Az Apertúra előző fejezete a figyelemre nyílott. S valóban, figyelemből, odaadó megértésből a fotográfiával kapcsolatban sohasem elég. Ugyanis igazából nem azt nehéz eldönteni, mi a fontos, melyik az érdekes kép, a használható, a jól sikerült, az esztétikailag értékes, netán dokumentum mivolta miatt feltétlenül megőrzendő, hanem hogy melyik nem az. Mi az, amit kidobhatunk? Amiért nem kár, ami csak a helyet foglalja. A témája, a készítője érdektelen, maga a fotó sikerületlen, technikailag csapnivaló. Selejt.
Választott fotónk szinte minden ízében megfelel a rossz és érdektelen fénykép kritériumainak. Valamikor a múlt század elején készülhetett. Anya és gyermekei a szabadban. Ismeretlen emberek abszolút magáncélú emlékképe abból az időből, amikor már tömegével készültek ilyenek. A fényképész sem állhatott a helyzet magaslatán. Ügyetlen volt, mondjuk ki. A lábakat levágta, miközben túl nagy ürességet, fölösleges eget hagyott a kissé balra csúszott kompozíción. Az anya ölében a csecsemő esetlen kis rongybabának tetszik – csecsemőt fotózni még igazi profinak is komoly feladat –, a másik gyerek testtartása sem szerencsés. Kis karját görcsösen magához szorítja, ijedten az anyjához bújva. A fennmaradt kópia amúgy is viharvert, mintha jó ideig valaki a tárcájában vagy a zsebében hordozta volna. Elkoszolódott és többszörösen megtört. Ugyan, kinek kell egy ilyen fénykép?
S mindez még semmi. A profikat majmolva esetlenül elrendezett csoportkép látványába súlyos hiba csúszott, illetve esett. Lábbal és kézzel az ég felé kalimpálva egy kölyök landol a főtéma mögött a fűre, éppen az exponálás pillanatában. Az égből pottyant szerencsétlen lurkó groteszk látványa az amúgy is sok sebből vérző kompozíciót tökéletesen szétzúzza.
Ezen a fotón semmi sem úgy sikerült, ahogy kellett volna. A meghatónak szánt, beállított, statikus csoportkép helyett titokzatos és kacagtató pillanatfelvétel született. A néző a voyeur kajánságával konstatálja: a mit sem sejtő, a kamerának pózoló modellek és a fotográfus szándékát felülírta a véletlen. A kerítésen vagy a szénaboglyán kíváncsiskodó gyerkőc úgy csapódott bele a konvencionálisnak szánt látványba, mint a nem várt meteor. Mindent szétdúlt.
Százával dobták a szemétbe selejtként a műtermekben készült, sikerületlennek érzett felvételeket a mesterek, s ezrével az amatőrök kidolgozásra beadott, használhatatlannak minősített gyönge képeit a múlt század közepének fotográfiai tömegtermelése idején. Levágott fejű modellek, elmosódottan életlenné bemozdult figurák, fölöslegesen a kompozícióba lógó idegen részletek és megannyi elemi hiba csúszott a látványba a gyakorlatlan laikusok kezébe került kamerák által a fényképezés lázában. Az ördögi véletlenről, az ellenőrizhetetlen pillanatokról a profik is sokat tudnának beszélni.
A Hórusz Archívumba – innen származik választott fotónk is – csupa sikerületlent és érdektelent, vagyis selejtet gyűjtött össze Kardos Sándor. S a selejt nem bosszút állt – a múlt századi mozivígjáték címével ellentétben –, hanem az idők folyamán megnemesedett. Amint odafigyeltek rá, vallani és tanúskodni kezdett. S nem is akármiről vallott, hanem a megörökítés, a képelemzés, a fotó ontológiája szempontjából talán legalapvetőbb dolgokról. Kardos gyűjtői és képértelmezési gesztusa óvatossá teszi a fotótörténészt is az „érdektelen” képek iránt.
S hogy a fénykép titkának fölfedése mennyi csavart rejt magában, csak még egy adalék. Képünket, több más hóruszos fotóval egyetemben, 2004-ben kiállították a Millenárison. A tárlat s a mellé készült katalógus a nagyközönséget is elbűvölte, s legtöbbször megkacagtatta. Persze, a mi képünk is. A tárlat után az egyik napon csöngött Kardos Sándor telefonja. Nyolcvanas éveiben járó néni szólt bele a kagylóba, a fotón szereplő egykori csecsemő. Elmondta, hogy a fényképet a fronton szolgáló édesapjának készíttették emlékképként – szokásban volt ez az 1. világháború idején. Ám mire a kép odaért, az apa már elesett az egyik ütközetben. A zabolátlanul vidám látványt így utólag sötét emlékek árnyékolták be. Kardos Sándor újra elővette az eredetit, s a hátulján pontos dátumozást látott 1924-ből. Vajon, tényleg jól emlékezett a néni? Talán ez a dátum nem a fénykép készültének időpontja? Vagy a gyakran tapasztalt családi legendáriumban formálódott „frontképpé” a fotó? Titkok, rejtélyek, szándékok és véletlenek, félreértések és tisztázások hosszú sora egyetlen „érdektelen” fénykép históriájában.
Figyelemből, odaadó megértésből a fotográfiával kapcsolatban tényleg sohasem elég.