Apertúra
10. – 2013. január

A Dunky Fivérek kolozsvári műtermének munkái közül való képen Dr. Janovics Jenőt – a kolozsvári Nemzeti Színház igazgatóját, rendezőjét, színészét, korábban a ProJa, majd ebben az időben a Corvin Filmgyár tulajdonosát, producerét, forgatókönyvíróját, rendezőjét, színészét, a kolozsvári filmgyártás atyját – és Berky Lili színésznőt – a későbbi Gózon Gyulánét – láthatjuk jelmezben, „A gyónás szentsége” című film egy jelenetében, 1916-ban. A film meséjét Welser-Vitéz Tibor hagyta ránk:

„A történet egy magyarországi kis városkában játszódik le, ahol a legtiszteltebb és legmegbecsültebb ember a katolikus lelkész. Szentéletű ember, minden jónak az előmozdítója, gyámolítója, de a rossznak szelíden kérlelhetetlen ellensége. A hívek nemcsak a szentbeszédeire tódulnak és hallgatják azt áhítattal, de szívesen keresik fel a gyóntató székben is, ahol vigaszt, bűneikre feloldozást nyernek és apró-cseprő bajaikban is segítséget, tanácsot kapnak. A képek sorozata mutatja be az egyszerű pap fennkölt életét, a hívek rajongásig menő szeretetét. A mise után távozó lelkészt körülveszik a gyerekek, akiknek szinte második atyjuk. Egy alkalommal éppen a szokásos napi gyóntatásból tér fáradtan haza. Egyszerű otthonában éppen lepihen, majd hozzákezd a napi breviárium olvasásához, amikor egy feldúlt, rohanástól lihegő ember ront be hozzá azzal, hogy ő gyónni akar. A pap szelíden szabódik, most végezte a napi gyóntatást, kimerült, s még a betegeket is meg kell látogatnia, inkább másnapra halasztaná a gyónást. Azonban a szemmel láthatóan kétségbeeséstől űzött ember ragaszkodik ahhoz, hogy azonnal kell a lelkén könnyítenie, ez olyan lelki szükséglete, ami nem tűr halasztást. A kötelességét mindig híven teljesítő pap nem tud ellent állni a sürgető kérésnek, a stólát a nyakába veszi, leül, eltakarja az arcát és ott a lakásban meghallgatja az eléje térdeplő bűnös vallomását. Ez a vallomás szörnyű titkot tár fel: embert ölt a férfi, és erre a bűnre kér feloldozást. Látjuk a pap arcán a döbbenetet és mélységes bánatot. Lelkére beszél a bűnösnek, hogy bánja meg irtóztató tettét, tegye azt jóvá, mert a bűne alóli feloldozás, amit ő adhat, csak akkor lesz teljes. A gyilkos a kapott feloldozással távozik a paplakból és azon nyomban a városból is eltűnik. Mikor elhagyja a lelkész lakását, a kapuban összetalálkozik a pap öccsével és annak menyasszonyával. A fiúnak megszokott látvány, hogy bátyja házából lelki vigaszt kereső idegenek távoznak, de a lányra mély benyomást tesz a feldúlt ember, nagyon megnézi azt. A pap igen megörül a látogatásnak. A fiatalok azért jöttek, hogy bejelentsék: szeretnék megtartani az eljegyzésüket. A pap örömmel értesül erről a hírről és a fiatalok gondtalan boldogsága elűzi lelkéből az iménti gyónás nyomasztó emlékét. Felfedezik a gyilkosságot. Az áldozat egy jómódú fiatalember, aki szenvedélyesen igyekezett udvarolni a pap öccse menyasszonyának. Emiatt a két ifjú haragosak is egymásra és épp a gyilkosság napján csúnya összeszólalkozásuk is volt. A gyanú a pap öccsére terelődik. A csendőrőrmester a meggyilkoltnak jó barátja, így nem habozik egy pillanatig se, hogy pusztán gyanú alapján elfogja a pap öccsét. Megindul a nyomozás és az elfogott fiatalembert bilincsekbe verve viszik a helyszíni szemlére, majd a paphoz. A csendőrök engedélyt adnak arra, hogy a két testvér négyszemközt beszélhessen. A lelkész meghallgatja testvére őszinte gyónását, és ebből meggyőződik arról, hogy az ártatlan, de azt nem bizonyíthatja anélkül, hogy el ne árulná a gyónás pecsétje alatt megtudott titkot. A körülmények szerencsétlen találkozása folytán pedig a pap öccse mind jobban belebonyolódik a gyanúba. Bíróság elé kerül, s elítéltetése bizonyosnak látszik. Csak a pap menthetné meg, de ehhez el kéne árulja a gyónás titkát. A bíróság kihallgatja a papot és látja a vergődését. A vér szava a testvér megmentését, a gyónás szentsége pedig a hallgatást parancsolja. Kétségeiből nem talál menedéket, mint az isteni irgalmasságba vetett hitet. Hű marad papi esküjéhez, még öccse elveszejtése árán is. A bíróság halálra ítéli a „gyilkost” és a borzalmas tett felett felháborodott nép elfelejti papjának minden jótéteményét, és mikor az a bíróságról megtörten távozik, csúfolják, szidalmazzák. A menyasszony azonban nem marad tétlen, szerelme és csalhatatlan női ösztöne rávezetik a helyes nyomra. Felkutatja azt az embert, akit a paplakból kijönni látott és sikerül a jóindulatú ügyészt rábeszélnie arra, hogy azt is hallgassa ki. A kihallgatás drámai fordulattal zárul. A gyilkosság elkövetése óta is zaklatott lelkiismeret őszinte vallomásra indítja a tettest, és ezzel megmenti az utolsó pillanatban az ártatlanul elítéltet.”¹

