A Nemzeti Múzeum Történeti Fényképtára őriz egy vizitkártya-felvételt, amit a gyűjtemény egykori kezelője – szerző – nagy becsben tartott, de valami mindig visszatartotta a közléstől, bár a fotográfia az egykor az Egyesült Államokban és Európában, valamint Magyarországon egyaránt elterjedt post mortem képek közgyűjteményben található, polgári közegből származó, ritka hazai példája.[1] A halál utáni képek jelentős része kisgyermekeket mutat, akik életük rövidsége miatt lekéstek arról, hogy életteli és életet ígérő emberekként álljanak a fényképezőgép elé, más részén olyanokat látunk, akiknek arcvonásait, mivel a 19. században a fénykép készíttetése még nem volt mindenki számára könnyen elérhető – mint a paraszti társadalomban –, sokszor csak a arckép tudta megőrizni szerettei számára. És van egy harmadik csoportja is a post mortem felvételeknek, melyben mind a készítők, mind a befogadók részéről egyaránt nyilvánul meg a tisztelet, a veszteség miatti bánat és a szenzáció iránti éhség: a hírességek ravatalképei. Az emberi test és annak működése iránt ambivalens 19. században, mikor, ahogy közhelyként szeretjük emlegetni, az asztallábra is harisnyát húztak, a lapok részletesen taglalták és nagy formátumban hozták jeles emberek betegségeit, szerveik romlásának következményeit, halálhoz vezető utolsó perceit.
Gévay Béla felvétele
vizitkártya, albumin
MNM TF ltsz.: 1296-1953
Képünkön, mely Gévay Béla felvétele, egy városi öltözetben lévő, ismeretlen úr fekszik a koporsóban, s mintha – kissé alakias pózban – délutáni szunyókálását töltené. Ágai Adolfot olvasva jött a megoldás, kapott identitást a név nélküli halott.
„Nem tudom: Odalie, Coralie, Fifine, Juczika, Tinike, Mariska vagy Boriska volt-é, akit egyszer [Toldy Pista] rettenetesen megtréfált. Gévay fényképirónál (a Wurm-udvarban) egyszer csak beállit. Mögötte koporsót hoztak. Fölvitette a mühelybe. Belefeküdt a koporsóba s holtmerev arczot öltve, azt kérte Gévaytól, hogy már most fotografálja le őt. A fotografus megdöbbent. Nem jó kisérteni az istent. Kérlelte, álljon el ettől a borzalmas szándékától.
— Ugyan kérem, faggatózott Pista. Azért, hogy egy kissé feszült viszonyban vagyunk egymással (magát és az istent értette) nem fogja kihivásnak venni. Nobilis az öreg!
Gévay keresztet hányt magára és ’lefényképirta’ őt.
— Első pose! mondá Pista. Most jön a második.
S felült a koporsóban. Gévay, egy miatyánkot morzsolgatva le magában, lefotografálta a másodikban is.
Néhány nap multán, Nagypéntek előtt való nap, elküldte valahová vidékre az elsőt. A kép kiséretében egy levél azt jelentette, hogy tegnap virradóra meghalt szegény Toldy Pista. A kisasszonyka vagy asszonyka, akinek szólt a levél, szörnyen megijedt a küldeménytől. Rémültében észre sem vette, hogy a gyászmondó levelet maga Pista irta. Nagyszombat napján az a fiatal hölgy ismét levelet kap. A pesti pósta Pistát hozta megint, amint mosolyogva ül fel a koporsójában. Szombaton jött este, ami azt jelentette, hogy »István feltámadott«.
Istentelen tréfa, de tagadhatatlanul elmés. Benne volt ebben az egész Pista, aki egyébkint — ugy tudom — ezuttal büntetni akart.”[2]
Ágainak köszönhetően a muzeológus memóriájában őrzött anonim férfi arca a fényképeken ritkán rögzített profilból lassan szembe fordult, s így rögvest ismerőssé lett. A koporsóban Toldy István (Pest, 1844. június 4. – Budapest, 1879. december 6.) fekszik, az irodalomtörténész, akadémikus Toldy Ferenc fia, újságíró, regény-és drámaíró, a Kisfaludy Társaság tagja, miniszteri titkár, erősen antiklerikális, Deák-párti politikus, franciás műveltségű, nőbarát, bálozó, „deli termetével, szikrázó szellemével, nyájas és finom modorával, a férfi és nőtársaságok kedvencze”[3]: „Az még eldöntetlen, hogy ez a mi kedves barátunk hol fáradhatlanabb: nők körül, vagy könyvei közt?” – írta róla 1869-ben a Borsszem Jankó. [4]
Toldy István. Kozmata Ferenc felvétele, 1875 k. Vizitkártya, albumin. MNM TF ltsz.: 1050-1933
Klics Károly rajza. Borsszem Jankó, 1869. jan. 10.
