Biztos többen vagyunk úgy, hogy a naponta végzett – néha egyhangú – munkában is tudunk örömteli és érdekes pillanatokat felfedezni. Így történt ez nemrégiben velem is. Gyűjteményi rendezések alkalmával került érdeklődésem középpontjába egy kabinetfénykép-szerű felvétel, amely egyszerre több ihletet is adott gondolataimnak. Egyrészt, megörültem annak a váratlan lehetőségnek, hogy az év vége közeledtével talán egy, a karácsonyhoz köthető nem annyira megszokott ábrázolással kellemes ünnepeket kívánhatok többeknek. Ugyanis, a fotográfia verzóján látható a korabeli fényképész, Kaukál János díszes nyomtatott jelzete, középpontban három puttó alakjával, akik angyali szorgalommal végzik a fotografálás munkafázisait. Ennél kedvesebb, szakmánkhoz is kapcsolódó ábrázolással nem mindig találkozhatunk, így ragadtam meg az alkalmat, hogy jókívánságaim közvetítésére őket hívjam segítségül.
Másrészt, magának a fényképnek is van – akár a mához is kapcsolódó – üzenete. Ennek megfejtéséhez autentikus forrásként azt a levelet használhattam, amelyet a kép megrendelője, a karcagi Mátyus József 1903-ban címzett Darányi Ignác, földművelésügyi miniszternek.
A néhány sorból álló levél fontos kiegészítő információt nyújt nemcsak a képen látható kisfiú személyével kapcsolatban, de Karcag településtörténetére vonatkozóan is.
A megörökített gyermek a levélíró nyolcéves kisfia, Bálint. Ruházata rendkívül ünnepélyes, a fényképezés ritka alkalmához is illő. A kisfiú a fehér bő gatya és ing felett, szépen hímzett lajbit visel, fejére a tollforgóval díszített kalap is felkerült. Kezében a nagykunsági pásztorok egyik munkaeszköze, a fokos. Öltözéke és tiszta, határozott tekintete, valamint kezének nagysága is szinte már felnőtt férfi benyomását kelti. Valószínű, hogy a mellény baloldalán fénylő kitüntetés is komoly szerepet játszik ebben, hiszen nem gyakori történés, hogy egy gyermek miniszteri elismerésben részesüljön. A megörökítés pillanatában Bálint idősebb, de a kitüntetést már egy korábbi cselekedetéért kapta: nevezetesen, amikor 1899-ben a helybéli földmíves iskola felszentelő ünnepélyén már négy évesen „képes volt a Himnuszt, Szózatot és több darabot harmonikán eljátszani”.
A kép későbbi elkészítésére a gyermek nyilvánosság előtti első fellépése adott alkalmat. A korabeli „koncerten” ezt a díszes ünnepi ruházatot viselte, keblén azzal az érdemjellel, mellyel Darányi Ignác kitüntette. A büszke apa az 1903-ban készíttetett fénykép egy példányával „mintegy viszonzásul” küldte „e csekély ajándékot” Darányinak és kérte, hogy a miniszter „tartsa meg jó emlékező tehetségében” fiát.
A leírtakon kívül további gondolat merülhet fel a levél és a kép kapcsolatán keresztül. A gyűjteményben ritkaságnak számít az alkalom, amikor magánembertől származó fényképet ajánlanak levél kíséretében Darányi Ignác földművelésügyi miniszternek. Vajon miért tartották fontosnak egyszerű vidéki emberek egy politikus hivatalnok személye iránti tiszteletük ily módon történő kifejezését? Az már kizárólag a korai intézményi adminisztráció eredménye, hogy a fényképek múzeumi műtárggyá válása nemcsak leltárkönyvi bejegyzésekben valósultak meg. Szerencse, hogy az adományozásokról szóló levelek megőrzik azokat az adatokat, történeteket, amelyek pontosan datált, leírt eseményekhez kapcsolódnak. Ezen információk nélkül – az esetek többségében – nehezen értelmezhetőek a fotográfiák konkrét tartalmi vonatkozásai.
Végezetül még egy kérdés fogalmazódhat meg, melyet talán többen is feltennének: miért is készült ez a rövid blogbejegyzés? A válasz roppant egyszerű: azért, hogy megismerjük a rectót, amelynek bájos verzó-ábrázolása nekem meghittebbé varázsolhatta decemberi ünnepeink hangulatát.