A kép azt a jelenetet ábrázolja, amikor a pap öccsének menyasszonya ráakad arra a fontos nyomra, amely megszabadíthatja szerelmét a börtöntől. A képen Janovics Jenő reverendában ül egy asztalka mellett, amelyen feszület áll. Az asztalon könyvek, ahogyan a pap-Janovics előtt is egy nyitott könyv fekszik az asztalon. Nagy valószínűséggel a Biblia, ahogyan az szerepéhez dukál. Ebből tekint fel az asztal másik oldalán álló, feszült arckifejezéssel fölé magasodó menyasszony-Berky Lilire. A szoba berendezése szerény, amint az elvárható a néző részéről, ha betekintést nyer a filmben ábrázolt szerény pap hajlékába. Az illúzió teljes, mégis kíváncsivá teszi az embert. Ismerjük a film szereplőinek nevét, hisz híres színésznő és színész-rendező szerepel együtt a képen. De én szeretnék többet megtudni, hogy a hús-vér embert érezhessem a szerepek mögött. Mindehhez hozzájárul a fotográfusok teljesítménye, hogy a megfelelő pillanatban exponáltak, megérezve a jelenet ritmusát, lüktetését, átadva a nézőnek a két művész szuggesztív játékának erejéből egy darabkát, amely még ma is átérződik a képen keresztül.

Janovics Jenő különös, nagy teljesítményekre képes ember volt. 1872. december 8-án, Ungváron született, majd szüleivel Budapesten élt, itt végezte iskoláit is. Szülei természetesen rendes, polgári foglalkozást szántak neki, az ő unszolásukra a Műegyetemre kezdett járni. Emellett azért beiratkozott a Színiakadémiára is a szülői tiltakozás ellenére. Miskolcon játszott, majd Kolozsvárra szerződött, ahol színházi pályafutása mellett megszerezte filozófiai doktori címét, hogy végülis teljesítse szülei szívének vágyát is. Mindezt 28 éves korára elérte. 1906 és 1918 között a kolozsvári Nemzeti Színház teljhatalmú direktora és a kolozsvári némafilmgyártás kitalálója, megvalósítója és szociálisan érzékeny vezető.
Az I. Világháború előestéjén az állami színházak – mint amilyen a kolozsvári Nemzeti Színház is volt – tagjainak fizetését a felére csökkentették a gazdasági recesszió miatt. Éppen kapóra jött tehát a mozgókép feltalálása és a mozi elterjedése. Rendelkezésére állt egy színházi társulat, jelmezek, díszletek, a magyar irodalom alkotásai, Erdély gyönyörű tájai ahhoz, hogy elindítsa filmes vállalkozását keresetkiegészítésként, a színházának tagjai számára.
Később Janovics úr minden vagyonát, amelyet a filmgyártással szerzett, az erdélyi magyar színjátszásra költötte.

Berky Lili Győrben, az 1886. év március idusán született egy igazi színészcsaládban. 1903-ban végzett a Magyar Királyi Színművészeti Akadémián. 1915-1919 között Kolozsvárott játszott, Janovics társulatában. Ebben az időben ismerte meg férjét, Gózon Gyulát, akivel 1917-ben kötött házasságot.

