A vérbeli muzeológus, a fotóval foglalkozó muzeológus legkedvesebb pillanatai közé tartozik, amikor a tárgy, a kép elkezd megszólalni és nem csupán azt mutatja meg, meséli el, amit első pillantásra látunk rajta. Az ábrázoltak személyes ismerőseinkké válnak, a történet megelevenedik, a látható tárgyak használata, működése megismerhető lesz. Mindez nemegyszer sok év alatt következik be; fokozatosan bontakozik ki a történet, egy-egy új adat tudomásunkra jutásával, vagy épp a „másként nézés” következményeként.
Szakkutatók, speciális tudással rendelkezők, családtagok, ismerősök sokszor a részletek felfedői.
Ilyen élményre azonban igazán nem számítottam a Robert Capa Mestersorozat Magyarországra kerülésekor 2009-ben. Őszintén szólva azt gondoltam, hogy Robert Capáról annyi könyv jelent meg, annyit írtak képeiről, egész intézmény őrzi a közel hetvenezer negatívból álló hagyatékot, ahol ott vannak a kontaktok, a jegyzetek, hogy már mindent kiderítettek, megírtak a 20. század fotográfus óriásáról és képeiről.1
A H/Arcok című vándorkiállításunk bemutatása idején egy-egy nevezetesebb személyről, akit a képeken láttunk – például Omar Bradleyről, Julianna királynőről – állítottunk össze életrajzi tablókat és tártuk a kiállítást látogatók elé, hogy történészként mégis egyfajta történeti keretbe helyezzük a képeket, vagyis ne „csak” az életút és a munkásság kronologikus bemutatása legyen a cél.
Aztán, már az idei kiállításainkra készülve tudomásunkra jutott, hogy a fotóriporter még a nagy világégés idején is, nemegyszer pontosan feljegyezte a katonák nevét, a helyet, ahonnan jöttek. A vagány, mivel sem törődő, könnyedén fényképező fényképész máza mögött elkezdett kibontakozni az igencsak precíz és pontos, előre tervező Capa alakja. Lehet, hogy sokkal többet meg lehet tudni azokról az emberekről, akiket a képeken látunk? Milyen jó lenne ismerni a New York-i gyűjtemény írásos emlékeit, mennyi történet bontakozna ki! – gondoltuk, gondoltam egyre gyakrabban.
2013-ban az olaszországi magyar évad keretében lehetőségünk nyílt a Mestersorozat 78 Itáliában – Szicíliától Anzióig – készült felvételének bemutatására a római Palazzo Braschi csodálatos termeiben. A most is látogatható kiállítás tervezése idején firenzei ösztöndíjas hallgatónkkal együtt próbáltunk az egykori helyszínekről alaposabban tájékozódni, hátha személyes olasz élményekkel találkozunk. A képeket nézegetve sokszor beszéltünk arról, hogy hátha ez a rémült arcú, törött lábú troinai kislány még él és elmesélhetné mi is történt akkor, abban a pillanatban…. Vagy amire az egykori, a fényképen szinte még gyermek német katona emlékezhet, ha még él.
A megnyitó után a kiállítást fogadó Museo di Roma munkatársai felkértek, hogy tartsak szakmai vezetést fotót oktató egyetemi kollégáknak, gimnáziumi tanároknak. Éppen örömmel készültem a feladatra, amikor egy nappal korábban, a kiállítás PR-jával foglalkozó munkatárs, Patrizia elektronikus levelet továbbított nekem, kérve, hogy valamit válaszoljak a levél írójának. A levélben Luigi Matteo úr jelezte, hogy a kiállításon látható két felvételen nagyapja, Domenico Matteo (1878-1944) látható és elküldte annak a honlapnak a címét is, ahol ő a történetet megírta ez év februárjában. Természetesen rögtön elolvastam az írást és mindjárt, válaszlevélben bemutatkoztam az úrnak és jeleztem, hogy másnap egy napig Rómában leszek, nagyon örülnék, ha találkozhatnék vele. Reggel telefonon beszéltünk és megígérte, hogy eljön a vezetés végére. Szerencsére azonban hamarabb odaérkezett, s legalábbis bemutatkozni sikerült egymásnak! Így, amikor abban a teremben voltunk, ahol a nagypapát ábrázoló két kép látható, úgy gondoltam, hogy átadom a szót Luigi Matteo-nak. Az úr ott, könnyekig meghatódva mesélte el, hogy ő ugyan nem is ismerte a nagypapáját, mert pár hónappal később született, mint hogy nagyapja – két héttel a kép elkészültét követően –, német taposó aknára lépett és meghalt, de a háborús napok történeteit Carolina nagyanyjától és szülei elbeszéléséből megismerte. Több képről említette meg, hogy azok a helyszínek ma is azonosíthatóak, a helyi kutatók jól ismerik őket, néhány kilométerre vannak Cassino-tól. A hallgatók a pár mondatos beszámolót nagy tapssal fogadták és valahogy a közös élmény hatása alá kerültünk mindannyian.
