Apertúra
13. – 2013. április

Több évtizeden át fotókkal foglalkozva, tanítva, kutatómunkát folytatva sok kép kerül az embernek nemcsak a kezébe, hanem a szívéhez is közel, s bizony elfogulttá válik a (fotó)történész is. Ezért olyan nehéz a választás, hogy a sok ezer fotó közül éppen melyiket válasszam az áprilisi Apertúra számára, hogy egy kis időre a figyelem fókuszába kerüljön kép és szerzője. Legyen hát ez az alkalom tisztelgés egykori tanárom, Langer Klára előtt, aki a Képző- és Iparművészeti Gimnázium (1967-től Szakközépiskola) fotó-szakosztályán nemcsak a szakmát oktatta, hanem emberségre is nevelte tanítványait, s akinek jó félévszázada döntő szerepe volt abban, hogy a fotográfia en bloc olyan közel került hozzám.

Az Apertúrában eddig ismertetett képek többnyire a meglepetés erejével hatnak, még a szakma számára sem igen ismertek. Ez nem teljesen mondható el Langer Klára Makariosz című képéről, hiszen a Corvina Kiadó 64 képpel illusztrált kis kötetében¹ látható, valamint a Digitális Fotó Magazinban² Langer Kláráról írt cikkem illusztrációi közt is szerepel.

A szerző méltán elismert alakja fotótörténetünknek, a hazai szociofotó-mozgalom soraiban működött nagy tehetségű női fotográfusok, Kálmán Kata, Sugár Kata mellett tartják számon, akik munkásságában a szociofotózás az 1930-as években a legmagasabb művészi színvonalra emelkedett. Az említett kis köteten kívül nem készült Langerról életművét feldolgozó monográfia, s retrospektív kiállításán³ 1961-ben túlnyomórészt szociofotóit mutatták be, s azokat méltatta a kritika.

Így szociofotói mellett kevésbé ismert fotós tevékenységének több más területe, pedig a portré, a gyermekfényképezés, a reklámfotó, a néprajzi fényképezés és a riportfotó területén is maradandót alkotott. 1964-től haláláig fotóriporterként a Tükör című képes politikai és társadalmi hetilap munkatársa volt, mely a korabeli sajtóorgánumokhoz képest nyitottabb szemléletű volt, „Bátrabban lehetett olyan társadalmi problémákhoz nyúlni, amelyek azelőtt tabunak számítottak” – emlékezett a Tükör hajdani fotóriportere, Zaránd Gyula.⁴ A kultúra, az irodalom és művészet központi szerepet kapott a lapban, és – a magyar sajtótermékek szöveg-centrikusságát kissé lazítva – nagyobb teret szentelt a képeknek is. A Tükörnél eltöltött majd’ egy évtized Langer életének harmonikus és gondtalan időszaka volt. Főként kulturális, oktatási témájú riportjai, művészportréi voltak emlékezetesek. Ilyen sok más között az Arthur Rubinstein kép, az extatikus életöröm, a művészi alkotás földöntúli boldogságának megtestesülése. Egy-egy külföldi útjáról is emblematikus erejű képeket hozott a Tükörnek. New Yorkban a fotográfia történetében meghatározó szerepű, pátriárka-korú fotóművészről, Edward Steichenről készített felejthetetlen szépségű portrét. A Londoni képek ízes, humorral teli, sorozata egy angliai utazás terméke. A groteszk zsánerjeleneteken eredeti megfigyelőkészségével, ironikus, olykor szatirikus vonásokkal ábrázolta a helyszínt, a kort, a jellemeket.