Munkatársam, aki a pasaréti filmgyár gondnokának gyermekeként született, és a filmgyár bezárásáig ott is élt, sok mindent látott, hallott és szívesen mesél, ha kérdezik: egyik kedvenc történetem tőle Gózon Gyuláné Berky Liliről szólt. A színésznőnek mindig sietnie kellett a filmgyárba szeretett férje elé a gázsi kiosztásának napján, mert ha nem ért oda időben, Gózon Gyulát már csak a Pénzügyőrségen, a szomszédban találta meg a kártyaasztal mellett, többnyire a fizetése nélkül. Egy idő után már nem is kapta meg a saját kezébe Gyula bátyánk a pénzét, csak kedves és szép feleségének szurkolta le a pénztárosnő.

A kolozsvári Dunky Fivérek fotózták a képet. Négy testvér közül csak ketten mentek fotográfusnak; Ferenc és Kálmán. Egyik testvérük hamar elköltözött Ausztriába és St. Pöltenben telepedett le, negyedik testvérük, Béla órásként kereste kenyerét Kolozsvárott. Később kitelepült fiaival a már Bécs mellett lakó testvérükhöz a II. Világháború hatására.
Aki ma St. Pöltenbe látogat, az sok Dunky névtáblát fedezhet fel a városkában, hiszen az elszármazott két testvér családjaiban sok fiú utód született így továbbadva családi nevüket és a két kolozsvári fotográfus fivér történetét leszármazottaiknak. Sajnos a leszármazottak egyike sem lett fotós idáig.

Ferenc és Kálmán tehát Kolozsvárott éltek és dolgoztak 1916-ban. Sikeres műtermet vittek a városban a kulturális élet fontos szereplőiként, természetes volt hát, hogy őket hívta ki Janovics Jenő a színházba és filmjeihez is, a reklámfotók elkészítésére, amelyeket a nézők becsalogatására tettek a színház és a mozi kirakataiba.

A Magyar Nemzeti Digitális Archívum és Filmintézet Fotótárában őrzött némafilmek fotói közül most csak egyet választottam ki alaposabb szemrevételezésre.
Sajnálatos módon a némafilmek majd’ mindegyike elveszett, megsemmisült a két világégés következtében. Csak a korabeli sajtóból, plakátokról és a filmek fennmaradt fotóiból tudhatunk róluk. A mai napig folyik a kutatás a fennmaradt műtárgyak után, legyen az maga a film kópiája, vagy fotó. Szerencsénkre vannak olyanok, akiket érdekelnek a letűnt korok avítt holmijai és megőrzik azokat, tudván azt, hogy ami ma lom, az holnap, esetleg holnapután múzeumi tárgy lesz, és az utókor értékeli majd.
Ez történt nemrégiben is, amikor előkerült a kolozsvári filmgyártás alatt készült fotók üvegnegatívjainak egy része. Kész csoda, hogy ilyen törékeny tárgyak megmaradtak közel száz év elteltével.

Nagy örömet jelentett, mikor néhány esetben papírkép és negatív egymásra találtak a gyűjteményünkben. Főleg akkor, amikor a Dunky Fivérek által szignált vintage papírképpel találkozott az eredeti negatív.
Ugyanakkor az is nagy örömet jelentett, hogy korábban nem ismert fotók negatívjai is voltak köztük. Mindez azt jelentette, hogy olyan filmekről is lett „képünk”, amikről eddig csak írásos dokumentumok alapján volt tudomása a filmtörténetnek. Ha a filmeket ma már nem is tudjuk megnézni, azért a fényképek alapján mégis juthat vizuálisan valami nekünk, az utódoknak is.

„Az emlékezet kommunikációban él és marad fönn; ha ez utóbbi megszakad, illetve ha a kommunikációban közvetített valóság vonatkoztatási keretei változást szenvednek, vagy akár elenyésznek, a következmény: felejtés.” (Assmann, 1999)

Köszönet Dr. Dunky Attilának – a Dunky Fivérek egyik leszármazottjának –, aki szívén viseli fotográfus felmenőinek emlékének ápolását és kutatásaimhoz adatokkal, történetekkel járult hozzá.
És hogy képünk legyen a fotográfusokról is, íme egy fotó a Dunky család családi albumából, amelyen a négy Dunky fivér közül három – balról jobbra Ferenc, Kálmán és Béla – látható 1916-ból.

Felhasznált irodalom:
Welser-Vitéz Tibor: A kolozsvári filmgyártás, Budapest, 1963, Kézirat, MNFA Könyvtára, 176-180. p.
Assmann, Jan: A kulturális emlékezet, Atlantisz Kiadó, Budapest, 1999., 37. p.