Apertúra
33. – 2014. december

Hervé azok közé a magyar emigránsok közé tartozott, akik származásuk, a zsidó nagypolgári család mentalitása és életformája elleni lázadásból vágtak neki a világnak. Saját elmondása szerint gyerekkora óta egy másfajta valóság felé igyekezett.

Tizenévesen a Budapesti Atlétikai Klubban egy új világot fedezett fel az ott megismert munkások révén, akik mentalitása autentikusabbnak tűnt számára, mint saját családi és iskolai miliője. Egész életében kereste azokat az eszméket, amelyek leginkább szemben álltak családja nagypolgári világnézetével. A világ megváltoztatásához való hitéhez legközelebb a kommunista nézetek álltak, ezért belépett a francia kommunista pártba, amiből 1947-ben másodszorra is kizárták. Miután a megváltás, az új valóság megépítése a szakszervezeten, a párton keresztül nem volt lehetséges, majd az Oroszországba vetett hit is szertefoszlott, Hervé a művészetet választotta segítségül nézeteinek további megőrzéséhez és terjesztéséhez. Az alkalmazott fotográfusból az átélt történelmi fordulatok, csalódások, szertefosztott remények talaján nőtt fel a világ egyik leghíresebb fotósa. Önmagába fordulása, művészi eszközei általi véleményformálása, fotóinak erős társadalomkritikai felhangja a nemzetközi fotótörténet egyik legegyénibb hangú fotósává tette.

Hervé 1949-ben találkozott először Le Corbusier-val, az új festészethez kapcsolódó, radikálisan modern építészet vezető teoretikusával, aki azzal, hogy Európa újjáépítése során egyetlen egy urbanisztikai projektjét sem valósíthatta meg, élete új fordulópontjához érkezett. Ehhez nagyban hozzájárult, hogy az Egyesült Nemzetek New York-i székházának sorsához hasonlóan az ENSZ palotát is az ő elképzelései alapján, de mások építették meg. Ugyanakkor kivitelezhette Marseille-ben az első Unité d’Habitationt, melynek gondolata 1922 óta foglalkoztatta. Le Corbusier az ötvenes évekre felhagyott a technika ünneplésével, és az építészeti szintézis tökéletesítésére törekedett terei létrehozásakor. Műveinek egysége érdekében megalkotta a Modulort, az aranymetszésen és az emberi arányokon nyugvó arányrendszert, mely 1965-ig, haláláig valamennyi tervének alapját képezte.

Lucien Hervé a lakóegyüttesről készített fotósorozata révén került kapcsolatba vele, ettől kezdve felhagyott a festéssel és minden idejét a fotózásnak szentelte. Hervé nemcsak a fotó vizuális nyelvi szókincsének és nyelvtanának újraértelmezésében alkotott maradandót, hanem átemelve a modernizmus és Le Corbusier elméleteit, az új célokat szem előtt tartva igyekezett humanizmusra nevelni, látásra tanítani és művészi eszközeivel tudatosítani és szolgálni az emberiséget. Megélte és dokumentálta, pontosabban tolmácsolta a modern építészet megszületését. Fotói közelebb engednek a kor építészeti szemléletéhez, ábrázolási felfogásához, kultúrtörténeti összefüggéseinek megértéséhez. Le Corbusier mellett többek között megbízója volt Alvar Aalto, Breuer Marcell, Kenzo Tange, Richard Neutra, Oscar Niemeyer, Jean Prouvé, Bernard Zerfuss és Walter Gropius is.

Hervé fotóin a sorozatként ábrázolható épületek részletei beilleszkednek az egészbe, majd újra önállóvá válnak. Harmóniájukkal kielégítenek, diszharmóniájukkal elégedetlenné tesznek. Ahol a vizuális erőrendszer egyensúlyban van, ott megszületik az a harmónia, ami Hervé számára az építészetben a szépet és igazat képviseli. Fotóival harmóniát akar létrehozni, olyan dinamikus egyensúly általi harmóniát, amely mindig belső feszültségből keletkezik komplex módon. Különböző elemeket állít arányba, de úgy, hogy az a látszólag ellentmondásos példa tömegében vagy anyagában valahogy mégis egyensúlyba kerül. Ellentétpárokkal dolgozik, mely ellentétpárok minden esetben egyfajta egyensúlyban tartott feszültséget teremtenek. E feszültség és egyensúly révén az építészeti fotó nála valóban új formanyelvet alkot. Bármit fotóz, Hervé képeiben mindig az ellentétpárok feloldását, az egyensúly újrafelállítását akarja megteremteni, ami az egész építészet lényege. Hiszen az építész sem csinál mást, mint a meglévőt megmozgatja, átalakítja, valami újat teremt úgy, hogy egy új egyensúlyt állít fel, ami – ahogyan Le Corbusier megfogalmazta – amikor hat ránk, akkor építészet, a többi pedig csak szerkezet.

