Apertúra
51. – 2017. május–július

A Tárgyfordítások című könyvének bevezetőjében Fejős Zoltán így rajzolta meg írásainak koordinátarendszerét: „alkalmazott múzeumelmélet …a túlontúl absztrakt elméleti megközelítés és a mindennapi gyakorlati múzeumi munka…szélső pólusai közt.”

A Tárgyfordítás című könyvtárgy létrehozásakor én arra voltam kíváncsi, megmutathatók-e azok az eljárások („formációs folyamatok”), amelyek révén a múlt fennmarad és tanulmányozhatóvá lesz, azaz tetten érhető-e a mindennapi gyakorlati múzeumi munka, ha absztrakt elméleti megközelítés tárgyává teszem.

Képek a könyvről a Múzeumháló (Néprajzi Múzeum MaDok LABOR) című kiállításon. Fotó: Maria Grecu, 2015. január

Egyszerűbben szólva nem tettem mást, mint néprajzi múzeumi tanulmányokat olvastam össze egy történeti fényképgyűjteménnyel. Előbb összegyűjtöttem azokat az általában (de nem mindig) gyors cserére kárhoztatott rövid, többnyire egyszavas megjegyzéseket, amelyeket a gyűjtés, válogatás, tisztítás, selejtezés, csomagolás, besorolás, vagyis a voltaképpeni „feldolgozás” során hagynak a raktárban a muzeológusok nap mint nap és évről évre.

Ezután lefényképeztem őket in situ, majd némelyik felvételt anaglif képpé alakítottam, jelezni kívánva hol a raktárrészlet térbeliségét, hol a fénykép mint tárgy közvetlen kontextusát, az éppen tetten ért tevékenység nagyon is konkrét, ha úgy tetszik, földrajzi helyzetét. Az anaglif technikával előállított kép ráadásul mindig a néző fejében áll csak össze. Nem elég egyszerűen ránézni tehát, kell hozzá a mozdulat is, amellyel a 3D-szemüveget felemeljük, kell a saját tekintetünk megváltozatásának igénye.

S ez miért lényeges? A mindennapi gyakorlati múzeumi munka egészét, jelentőségét és kényszereit kevesen látják át a szakmán kívül. Többnyire maguk a cselekvők is nehezen látnak ki rutinszerű cselekvéseik avarrétegéből. A Tárgyfordítások számomra annak bizonyítéka, hogy lehetséges egyszerre közelíteni és távolítani. A Tárgyfordításban (pimaszul és játékosan) ez előtt a gondolkodásmód előtt emelek kalapot.

A könyv négy részre oszlik: mind a négy fejezetcím a Tárgyfordítások tartalomjegyzékének szavaiból áll össze úgy, hogy a konkrét szövegkörnyezettől elválva összeolvashatók egyes elemek. A képből szöveg lesz, a szövegből kép.

A jövő meghatározásában láthatjuk a válogatás és besorolás nyomait; a raktárba kerülő és megőrzésre ítélt fényképtárgyak megszabják, mit veszünk észre (és tudomásul) a múltból. Amit ma elteszünk, azt nézzük holnap. De hogy is nézzük? A gyűjtemények az időben képei arról vallanak, hogy tudásunk az archívumról folyamatosan változik. A duplumról idővel kiderül, hogy variáció, a fényérzékeny fotópapír helyére törékeny üveglemez kerül; avulunk, felülírunk, pontosítunk, újrahasznosítunk.

A rend azonban elképzelhetetlen esetlegesség nélkül. A Tárgyak rejtett kapcsolataiban a raktári rendben felvillanó véletlen összefüggésekre mutatok rá.

Nemcsak térben igen távoli dolgok és helyek kerülhetnek egymás mellé, testet öltve egy-egy dobozban, de a már évek óta elektronikus nyilvántartásra cserélt, kézzel írt leltárkönyv sorai is összeolvashatók. A véletlenszerű sorrendben leltárba vett fényképek 1989 magyar társadalmáról vallanak, megismételhetetlen érzékletességgel.

Az utolsó fejezet (A kultúra megjelenési helye) a társadalom ideológiai viszonyaira és az erőszak dokumentálásának nagyon is jellemző mértékére irányítja a tekintetet.

És mindezt végül is miért? Forduljunk ismét a Tárgyfordításokhoz: Ha …a múzeumi anyagot nem tekinthetjük…önmagáért beszélő korpusznak…mert tudjuk, hogy Elődeink a múzeumokban…Tudatos vagy rutinszerű szelekció alapján dolgoztak. …Ezért a…tudás…létrehozásának kontextusával együtt érvényes tudás, elismerjük, hogy… A múzeumi raktárakban őrzött tárgyak fizikai létükben…a tudás állandó alkatrészei de …a múltról…alkotott tudásunk…megszerkesztéséért…a…fölhasznált eszközök…felelősek, akkor azt is belátjuk, hogy …a reflexív szemlélet azzal…kecsegtet, hogy…értelmezni tudjuk a tárgyról való gondolkodás…történeti változásait.

Nem fordítom tovább. A reflexió tárgya mi vagyunk.