering néven ismert hagyományos helyi esemény, a király közvetlen környezetéhez tartozók, valamint a kastély körüli táj ábrázolását. Előadásomban ezekről a témákról szólok, illetve felhívom a figyelmet Fenton és az azonos területen működő kortárs skót fényképészek közötti kapcsolatokra.

Két fényképésznek van különös jelentősége ebben az összefüggésben – az egyik egy hivatásos fényképész: George Washington Wilson, a másik pedig egy amatőr fotográfus: Horatio Ross. Az ő munkájukon keresztül mutatom be azt a közeget, amelyben Fenton dolgozott. Kettőjük közül Wilson kapcsolódik közvetlenebbül Balmoralhoz, aki Fenton érkezése előtt több évig a királynő hivatalos fényképésze volt.

A királynő 1848-ban vásárolta meg a Balmoral-birtokot, üdülőhelynek – részben, mert már az év folyamán tett első skóciai látogatása alkalmával beleszeretett a skót felföldi tájba, de orvosa tanácsára is, aki kifejezetten ajánlotta számára ezt a száraz klímát. Állítólag úgy emlegette Balmoralt, hogy „az én drága felföldi paradicsomom”. A birtokvásárlás idején állt ott egy ház, ez azonban olyan szedett-vedett, romos és huzatos régi épület volt, amely semmiképp sem felelt volna meg a királyi udvar elszállásolására, ezért úgy döntöttek, hogy lebontják, és új épületet emelnek helyette, modernebb stílusban. Wilson feladata részben az volt, hogy megörökítse a régi épületet a bontás előtt. Az enteriőr-képen érdemes megfigyelni a falra akasztott szarvasfejeket. A királyi család számára különösen vonzó volt, hogy a birtokhoz egy harmincezer hektáros erdő tartozott, tele szarvasokkal.

Készültek képek a királyi rezidenciáról az építkezés első éveiben. Az új épület – melyet részben a királynő férje, Albert herceg tervezett – felépült a szomszédos telken. Wilson munkájának másik része az volt, hogy megörökítse a kastély építését. Íme a befejezéséhez közeledő ház főszárnyáról készült látképe, amelyen még meglehetősen sok nyoma van a folyamatban levő építési munkálatoknak.

1855 szeptemberére befejeződött a munka, és minden készen állt a királyi család első skóciai üdülésére az új kastélyban. A kép az elkészült épületet mutatja, teljes pompájában – igen hasonlóan ahhoz, ahogy Fenton láttatta. Itt minden egy új kezdetről mesél – a frissen elkészült kőművesmunka, az újonnan ültetett fák, a tökéletesen ápolt gyep. Igazán nagyszerű üdülőhely!

Wilson hivatásos fényképész és igen jó üzletember volt, és minden alkalmat megragadott arra, hogy kihasználja a királyi családdal ápolt kiváltságos viszonyát, ezért azon kívül, hogy a szokásos csatornákon keresztül értékesítette a fényképeit, megjelentette őket a turistáknak szánt népszerű könyvekben is. Ez a díszes és dekoratív borítójú album kifejezetten a turisták érdeklődésének felkeltésére szolgált. Ha kinyitjuk az albumot, látjuk, hogy a kitüntető első oldalra a kastély képe került. Itt is látszik, ha kicsit távolabbról is, az épület mögött húzódó szarvasok lakta erdő és az előtérben a Dee-folyó. De megfigyelhetjük azt is, hogyan kamatoztatja a királyi kapcsolatait: a sarokban a Braemar Gathering-en résztvevő királyi család képe látható. Íme a felnagyított részlet. És ezzel eljutottunk Fenton második témájához, a Braemar Gathering-hez, melynek kapcsán ezúttal Wilson közeli képet ad Viktória királynőről és társaságáról, amint azt az eseményt szemlélik, amelyre a Fenton képén látható kocsik utasai érkeznek.

