2016. június 30-i felhívásában a Magyar Fotótörténeti Társaság közös gondolkodásra hívta a fotótörténettel foglalkozó kutatókat. A megfontolásra előzetesen javasolt témakörök ezek voltak:
A médium történeti megközelíthetősége: források, fogalmak
Fotótörténet(ek): narratívák, hiátusok
Alkotónők, egyéni pályák, az érvényesülés lehetőségei a fotográfia kezdeteitől napjainkig
„Műkedvelő fényképezők” – 19–21. század
Fényképésznők a műteremben: inasok, magánzók és iparosok
Női fényképezők a vidéki Magyarországon
Szakfényképészet, az ismeretek átadása, önképzés, iskolák, műhelyek, határok és átjárások
Saját sötétszoba. A labor és a laboráns
Riporternők, művésznők, szerkesztők, oktatók és kívülállók
Szakmai szervezetek és a nők. Láthatóság, képviselet
Mobilitás, elvándorlás
Posztumusz távlatok: hagyatékok, hozzáférés
Kritika és befogadás. Galériák, múzeumok, kurátorok
Kánonképzés az időben. (Ki dönt kiről?)
Az új média lehetőségei. Felületek. Önreflexió. Nemek és projektek
Fotó / társadalom:
A fényképhasználat jellegzetességei. Képcsinálók, képfogyasztók: nők és férfiak
„Fotópiac”, célcsoportok. Kodak girl, Spice Cam és szelfibot
Nő a képen. Közvetített nőképek. Magazinok, reklámok, szerepek, elvárások – 19–21. század
A nemek ábrázolási módozatai, önreprezentáció a fotográfiákon. Profi és privátfotók különbségei és hasonlóságai
A szervezők – Szarka Klára, E. Csorba Csilla és Fisli Éva – a felhívásra érkezett előadásjavaslatok közül végül huszonkét jelentkezést fogadtak el, a konferenciát záró beszélgetésekhez pedig felkérték a résztvevőket.
A 2017. májusi konferencia két napja tartalmilag is elvált egymástól.
Az elsőn, a Petőfi Irodalmi Múzeumban a fényképhasználó, fotóalbumot készítő asszonyokról hallhattunk először, majd a műtermet működtető fényképésznők tevékenységével ismerkedhettünk meg, míg eljutottunk a fotográfiát tudatos alkotóként használó, ám nagyon különböző pályákat befutó fotográfusnőkig, s végül az irodalom és fényképezés, szöveg és kép kapcsolatának vizsgálatáig.
A konferencia másnap a Magyar Nemzeti Múzeumban folytatódott, ahol a Nemek és (fotográfiai) diskurzusok című szekcióban kutatók és alkotók is megszólaltak; szó esett a nők és férfiak reprezentációjának kérdéséről éppúgy, mint a testképek és önarcképek szerepéről a kortárs alkotók munkáiban, a családi képek elemzési lehetőségeiről, rejtett, de olvasható vizuális tartalmakról, a fotográfia feminin metaforáiról vagy a férfiassághoz társított tevékenységek vizualitásáról.
Az előadások egy részének szerkesztett videója – így Hermann Veronika és Oltai Kata prezentációi, valamint a konferenciazáró moderált beszélgetések felvétele is – elérhető a Mafot Youtube csatornáján.
A Nőnap vs. mindennapok. Kutatási tervtől a kiállítási gyakorlatig című záró szekció a párizsi Qui a peur des femmes photographes? című kiállítás egyik kurátora, Marie Robert előadásával kezdődött, majd Kelbert Krisztina, a Savaria Múzeum Szemtől szemben című kiállításának rendezője mutatta be, milyen eszközökkel lehet egy történeti kiállításon a női tapasztalatokat is láthatóvá tenni. A konferenciát záró két előadás és moderált beszélgetés tehát összekötötte a fotográfusnőket bemutató művészettörténeti kiállítást és a nők reprezentációjának lehetséges módjait – valamint a kapcsolódó, tudatosan választott kurátori módszereket – a történeti múzeumokban. A két problémakör ugyanis összefügg. Az egyedi kutatások és esettanulmányok mindig újabb részletekkel gazdagíthatják a múltat, azonban érdemi változást a nők láthatóságában és művészi teljesítményük értékelésében a kiállítási gyakorlat változása hozhat.
A most megjelent tanulmánykötet felosztása a konferencia eredeti szekcióbeosztását követi. A szerkesztett előadások nyelve vagy módszertana nem egységes; a tapasztalati, kutatói háttér az egyes szerzőknél különböző. Más alapokról indítja elemzését egy fotógyűjteményben dolgozó etnográfus és máshonnan egy művészettörténész, vagy egy saját gyakorlatára reflektáló képzőművész.
Többféle értelmezői szerep, többféle megközelítés rajzolódik ki tehát a szövegek révén, és lényegesen több figyelem jut a fotó- és kultúrtörténet hiátusaira. Kötetünk és az azt megelőző konferencia egyik célja épp a fő sodorból kirekesztett életművek és szempontok feltárása, felmutatása volt.
Régóta tudjuk, hogy „a mellőzött vagy elfeledett területekre irányuló tudományos munka kreatív lehetőségeket rejt magában”. A mégoly jóhiszemű kánonrevízió közben is fennáll azonban az öngettósítás, a kirekesztettség újratermelésének veszélye. Hogy ezt mennyire sikerül elkerülni, már nem csupán tőlünk függ. E pillanatban azt remélem, hogy a Fotográfusnők tanulmányai és a kánonrevíziót sürgető kérdésfölvetése a magyar fotótörténet-írókra éppúgy hatással lehet, mint a gyűjteményezés, kiállításrendezés tudatos gyakorlataira.
Jó olvasást! A kötet egésze itt letölthető.