A címlapképet, amely a most kiadott Karinthy-fotóikonográfia 1 borítóján szerepel, Rónai Dénes készítette 1931-ben. A fotózás során a fényképész legkevesebb négy portrét vett fel az íróról, kettőt, amelyen zakót visel, kettőt pedig, amelyen fehér ingben, nyakkendőben látjuk. A fényképezés alkalmát az adta, hogy az 1930-ban, Móricz Zsigmond kezdeményezésére létrejött Nyugat Barátok Köre képeslapsorozatot készült kiadni a Nyugat szerzőiről és a Kör előadóiról. A portrék elkészítésével Rónai Dénes fotográfust bízták meg. A képeslapokhoz minden íróról végül egy fotót választottak, Karinthyról nem a jelen kötetünket díszítő fotót, hanem egy tartózkodó, erőltetett félmosolyú, Karinthy-arcot, balra lent a Kör emblémájával, jobbra lent Rónai nevével és az ábrázolt eredeti névaláírásával. Példányonként 50 fillérért árusították. Vajon miért nem a kissé borongós, távolba (vagy magába?) figyelő arcot mutató, a bőr pórusait is láttató, tűéles, fehér inges kép mellett döntöttek? Ki választott egyáltalán? Az író? Vagy inkább a fotográfus? – Talán maga Karinthy, hiszen ő volt a nagynevű modell, szempontrendszere összetettebb is lehetett, és döntésének tétje is nagyobb volt, mint a fényképészé.
1931-ben, épp a Rónai-portrék születése idején, Fényképek című cikkében az író azt latolgatja – s mintha hinné is, hogy lehetséges – , hogy hivatásunk tükröződik az arcunkon, nyomot hagy megjelenésünkön: „A külső, azt mondják, valahogy hozzá is idomul mesterséghez, foglalkozáshoz, hivatáshoz. Az arcisme szakértője egyéb adatok híján is megmondja: ez birkózó, ez tanár, ez mérnök. Azonkívül, hogy típusok vagyunk, egy kicsit prototípusát is képviseljük, mindannyian, annak az emberfajtának, amelyik nem születik, hanem lesz belőlünk.” 2 Karinthy ennek fényében a képeslapfotó kiválasztásakor az írók prototípusához, egy elvont író-ideálhoz mérhette-mérte magát. Máskor is megesett, hogy mércét keresett viselkedéséhez, olykor különös módon saját, legendává nőtt alakját: „[…] azonossá kell válnom azzal az úrral, akit ez a név jelent” – jegyzi le egy önálló estjének első, lámpalázas pillanataira visszaemlékezve. 3
Zsenialitásával tisztában volt, egyértelmű volt számára, hogy neve márkavédjegy. Egyszersmind tudta, mi a póz, a színjáték, mi a keresett vagy keresetlen természetesség kamera előtt, közönség előtt. Nála jobban kevés író látta meg a kirívóan jellegzetest vagy a középszerűt, nyelvi magatartásban, viselkedésben egyaránt. A Színházi Életben közzétett 1933-as, Kosztolányi Dezsővel készített interjú szövegében úgymond megháromszorozott szerepben tünteti fel magát, úgy mint: sorok írója, tudósítónk, én. Ennél reflektáltabb viselkedés nehezen képzelhető el. Riport-paródiába illik, ahogyan a krokiban vázolja az íróbarát, a „nagy író” közvetlen környezetét:
„Sorok írója: Milyen kedves ház… valódi tuszkulánum (…) Sok ezer könyv, padlótól a tetőig, még az ajtókat is könyvkeret veszi körül. (…) Ilyennek képzeltem az otthonát. És önt is. A könyvekből, amiket írt, kirajzoltam élő alakját – élő alakjából a könyveket, amelyek közt él.” 4
A nagy író temérdek könyv közt él toposz és a megformálódó írói prototípus gondolata nem is túl távoli rokonságot érzékeltet.