A Braemar Gathering egyike az úgynevezett Felföldi játékoknak – annak a hagyományos skót sportesemény-sorozatnak, amelyre a nyári hónapokban kerül sor, Skócia különféle helyein, nem csak a Felföldön. Ez a hagyomány erősen összefonódik a skót nemzeti öntudattal, és a története a független skót királyság első napjaihoz nyúlik vissza. A braemari eseménynek azonban a királyi család jelenléte miatt különleges státusza van, és éppen azért, mert Viktória királynő uralkodása kezdetén rendszeresen ellátogatott az összejövetelre, helyesen Royal Braemar Gathering-nek nevezik. Ez a hagyomány mindmáig folytatódik, a mindenkori uralkodó védnöksége alatt, amint a nemrégiben készült diákon is látható. Jellegzetes versenyszám a kalapácsvetés és a fatörzs-lökés, duda-együttesek gondoskodnak a mulatságról, és mindezt nagy és lelkes közönség szemléli.

A harmadik téma, melyet a magyarországi Fenton-képeken azonosítottam, a kastélyhoz tartozó személyek – vagy legalább is ezen személyek egy része –, és itt is közvetlen összefüggés van Wilson és Fenton között. Mindketten olyan csoportokat fényképeztek, amelyek tagjait a világnak ezen a részén gillie-nek neveznek – a Skót felföldön ezt a szót használják arra a személyre, aki a klán vezetőjét vagy a királyi család egy tagját kíséri egy sporteseményen vagy a vadászaton. De kik is ezek a kísérők? Wilson felvétele esetében ismerjük az ábrázolt személyek nevét, Fenton képén viszont nincs nevük. Az volt az érzésem, hogy a középen látható férfi – aki más munkákon egyedül is látható – túlságosan előkelőnek és önteltnek látszik ahhoz, hogy egyszerű gillie legyen. Ismerősnek tűnt valahonnan. Mivel a kép digitális változata rossz minőségű – ezért ismét elnézést kérek –, nehéz pontosan megállapítani, de nagyon is lehetséges, hogy valóban nem egy gillie-ről van szó, hanem egy fontosabb személyről: az illető feltűnően hasonlít Frigyes Vilmos porosz koronahercegre. Vajon valóban ő volna? A probléma az, hogy Wilson fényképe 1863-ból származik, amikor a herceg Balmoralba látogatott, de nem tudnám megmondani, Fentonnal egy időben volt-e ott. Talán érdemes lenne utánajárni.

Miért vannak jelen a vadászkísérők, és mi a dolguk? Viktória királynő és a királyi család egyik legnagyobb szenvedélyében, a sportvadászatban segédkeztek. Wilson képei sokkal alaposabb képet festenek az udvari kultúra ezen aspektusáról. A képek nagy része Albert hercegre és sportteljesítményeire összpontosít. Wilson számos képet készített az Albert által leterített szarvasokról, amelyeken szerepel a készítés dátuma is. Ez a kép 1854. október 5-én készült. És még egy szarvas ugyanarról a napról. És itt van még egy fametszet is , amely egy másik, október 7-i vadászat eredményét mutatja. A herceg nem tétlenkedett azon a héten!

A szarvasvadászat nem csupán népszerű időtöltés volt a királyi család körében, hanem szinte már vallásos gyakorlat. Hogy lássuk, milyen mélyen elkötelezték magukat e sport mellett, hadd idézzek most egy rövid részletet Viktória királynő naplójából, amelyben egy vadászatot ismertet, és amely mellé a megölt szarvas képét is felvázolta (kiválóan rajzolt).