Ágai írása szerint a fénykép 1869 után készült. Gévay Béla 1867 júniusában nyitotta meg műtermét a Dorottya utca sarkán álló Wurm-udvarban, ahol egyike lett Pest elegáns bevásárló és sétaútja divatos és ismert fényképészműtermeinek.[5] 1869-ben a kúria tagjainak arcképeiből adott ki albumot, a következő évben megfordult műtermében József főherceg teljes kíséretével, 1871-ben pedig Toldy Ferencet fotografálta le írói jubileuma alkalmával, s ajándékozta képeit az Akadémiának[6]. Tán épp ez adta az ötletet a fiának, hogy Gévayt szerencséltesse morbid ötletével. A fényképek Jankó János – kötetei illusztrátora – rajzaiként a tréfamester halálakor, 1879 decemberében a nekrológjában adott jellemzés alátámasztásául megjelentek a Borsszem Jankóban, így a ravatalkép egyelőre még nem ismert, valósággá akkor már nem válhatott párját, a feltámadást is láthatjuk: „Fájó dolog az, mikor a csörgő-sapkán is fekete fátyol lobog” – fűzte hozzá búcsúzóul Ágai.[7]
Jankó János rajzai
Borsszem Jankó, 1879. dec. 14.
Toldy István koporsó-élce százötven év után is működött, a környezetéből kiszakadt kóbor kép a poént beteljesítő felétől eltávolítva megtréfálta a muzeológust, s a gyász reprezentációjának szentelt dobozba került. A muzeális körülmények között őrzött felvétel – ha talán az eltévedt „punktum” keltett is némi öntudatlan bizonytalanságot – teljes joggal vonult be a fotótörténetbe, adalékul szolgálva Gévay működéséhez: ravatalképeket is készített.[8] (S talán valóban így is volt.) Az értelmező közeg vagy szöveg nélkül a fénykép nem csak hogy mást, de az ellenkezőjét is jelentheti annak, mint amit vizuálisan közvetít: halál helyett életet, tragédia helyett komédiát. Mitchell a verbalitás szerepét hangsúlyozva a képi jelentés olvasásában egy Mark Twain-idézettel illusztrálta az önmagában való képi értelmezés problémáját. Twain a következőt írta Guido Reni kivégzésre váró Beatice Cencit ábrázoló, korában igen népszerű festményéről: „Jól mutatja ez, mire képes egy felirat. Ha nem ismernénk korábbról a képet, meghatódás nélkül megszemlélnénk, s azt mondanánk: ’Fiatal lány szénanáthával, fiatal lány fejével egy zsákban.”[9]
Kérdés: milyen feliratú dobozba kerüljön most a fényvédő fóliába csúsztatott, temperált teremben őrzött apró fénykép, s milyen információkkal utazzon az online világban? Humor, hírességek, „életmód” vagy kerüljön egy a jövő muzeológusainak oktatására szolgáló külön tárolóba, illusztrálva a műtárgyakkal való állandó kapcsolat, s vele memóriában tartásuk fontosságát, s azt, hogy a kételkedés, a kérdések messzebb vihetnek, mint a megkérdőjelezhetetlen és meg nem kérdőjelezett válaszok?
[1] A téma gazdag szakirodalmából magyarul lásd Csorba Csilla: Halottábrázolás fotográfiákon – gondolatok Roger Fenton háborús fényképei nyomán
[2] Ágai Adolf (Porzó): Por és hamu. Athenaeum R. Társulat kiadása, Budapest, 1892. 232-234.
[3] –á–r– (Szász Károly): Toldy István. Vasárnapi Ujság, 1879. dec. 14. (50. szám), 796.
[4] Híresek arcképcsarnoka. XLIV. Toldy Pista. Borsszem Jankó, 1869. jan. 10. (54. szám), 14.
[5] Fejér Zoltán: Fényképezés Pest-Budán a Dorottya utcában. Fotóművészet (fotomuveszet.net)
[6] A Magyar Tudományos Akadémia Értesítője, 1871. 16. szám, 305.
[7] Csicseri Bors (Ágai Adolf): Gyász. Toldy Pista. Borsszem Jankó, 1879. dec. 14. (50. szám), 7.
[8] Az utazó fényképész, Gévay Béla története – A fényképészet úttörői. 28. rész – OSZK (blog.hu)
[9] A képek politikája. W. J. T. Mitchell válogatott írásai. Tanulmányok. Szerk.: Szőnyi György Endre és Szautner Dóra. JATE Press, Szeged, 2008. 45. old.