Hervé szerint látszólagos mozdulatlansága ellenére az építészet is állandó evolúcióban van, mely során mindig eljut azokhoz az állomásokhoz fejlődésében, amely már nem felel meg az új generációk „igényeinek, szokásainak, erkölcseinek és hitének és – szabványainak”. Az építészet a társadalmi elvárások kielégítője kell, hogy legyen, és ahogy a társadalom és annak elvárásai változnak, neki is változnia kell. Hervé szerint az építészeti fényképészt determinálja a korszak, amelyben él, akár akarja, akár nem. Az építészeti váltásokat, irányzatokat egy adott kor igényei, problémái, kihívásai, meghaladásai hívják életre. Ezért Hervé számára az építészeti fotó nem egy másolat egy adott monumentumról, hanem ennél több. Ahogy ő definiálta: „egy utazás”.
„A fényképész a természete szerint mozdulatlan épületen mozgalmas és izgalmas útra indulhat, s meglepő dolgokat fedezhet fel. E felfedezések azonnal feltárják az adott társadalom teljes műszaki fejlettségét, és rámutatnak az ember helyére a társadalomban, szabadságának határaira, az általa elfogadott, érvényes értékekre. Megmutatják számunkra az építőanyagok, a szerkezetek és az építészeti módszerek eredetét. Igazolják, hogy a különböző architektúrák képesek kifejezni a természet ébresztette emberi érzelmeket, sőt a világról alkotott felfogásokat is.”^II
Formákkal és fényekkel felébresztett gondolati és érzelmi képei, az árnyékokkal és fényekkel kifejezett képi feszültségek, az árnyékkal történő látványformálás; a geometriai formák, a minimalizmus, az absztrakció Hervé képalakításának fő jellemzői. Fotóin az épületek megelevenednek. Bár csak a falakat látjuk, mégis érezzük, hogy életek vannak mögöttük: történetek, pillanatok. Nála a részletek, a valóság kiemelt részletei sokkal többet mondanak el az egésznél. Kerüli a véletlent, az anekdotikust, a lényeg kimondására redukálja képeit. Szemeivel meglátja, kiragadja azt a részletet, melyből majd a végleges kép, az új valóság megszületik.^III
Hervé fotói „manipuláltak”: számára a negatív nem volt szent. Amikor a fotó elkészül, szinte újrafesti: bizonyos részleteket kiemel vagy eltüntet, tehát a valóság, illetve a kép egy újabb metamorfózison megy keresztül azon erő által, mely a jelentéseket összesűríti többé nem felhozható miértekre. A nagyítás során a kép elemeinek átfestésével (besötétítésével, kivilágosításával), illetve Hervé könyörtelen vágási mechanizmusa után nyeri el a kép a végleges formáját.^IV Gyakran találkozni könyveiben, katalógusokban olyan fotókkal, melyeken jól látszik, hogy első közlésükhöz képest hogyan alakította idővel tovább őket. A nagyítás számára az exponálás pillanatához képest újabb képalkotási pillanat volt a végső kifejezés elérésének érdekében.

A modernizáció új elméletévé vált gondolatvilág, a modernitás négy évtizede alatt kialakult alkotóelvek, illetve úttörő mestereinek eszmevilága beépült Lucien Hervé építészeti fotóiba és gondolkodásmódjába, és ezáltal az addigi építészeti fotók dokumentarizmusával szemben az építészeti fotót művészeti műfajjá emelte. Nem véletlen, hogy Judith és Lucien Hervé nappalijának mennyezetén egy Mondrian-kompozíció található: Hervé nagyítása az eredeti képről. Mondrian vizuális rendszere a képi kifejezés végletekig redukált megteremtése, melyet mint az univerzum alapstruktúráját alkotó ellentétes erők kiegyenlítését definiált. Képei alapkoncepciójává vált, hogy soha ne tűnjenek befejezettnek. Ezzel a képzelet számára a képen belül is teret hagyott, hogy megteremtse az illúziót. Hervé ugyanezt tette a fotóban: redukciójával a belső ellentétek feszültségét finomította harmóniává. Redukciója és egyedi látásmódja pedig eljutatta a Le Corbusier féle, funkción túli „építészeti költészet” megjelenítéséhez.