„Fél négykor rátértünk a felső ösvényre, és amikor hallottuk a szarvasbőgést, mindannyian befordultunk az erdőbe. Albert hamarosan elhagyott minket, és lejjebb ment, mi pedig leültünk, hogy megvárjuk. Kisvártatva egy lövést hallottunk – azután néma csend –, majd rövid szünet után még három lövés következett. […] Egy kicsit hallgatóztunk, majd elindultunk lefelé, reménykedve abban, hogy időben érkezünk; de az ugatás abbamaradt, és Albert addigra már megölte a szarvast. Az úton feküdt – ezt a szépséget csodáltuk tegnap este. Gyönyörű állat volt, és én leültem és készítettem róla egy kis vázlatot egy darab papírra, amely Macdonald zsebéből került elő. Miután elkészültem a rajzzal, hallottuk, hogy még egy szarvast láttak az út mellett, és nem is kellett sokáig mennünk, mikor megláttuk egy kicsit lejjebb – nagyon szép volt. Albert kiugratott és lőtt – az állat elesett, de ismét lábra állt, és Albert követte. Nem sokkal később azonban egy kiáltást hallottunk, és amikor odaszaladtunk, láttuk, hogy Grant és Donald Stewart egy nagyon szép fejű szarvast húz.” Azzal folytatja, hogy lánya, Vicky, aki vele volt „… sajnos egy darázsfészekre ült, és a darazsak nagyon összecsípték. Donald mentette meg, mert én nem tudtam, túlságosan megijedtem. […] Albert húsz perccel később csatlakozott hozzánk, és nem is tudta, hogy megölte a szarvast. Milyen gyönyörű nap volt!”

Van valami ellentmondás abban a vélekedésben, hogy egy állat annyira csodálatos, hogy az iránta érzett csodálat egyetlen módja az elpusztítása. Ez az ellentmondás világosan megjelenik a királynő udvari festőjének, Sir Edwin Landseer munkájában, akinek a leghíresebb képét, a The Monarch of the Glent a viktoriánus Skócia kvintesszenciájának szokták tekinteni. Szimbolikus formában ábrázolja mindazt, amit a királyság eszméjében hívő nemesség a természetre kivetített.

A vadászat-mánia tárgyalásával el is jutottunk a Wilson mellett dolgozó másik fényképészhez, Horatio Rosshoz. Wilsonnal ellentétben Ross amatőr fényképész volt, de igen gazdag embernek számított és nagy birtoka volt a Balmoral közelében fekvő Rossie kstélynál, továbbá arisztokrata kapcsolatai révén könnyen bejutott a királyi udvarba. Rendszeresen megfordult ott, és gyakran csatlakozott a vadászatokhoz. Ross élete és munkássága megérne egy külön előadást. A parlament tagja volt, és igen tevékenyen részt vett a közügyekben, de elsősorban sportteljesítményeiről ismerték. Nagyon jó horgász volt, és a saját birtokán készített fényképei igen sokszor az ilyen elfoglaltságokat mutatnak be. Ezen a dagerrotípián Ross két fiát látjuk, akik műléggyel horgásznak a Rossie-vízesésnél. Feltűnő a hasonlatosság Fenton képeivel. Kortársai csodálatát mégis elsősorban azzal vívta ki, ahogy a puskával bánt.

Ross valamivel korábban lépett be a mi történetünkbe. Viktória királynő megemlíti a naplójában, hogy Ross közreműködött egy fogadás megszervezésében, amelyet akkor tartottak a tiszteletére, amikor első skóciai látogatása alkalmával, 1848-ban körüljárta a Felföldet. Ahogy faluról falura haladt, útját egy sor diadalív kísérte, olyanok, mint amilyet ezen a fametszeten is láthatunk. A diadalívek egyikét Ross készíthette – kizárólag szarvasagancsból, vagyis a képen látható tárgyakból. Természetesen nem volt híján agancsoknak. A fényképei között a vadászatot dokumentáló képet találunk: lelőtt szarvasok a vadászat helyszínén, kiterített szarvasok szekéren, szarvasfejek ízlésesen elrendezve, egy csendélet részeiként, és így tovább. Itt is sok vadászkísérővel találkozunk, de ezeken a képeken tevékenykednek: kiveszik a részüket magából a vadászatból.