Langer 1965-ben Cipruson, az ortodox egyház húsvétvasárnapi szertartásán a szigetország egyeduralkodójaként, a cezaropapizmus megtestesítőjeként jelenítette meg Makariosz érseket, a nagyformátumú, fenséges főrangú papot és államférfit, aki előtt tiszteletadással meghajolva hódolnak az alattvalók, a pópák sora. „A fénykép… az idő egy körülhatárolt szelete… Minden állókép egy kitüntetett pillanat…”⁵ – írta Susan Sontag. Langer e hírképben azt valósította meg, amit Henri Cartier-Bresson legfőbb törekvésének tartott: „Mindenekelőtt arra vágytam, hogy egyetlen fénykép határai között ragadjam meg a teljes lényegét valamely helyzetnek, mely a szemem láttára bontakozott ki.”⁶

A kép drámaiságának érzékeléséhez célszerű felidézni a szigetország történelmének bonyolult előzményeit, melyek a fénykép készültekor fennálló pillanatnyi, ingatag hatalmi egyensúlyi helyzethez vezettek.⁷ A Földközi-tenger medencéjének stratégiailag fontos pontján található Ciprus szigetét az évszázadok folyamán különböző hatalmak uralták, közel ezer évig a bizánci birodalom része volt, majd a keresztes lovagok, a velencei köztársaság, az oszmán birodalom fennhatósága után az első világháború végeztével Nagy-Britannia koronagyarmata lett. A szigeten élő görögök és törökök közötti a feszültség történelmi gyökerekre vezethető vissza. A görög közösség 1955-ben az erőszakos akciókat folytató gerillaszervezet, az EOKA⁸ vezetésével a Görögországgal való egyesülés, az enózisz céljából felkelt az angol fennhatóság ellen, a ciprusi törökség viszont az északi területek Törökországhoz csatolására törekedett. Kezdetben Makariosz is az enóziszt támogatta, – s bár a britek zendülés vádjával letartóztatták és száműzték, s csak a széleskörű nemzetközi tiltakozás hatására térhetett vissza – a polgárháborús veszélyt látva a kompromisszumos tárgyalások és Ciprus függetlenné válásának hívévé vált. Az 1913-ban szegény paraszti családba született III. Makáriosz⁹ 13 évesen lett a Kykkosi-kolostor novíciusa, majd Athénben és Bostonban jogot és teológiát tanult. 1946-ban szentelték pappá, 1948-ban lett metropolita, két évvel később pedig Ciprus érsekévé választották, miáltal nem csak a ciprusi ortodox egyház, de a ciprusi görög közösség hatalmas népszerűségnek örvendő vezetője is lett, a ciprusi politikai élet egyik legjelentősebb személyiségévé vált. A tárgyalások eredményeként Görögország, Nagy-Britannia és Törökország megegyeztek a sziget függetlenségéről, és alkotmányosan rendezték a hatalommegosztást a két nagy etnikum között a sziget görög-török irányításáról. 1960-ban Ciprus független köztársasággá vált, első elnöke Makariosz érsek lett, a vétójoggal rendelkező alelnököt a törökök adták. Ez a berendezkedés nem akadályozhatta meg, sőt, az elkövetkező években elmélyítette a ciprusi helyzet fokozatos elmérgesedését. Bár 1968-ban, majd 1973-ban is újraválasztották Makarioszt az ország élére, az enósziszt követelő görögök és az elszakadásért küzdő törökök között egyensúlyozó államfő a szembenálló közösségek közeledését, integrálását szorgalmazó mérsékelt törekvéseivel egyedül maradt, egyre több támadás érte, több merényletet is megkíséreltek ellene. 1964-ben az ENSZ békefenntartó missziót telepített a görög és török lakosság között meghúzott demarkációs vonalra.