Karinthy megjelenéséről, arcáról, jellegzetes, homlokába hulló hajtincséről, mélyen ülő szeméről, széles, kissé lapos orráról, vastag, húsos ajkáról számtalan kortársa megemlékezett. Önmagát tanulmányozva így ír :„Tehát lássuk a külsőt. Határozottan ismerős. Sokféle ábrához hasonlít, el kell ismernem. Arcképekhez, karikatúrákhoz, amik alá kitartóan odaírják a nevem – ezekből van benne valami. De legjobban mégis egy kisfiú arcára emlékeztet engem és csodálkozom, hogy mások ezt nem látják – hatéves kisfiú, aki először hajlik a foncsor felé, soványan és csodálkozva, zavarba jön, nem tetszik neki az egész dolog, de igen nagy hatással van rá, hogy a tükörarc is csodálkozik, neki se tetszik és ez a tükörarcra is nagy hatást gyakorol. 5
Már pályája indulásakor, az 1910-es évektől fényképészek kedvelt fotóalanya lett, sőt, 1914-től egyre gyakrabban filmezték is, hol professzionista, hol amatőr operatőrök. (Legkevesebb kilenc ízben készült róla mozgófilm.) Lévén újságíró, a lapok megbízásából maga is gyakran fotóriporterek társaságában érkezett meg egy-egy helyszínre, ahol egyúttal ő irányította kollégája munkáját is. „Imigyen szóltam délben a fotográfusnak: gyerünk azzal a masinával, megyünk ki az utcára, megállunk egy forgalmas ponton és lejegyezzük a közvéleményt: te képben, én szóban.” – foglalja bele egy tárcája szövegébe. 6 „Fotográfus, teljesítse kötelességét” – adja ki a parancsot például a Kosztolányival készített tréfás interjú alkalmával is. 7 Karinthy minden bizonnyal tanulmányozta a róla vagy a közreműködésével készült fotókat, s azokról véleményt is formált. 1935-ben egy cikkében ő maga enged bepillantást a fotográfusokkal folytatott párbeszédébe, amikor fotós kollégája szavait idézi: „- De szerkesztő úr – és ha nem sikerül a kép, nem szerkesztő úr csinálná a legnagyobb murit? – Ebben véletlenül igaza van.” 8 A sorok mögött hiúságot sejthetünk, de nem csupán azt. A fotóriporterek munkáját igazán sokra tartotta, sőt, egy-egy kiemelkedő riportfénykép bámulattal töltötte el, már-már az írás-újságírás konkurenciájának érezte azt. : „szinte azt mondhatnám, helyettünk megemésztve nyújtja a valóság illúzióját: egy jól sikerült fotográfia a bokszmérkőzésről valóban többet ér nekem, ha tudni akarom, mi az a bokszmérkőzés, mint egy ugyanerről szóló kéthasábos riport írásban, amire nemcsak a szememmel, hanem az eszemmel és képzeletemmel is figyelni kell.” 9
Ma, a száguldó kép- és filmreklámok világában az ellesett Karinthy-pillanatfelvételek lettek a kedvenceink, amelyeken jószerével még érezzük a mozdulat, a lendület utáni másodperc szelét: az író tempósan elindul, hirtelen elfordítja fejét, elmélyedve figyel, beszédesen elmosolyodik, strandon kilép a vízből, grimaszt vág, fáradtan felnéz. Leginkább ezekről a fotókról érezzük úgy, hogy megadják számunkra az író hétköznapi életébe való bepillantás, az egykor volt valóság, kevésbé prózaian: a leselkedés illúzióját.
Szerencsére, hatásában nem kivétel ez alól Rónai Dénes címlapunkra választott fotográfiája sem. A pózolásról megfeledkezett író és a jószemű portréfényképész villanásnyi találkozása ez. Kegyelmi pillanat.
Jegyzetek
1 Minden másképp van. Karinthy Frigyes összes fényképe. szerk., Kovács Ida, Bp., Petőfi Irodalmi Múzeum, 2016, 232. old. A 2016 decemberében napvilágot látott kötetben 278 Karinthy Frigyest ábrázoló, eredeti, illetve sajtóból ismert fénykép szerepel, közöttük portrék, csoportképek, műtermi felvételek, riportfotók, amatőrképek, családi fotók, filmekből kiemelt fényképek.
2 Karinthy Frigyes: Fényképek, Az Est, 1933. december 8. 3. o.
3 Karinthy Frigyes: Losonc, nyakkendő, cigánylány, színészek. In uő.: Naplóm, életem, Budapest, 1964, Magvető Könyvkiadó, 387.
4 Karinthy Frigyes: Esti Kornél, a költő – Kosztolányi Dezső, az ember (Beszélgetés a Logodi utcában), Színházi Élet, 1933. szeptember 10-16. 172-173.
5 Karinthy Frigyes: Önarckép. In uő.:Naplóm, életem, Budapest, 1964, Magvető Könyvkiadó, 666.
6 Karinthy Frigyes: És mit szól ehhez az utca? (Egy negyedóra a közvélemény fókuszában), Az Est, 1933. július 16. 15. o.
7 Karinthy Frigyes: Esti Kornél, a költő – Kosztolányi Dezső, az ember (Beszélgetés a Logodi utcában), Színházi Élet, 1933. szeptember 10 -16. 173.
8 Karinthy Frigyes: Molnár Ferenc tisztábban képviseli a francia szellemet, mint a párizsi írók – mondja Paul Derval, a Folies Bergère igazgatója, Színházi Élet, 1935. augusztus 11-17. 18.
9 Karinthy Frigyes: Képírás. In uő,: Címszavak a nagy enciklopédiához, Budapest, 1980, Szépirodalmi Könyvkiadó, 1 kötet. 136.