A fénykép előlapján ködös reggeli kép. Hárman távolodóban. Meghittség, nyugalom. Bárhol, bármikor készülhetett, bár a ruhák kontúrja szűkebbre szabja a lehetőségeket. A hátlapon kézzel írt adatok: „57.márc.10. Ági, Kati, Annus, Rózsadomb Áldás u.” Megfeszül egy kicsit a kép, mikor a látványt és történelmi ismereteinket próbáljuk összeilleszteni, és rálátni arra a valóságra, aminek ilyenek a paraméterei.
A kép egy családi képgyűjtemény része, tartozik hozzá még ezt az egyetlen képet önmagában is értelmező több száz fénykép, folyóméterben mérhető mennyiségű levelezés és egyéb írott dokumentum és egy valóban családként működő, történeteket megörökítő és megosztó közösség. Ez utóbbi emlékezete mentén érdemes lenne a kép mélyére nézni, hogy a mély- és finomszerkezeten keresztül érzékelhetővé válhasson egy család története, mentalitása, a mában élők világlátásának lehetséges forrásai. Az emlékezet táguló-szűkülő köreiből épülő történet, egy tapasztalat a párhuzamosan futókból.
A húgom itt még óvodás, az Áldás utcán jártunk minden nap, arra nem emlékszem, hogy hogy készült, vagy miért készült. Sokszor egyedül hoztam haza a húgomat az óvodából, pedig én itt, ezen a képen még csak kilenc éves vagyok. Egyik alkalommal történt egy kis baleset: rollerrel mentem és nekimentem egy fának, felrepedt a szemöldököm, nagyon vérzett, egy arra járó orvos segített, bekötötte a szemem. Anyukám nagyon megijedt, mikor hazaértem, és természetesen el kellett mennünk megköszönni az orvosnak a segítségét. A nagypapám akkor a Csemege Vállalatnál dolgozott, és fügét szerzett. Azt vittük az orvosnak, én életemben akkor láttam fügét először, és nagyon bántott, hogy nem én kapom. A Bimbó úton laktunk, egy olyan házban, ami egy nevezetes ház, és ezért nekem egészen konkrét emlékeim vannak 56-ról. A ház aljában egy pártiroda volt. Az egyik emlékem az, hogy lementünk az óvóhelyre, mert a lakók folyton féltek attól, hogy pártirodát majd meg fogják támadni. A másik, hogy az irodából hordják ki az iratokat és égetik el. Ehhez kapcsolódik apámnak egy története. A második világháború végén apám börtönben volt, a nagyszülők csillagos házban és ez alatt az idő alatt szovjet tisztek költöztek a lakásukba. A felszabadulás után a család visszaköltözhetett. Az, hogy magas rangú tisztek laktak a lakásban, két dologból látszott: az egyik, hogy nem mindent tettek tönkre, másik, hogy többek között térképeket és tervrajzokat hagytak ott, hogy merre fognak haladni Budapest felszabadítására. Apám azt gondolta, hogy ezeket el kell rakni, mert fontos történelmi dokumentumok. 56-ban annyira megijedt, hogy ezt megtalálják nála, hogy levitte ezeket is és elégette, a pártiroda papírjaival együtt.
56 anyunak volt egy keserves időszak, mert ő abban az iskolában, ahol tanított – megszállott pedagógus volt –, párttitkár is volt, és nagyon szerette, támogatta az iskola igazgatóját, aki viszont egy igazi munkáskáder volt. Anyu nagyon sokat tanult vele, és nagyon jóban voltak, az iskolában is jó dolgokat csináltak. Egy munkáskáder iskolaigazgató, akinek még nem is volt egyetemi végzettsége, és akit a zsidó párttitkár támogatott. Anyámat az 56-os események alatt kirúgták, és ennek volt egy egyértelmű antiszemita felhangja is: a zsidó párttitkár és a munkásigazgató. Nagyon nehéz volt később visszamennie, de visszament, tanított tovább. Anyut érték ilyen, ha úgy tetszik, atrocitások, amiktől neki 56 nem az az emlék, amit ma tudunk. Visszament ugyanabban a tanévben, ’57 elején, de annak a tanévnek a végén mentünk Berlinbe. Aput akkor a kereskedelmi kirendeltségre küldték, akkor már a külkerben volt. Neki ’56-ban nem volt munkahelye, otthon volt és a kandidátusi disszertációját írta. Ő eredetileg közgazdász akart lenni, de numerus clausus miatt nem lehetett, így vegyész lett, de a háború után elvégezte a közgazdasági egyetemet is. Nagyon sok nyelven nagyon jól beszélt, és akkor ez vitte őt a külkereskedelem felé, majd ahhoz a külkervállalathoz, ahol minden egyben volt az ő tanulmányaival. ’57-ben kandidált. 1957 nyarán mentünk Berlinbe, én már a következő iskolaévet ott kezdtem. Pontosan egy évig voltunk ott.
Az az idő, amikor a kép készült, jó időszak volt, vártuk a berlini utazást. És ez jellemző volt ránk, ez az összekapaszkodás. Apánk szigorú ember volt, elvei voltak, és ez elveiből nem engedett. Anyu meg ránk nézett és elmosolyodott. Ahogy anyu tartja a fejét, hogy nem egyenesen, hanem egy kicsit felénk, nagyon jó ezt látni. Egyszerre is lépünk. Nagyon jó nézni ezt a képet.
Igen, akkor volt a MUK, a Márciusban újrakezdjük. Az Áldás utca végén, ahol a fénykép készült, 56-ban állt egy tank, én pontosan emlékszem, hogy eleinte úgy jártam iskolába, hogy elmentem egy tank mellett. Arra emlékszem leginkább 56-ból, hogy a szüleim rettentően feszültek és izgatottak voltak, hogy innen mi nem mozdulunk. Ők féltek. Arra is emlékszem, hogy a nagybátyám nagyon bizakodó volt, az ő számára ez forradalom, volt. A szüleim számára nem. Ők megijedtek. Később, amikor úgy érezték, hogy a történelem őket igazolta, sokszor mondták, hogy a nagybátyám milyen naiv volt. Ők nem akartak elmenni. Ők az ötvenes évek elején ifjú kommunisták voltak, és ahogy a legtöbb családnál lehetett, a baráti társaságban volt egy olyan férfi, akit a Rajk-per idején letartóztattak, és emlékszem, hogy anyu azt mondta, hogy itt valami nem stimmel, eddig hitte, amit az újságban olvasott, de a barátjukról nem hiszi. A szüleim politikailag nagyon furcsák voltak. Anyu nagyon érzelmi alapon közelített mindenhez: a börtönajtót, ahonnan apám szabadult, a felszabadító szovjet katonák nyitották ki és őt a csillagos házból is ők engedték haza. Apám valahogy politikailag hitt a rendszerben, de gazdaságilag nem. Soha nem értettünk, hogy ezt a kettőt hogyan rakja össze a fejében: benne volt egy rendszerhűség, miközben tudta, hogy csak azt szabad megvenni, amit a Nyugat gyárt, mert abban lehet megbízni. Viszonylag hamar lett autója, és az egy Ford volt. Anyut a gazdasági kérdések nem izgatták, és volt benne egy érzelmi elkötelezettség, de aput soha nem értettük meg. Mégis csak valami érzelmi viszonyulás lehetett. Apám úgy érezte, hogy a szocializmus megvédi a családját egy újabb jobboldali, antiszemita fordulattól. Valószínűleg ez tartotta a pártban, de az új gazdasági mechanizmusban hitt, és a változásokat támogatva dolgozott.
Köszönöm S. Katalinnak és S. Annának