Ekkor készült Langer riportja. „Gazdag sziget… – írta a rövid szövegben – … Mindig a népek átjáróháza volt, de több évszázada görögök és törökök telepedtek meg rajta… A hosszú, heves harcok pillanatnyilag nyugvóponthoz jutottak… A várost egy úgynevezett „green-line” – zöld sáv osztja ketté. Ahogy a görögök mondják „az angolok green-line-ja.”¹⁰ Nem sokáig tartott a kényes egyensúlyi helyzet, Görögország és Törökország is beavatkozott Ciprus ügyébe. Az 1967-ben Athénban hatalomra került katonai junta támogatásával 1974-ben a Ciprusi Görögök Nemzeti Gárdája puccsal megdöntötte Makariosz hatalmát, az érsek külföldre menekülve csak szerencsével élte túl az államcsínyt. Ennek következményeként öt nappal később fegyveres konfliktus kezdődött a két NATO-állam, Törökország és Görögország között. A török kisebbséget fenyegető veszélyre hivatkozva a török hadsereg lerohanta Ciprust és területe 40%-át elfoglalva a sziget északi részén önálló államot alakítottak, 1983-ban kikiáltották a csak Törökország által elismert Észak-Ciprusi Török Köztársaságot. A görög-lakta déli rész 2004-ben nyert felvételt az Európai Unióba. Bár a görög katonai junta a török agressziót követően megbukott, s az év végén Makariosz visszatérhetett hivatalába, élete hátralévő három évében hasztalanul küzdött a sziget egyesítéséért. Azóta is több rendezési terv készült az ENSZ kéksisakosai által őrzött biztonsági övezettel elválasztott, két külön országgá fejlődött, sziget újraegyesítésére, de máig nincs megoldás a ciprusi kérdésben.
A kép drámai erővel jeleníti meg az alattvalók – itt a sötétruhás, hengeres süvegű pópák – fölé emelkedő, a legfőbb világi és egyházi hatalmat egy személy kezében összpontosító, szinte isteni hatalommal felruházott uralkodó alakját.

E vidékeken már a bizánci birodalom óta szokásos az államegyház által működtetett kormányzati rendszer, melyben az államfő egyúttal az uralkodó egyház feje is. A szűk kivágású, lényegre törő, drámai sűrítésű, a különleges formai effektusokat nélkülöző képen viszonylag kevés motívum látható: a baloldalon álló érsek mögött a faragott templomi bútorzat egy részlete, jobb oldalt ellenfényben a világos háttérbe belógó tömjénfüstölő, középen a hatalmas, díszes püspöki pásztorbot. Az élesség az érsek arcát és pásztorbotját emeli ki a kissé életlenül ábrázolt környezetből. Különösen figyelemreméltó, akkoriban újszerű volt, hogy erőteljesebb életlenséggel jelenik meg a képsíkkal párhuzamosan haladó két pópa előrehajló, szinte sziluettszerű alakja. A 60-as években még egyáltalán nem volt általánosan elfogadott, hogy a fotós az előtérben életlenül ábrázolt motívum segítségével – ráadásul életlen emberi alakokkal – emelje ki a kép lényeges szereplőjét. Összességében azonban nem a külsődleges motívumokkal, az ünnepi helyszínnel és ornátussal, a főpapi attribútummal fejezi ki a szerző a Makariosz személyében megtestesülő erőt, hatalmat, hanem az érsek határozott arckifejezésével, éles tekintetével. A fotó kifejezőeszközeivel – a feszes komponálással, a Langerre oly jellemző sötét, erős fényárnyék kontrasztokra építő, plasztikus világítással, az élesség-életlenség elosztásával – a kifejezés erejét, drámaiságát fokozza. Ezáltal nem csupán egy húsvéti szertartáson készült hírképet látunk a felvételben, hanem általában a mindenkori hatalom megjelenítését. Langer fotóján megvalósította, amit Henri Cartier-Bresson a fotográfia legfőbb értékének mondott (egy Munkácsi Márton-kép kapcsán): „a fotográfia képes a pillanatban az örökkévalóságot megragadni.”¹¹ Langer Klára riportját dupla oldalon hét képpel közölte a Tükör.

De Makarioszról egy másik, neutrális felvétel volt köztük, a képaláírás szerint „Makariosz érsek Ciprus elnöke egyházi teendőit látja el a húsvéti ünnepek alatt.”

Az általunk bemutatott kép – melyet beszélgetésekben Langer „God Makariosz”-ként emlegetett – nem jelent/jelenhetett meg a Tükörben. Az akkori hatalom is nyilván értett belőle, nekik ez már túl sok volt.