Domenico Matteo hegyi viseletben vezeti az egyesítettamerikai-kanadai alakulat katonáit Cassino közelében, 1944. január 4.
Fényképezte Robert Capa © International Center of Photography, New York – Magyar Nemzeti Múzeum gyűjteménye
A vezetés után Matteo úrral leültünk egy kávéra, mert szerettem volna többet megtudni, egyre kíváncsibb lettem rá. A történetét mindenképpen történeti vizsgálatnak kellett alávetni, hiszen a katalógusban csak alaposabb vizsgálat után merném beleírni, hogy kit láthatunk a képen. Az, amit a teremben elmesélt és a fórumon leírt, nagyon fontos adat volt: nagyapja fényképészként is dolgozott, beszélt németül – ezekkel tehát a lehetőség a világtól elzárt (akkor még csak szamárháton vagy gyalog megközelíthető) kis hegyi faluban valóban adott volt a kapcsolatfelvételre. A kérdés azonban az volt, hogy honnan ismeri fel a nagyapját? Vannak-e korabeli fotográfiák? Mit tud még a történetről? Mert a leírt kedves elképzelés, hogy bizonyosan együtt evett a nagypapája Capával a helyi specialitásokból, inkább „olaszos”mesének tűnt, hiszen mindjárt étkezéssel kapcsolta össze a történetét… Az úr elmondta, hogy a háború súlyos harcai között szinte mindenük odaveszett, nagyszülei háza találatot kapott, megsemmisült a fényképek, az iratok jó része. A nagypapa fényképészi munkásságából otthon csak egy nagyon öreg kamera maradt. Felismerni nem tudja közvetlenül kép alapján a nagyapját, hiszen csak sokkal korábbi felvétel maradt meg véletlenül róla. Azonban a nagyanyja az éjjeli szekrényében őrzött képes magazinokat, ezekben mutatta neki néha kisgyerekkorában a képeket, azt éreztetve, hogy így lett halhatatlan a férje, a nagyapa, hiszen benne van az újságban. Sőt, saját magát is mutatta a magazin lapján. Az úr fiatalabb korában azt gondolta, hogy a LIFE magazin oldalait látta, de felnőttként, később mégsem találta a képeket a folyóiratban. A helytörténeti honlap szerkesztőjének írta meg immár Rómából a történetet, majd közös erővel derítették ki, hogy a nevezetes képek nem a LIFE-ban, hanem az Illustrated-ben jelentek meg, 1944. március 25-én.
Érdekesség, hogy Luigi Matteo azt is elmondta, hogy véleménye szerint a nagyapja, aki a környék jellegzetes hegyi viseletét viseli a képeken, minden bizonnyal csak beöltözött a fényképezkedés kedvéért ebbe a ruhába, mert tudomása szerint, mint világlátott ember (aki például ifjúként évekig kis textilgyárosként élt a cári Oroszországban) nem ilyen viseletben járt, hanem polgári ruhában. Elképzelhetőnek tartja, hogy a szuggesztív kép, amelyen nagyapja amerikai katonákat vezet a hegyi úton, bizonyos értelemben tervezett, beállított felvétel.
Luigi Matteo történetének hallatán a FotoMemoria program jutott az eszembe először… Családi képek és történetek összekapcsolása, a helyi tradíciók ápolása, a családok saját történetei felé fordulás. És persze rögtön az, hogy ez a tendencia milyen felelősséget és kötelességet ró a muzeális gyűjtemények és a fotóarchívumok munkatársaira, milyen próbálkozások történtek az adatok gyűjtésére, közkinccsé tételére mindeddig. A családi anyagok nemcsak a családi albumok lapjain, dobozokban rejtőzköd(het)nek azonban, hanem néha a legközösségibb helyeken, milliószám megjelenő magazinok lapjain is. Fontos volna a munka folytatása, az adatok gyűjtése, közzététele.
Az itáliai Capa-kiállítás kapcsán legalább három felvételről tudtunk meg többet. Én magam személyes élményekkel, talán egy kedves ismeretséggel is gazdagodtam. S azóta újra és újra arra gondolok, hogy a gyűjteményben található magyarországi felvételeket elő kellene vennünk, s keresni, kérdezni, valaki hátha még felismer valakit…
Lengyel Beatrix
1. Magunk is meglepődtünk, hogy pontos születési helyéről szintén nem folytak korábban kutatások még Magyarországon sem. A születési anyakönyvi kivonatok információin és a lakcímjegyzéken alapuló vizsgálataink első eredményeit a Budapest folyóirat 2013. októberi számában közöltük. Lásd: Cs. Lengyel Beatrix-Fisli Éva: Hol született Robert Capa? In Budapest. A Városlakók Folyóirata, 2013/10. 18-21.o.