Ross közeli barátságban volt Landseerrel, és bizonyos jelek arra mutatnak, hogy a művész Ross fényképeit is felhasználta a festményeihez. Ebben az esetben jól érzékelhető a hasonlóság. Tehát Ross részese volt ennek a vadászat-kultúrának és a körülötte kialakult mitológiának. És tulajdonképpen Ross vezet vissza Roger Fentonhoz, aki szintén személyes jó barátja volt, és aki lefényképezte kedvenc időtöltése: vadászat közben. Szinte bizonyos, hogy a kép 1860-ban készült, a Nemzeti Lövészeti Társaság megalakulásakor, amelyen mindketten jelen voltak, számos már fényképésszel együtt. Többek között ott volt Oscar Rejlander, Benjamin Turner és John Llewelyn.

Igen sok fényképészt vonzott ez a sport, talán nem véletlenül. Ross azonban egyazon tevékenység két dimenziójaként élte meg a fényképezést és a vadászatot – a mesterlövészet két formájaként. Emlékeztetőül: amikor Sir John Hershel kitalálta a snapshot (pillanatfelvétel) terminust az egy másodpercen belüli expozíciós idővel készült képre, egy olyan kifejezést vett át, amely a vadászatban már létezett „gyors lövés célzás nélkül” értelemben.

Végezetül térjünk vissza Balmoralhoz. Azt már láttuk, hogy a királyi udvarban milyen mélyen élt az a meggyőződés, hogy egy élőlény halála élvezet forrása lehet. De a halál témája egy másik összefüggésben is megjelenik. Viktória királynő uralkodásának egyik meghatározó eseménye férje, Albert herceg korai halála volt – az 1861-es brit tífuszjárvány vitte el, negyvenkét éves korában. Férje elvesztése nagyon mélyen érintette a királynőt, és későbbi uralkodása egyik meghatározó mítosza éppen az lett, hogy mennyire lesújtotta az eset. Azt mondták, soha nem tért magához e csapás után, és az élete hátralevő részét ténylegesen gyászban töltötte. A képen két lányával ül az elhunyt herceg arcképe előtt – mintha maga a Balmoral-kastély is emlékhellyé változott volna.

A királynő megbízta Landseert, hogy készítsen két képet, amely megörökíti az életében bekövetkezett változást: az egyik a Sunshine (Napsütés), a másik a Sorrow (Szomorúság) címet viseli. Az egyik a boldog napokat idézi, amikor kilovagolt, hogy találkozzon Alberttel valamelyik hőstette helyszínén. A másikon állami iratokat olvas lóháton, még mindig özvegyi feketében – ez jelzi, milyen szűnni nem akaró szomorúságba taszította Albert halála. Számunkra a második kép az érdekes, mert annak ellenére, hogy az Isle of White-on (egy Anglia déli partja mentén fekvő szigeten) levő rezidenciája, az Osbourne House látható a háttérben, a kép valójában George Washington Wilson egy fényképe nyomán készült, amelyet pár évvel korábban csinált Balmoralban. Ez volt Wilson egyik leghíresebb és legtöbb helyen megjelent képe, amely azért érdekes számunkra, mert a vadászkísérő ebben az esetben John Brown, aki a királynő első szolgája volt Balmoralban. Később az a hír járta, hogy viszonyuk is volt, ez azonban soha nem nyert megerősítést. Kapcsolatukról pár évvel ezelőtt egy játékfilmet is készítettek Billy Connelly és Judi Dench főszereplésével, de sajnos a filmben nem szerepel sem Fenton, sem Wilson.

Balmoral ma is sok emléket őriz abból a korból, melyet Wilson és Fenton fényképei örökítettek meg. A Braemar Gathering-et mindmáig évente megrendezik. De Balmoral területén egyébként is igen sok dolog kísért a múltból – itt vannak például az Albert hercegről és Viktória királynőről, valamint John Brownról készült szobrok. Mindhármat a királynő kedvenc szobrásza, Joseph Edgar Boehm készítette, aki, természetesen, magyar származású volt.