A fotó is hallgatag, holt tárgy – addig a pillanatig, amíg rebbenő figyelmünk eldönti: jelentéktelen papírfecni, vagy sokkoló, örökre belénk égetett látvány, amit „felületén tárol”. A két szélső pólus között végtelen számú a variáns… De kép és néző – egymást feltételező – „alkotó” viszonyánál bonyolultabb a helyzet, ha első pillantásra vitathatatlan, hogy az említett kérdés már régen eldőlt: nem egyszerű fénykép(ek), hanem „ereklye”, amit látunk. Miért? Hogyan történt a változás? Átlényegülését egykori tulajdonosának köszönheti, aki képhez fűződő személyes viszonyulását kézzel fogható, tárgy-átalakító módon és formában ki is fejezte. Ezek sorába tartozik az itt látható alkotás is ….
A fényképek használata külön regényt érdemel – de most nézzük a képet: milyen titkokat rejt?
A viszonylag kicsi méretű (31×23,5 cm), keskeny, dísztelen, két vékony fekete szegéllyel ellátott politúrozott keretben régi pénzekből, fotókból, préselt növényekből kollázs technikával összeállított applikációt, montázst látunk1: a középső sávban két portré – fiatal és idős férfi mellképe. Az „örökzöld” és más leveleket a fejek fölött félkör alakban, a két kép között lejjebb csokor-szerűen összefogva ragasztották a fényképek fölé. (A szárított növények törékeny „kuszasága” ellenére a fönti levélhalmaz az idős portré fölött babérkoszorúra asszociálhatóan rendeződik, itt-ott még a portréba is belelóg.) Alig akadna magyarul beszélő, ezt a kultúrát viszonylag kevéssé ismerő ember is – aki ne ismerné föl a fiatal – s mellette a hófehér körszakállas, idős Kossuthot. A megsárgult papírok barnás árnyalatai, meleg tónusai az IDŐ lenyomatai elsősorban, de utalnak némiképpen arra az érzelmi kötődésre is, amely a kép használóit ehhez a tárgyhoz fűzhette. A kép alsó negyedét egy kézzel írt, vonallal lezárt szövegrész zárja. A nyomtatványok kalligrafikus betűi, és az itt olvasható dátum pontosan behatárolják az időt és teret, továbbá a relikvia születésére is magyarázatul szolgálnak.
„Összeállíttatott azon koszorúkból, melyek Kossuth Lajos valamint neje és leánya koporsóján voltak elhelyezve a következő Turinból érkezett kocsikon az 18248, 50136, 50491, RM., s FAJ. 1894. Budapest március 31-én” Gabányi Árpád
Képzeletben így megidéződnek a napok, amikor Kossuth koporsója a száműzetés hosszú évtizedei után hazatér, és az ország minden szegletéből érkezők – az utcákon éjszakázva, hogy le ne maradjanak a menetről, vagy a látványról – sűrű tömegben töltik meg a tereket, utcákat, erkélyeket, háztetőket, bérbeadott kirakatokat – ahogy Krúdy írja: „Létrák álltak a falak mentén, amelyről emberfürtök lógtak. Minden utcai akácfa egy-egy páholy” volt … 18 kocsi szállította a koszorúkat – melynek minden egyes leveléért azután küzdelem folyt … később bekeretezve, kézírással hitelesítve (pontosan számon tartva, kitől származik) – tisztaszobák falain generációkon át őrizték. Esetleges és maradandó, személyes és történelmi sajátos találkozása ez: „Nagy idők” lezárásának pillanata – és az időre rácáfoló emlékezet munkája: makacs és folyamatos jelenléte valami sokkal lényegesebbnek és állandónak, mint a „romló test”.
A Kossuth ikonográfiával foglalkozó kutatók (Vayer Lajos, Fejős Imre, Cs. Lengyel Beatrix, E. Csorba Csilla, Farkas Zsuzsa) mindig emlékeztetnek arra, mennyire tiltakozott Kossuth, hogy őt fényképezzék, festőnek, szobrásznak pedig kivételes esetben adott engedélyt (ezért nincs méltó, korabeli, nagy művész által készített műalkotás – noha az alakjához kapcsolódó mítosz kezdete már 1849-től számítható). Kossuth véleményét 1877-ben egy Madarász Viktornak címzett levélben összegzi: „… Arczom “megörökítése” ellen különös ellenszenvet” érzek, „elannyira, hogy hacsak absolute kényszerítve nem vagyok rá, én nem bírom magamat semmi “posírozásokra” elszánni …. nekem úgy látszik, hogy ez alatt mindig egy kis gyarlóság rejlik, a mi nem jól áll a férfinak. Aztán magasabb alapja is van nálam ez ellenszenvnek. Ha én művész volnék …én soha sem vesztegetném agyam prometheusi szikráját arra, hogy akár mely halandó ember romlékony vonásait feltartsam az utókor számára …A mi porból lett, hogy porrá legyen, az ne bitorolja a maradandóságot, melyre csak tetteknek s eszméknek van igényük.”2
Még fiai unszolásának sem enged, s 1867 után tíz évig nem készül róla fotográfia.
Határozott álláspontja több irányba mutató, általánosabb érvényű gondolatokat rejt: az adott korszak felfogása szerint a Művészet feladata más, mint az egyedi érvényességű „lényeg” kifejezése; a korabeli, és az általa képviselt férfi-eszménnyel sem összeegyeztethető ez a fajta egyéni hiúság; a privát, személyes – és a „köz”-szféra pedig két külön világ: az arc változó vonásai, karakterjegyei a magán-szféra múlandó világába tartoznak, míg a halhatatlanságra csak az értékek („tettek, eszmék”) tarthatnak számot;
Ennek ellenére Kossuth Huszár Adolfhoz írott levelében mégis fotográfia készítésére buzdítja azokat, akiknek mindenképpen portréra van szükségük3. Ezzel akaratlanul is állást foglal a 19. század évtizedeiben kivont karddal egymással szembenálló (a fotográfiát kategorikusan elutasítók és elfogadók) két tábora közötti szenvedélyes vitában, bár (és lényeges ez a megkötés) – csak arra vonatkoztathatjuk véleményét, amivel magának kapcsolata volt: a műtermi (szolgáltató) fényképészetre. Az arc részleteinek, a személyiség hiteles és valódi, lényegi karakterjegyeinek (modern értelemben vett) kifejezésére itt legtöbbször korlátozott körülmények között volt mód és lehetőség. Mégis a fotográfiák stílusban, ízlésben közelebb álltak hozzá, mint azok a korabeli metszetek, olajnyomatok, amelyek allegorikus jelenetek romantikus hőseként ábrázolták.
Cs. Lengyel Beatrix kutatásaiból tudjuk, a képen látható fiatal Kossuth Barabás Miklós tusrajza alapján 1841-ben készült acélmetszet (Karl Mahlknecht munkája)4, az időskori portré pedig Giuseppe Ambrosetti turini műtermének felvétele, albumin vizitkép5 az 1880-as évek végéről. (Az ő címére irányították az újságok a Magyarországról fotográfiát óhajtó olvasókat, kérve, ne Kossuth-ot zaklassák emiatt). „Pöttyös csokornyakkendő”-vel négy felvétel készült (kettő inkább oldalról, kettő szemből). Az itt látható változat „nevezetessége”, hogy Munkácsy Mihály is ebből kapott egy dedikált példányt 1890-ben – „Munkácsynak a halhatatlan magyarnak Kossuth a kihonosított magyar pária Turin ….1890.” – ajánlással. A két portré készítésének ideje közé számítható Kossuth közéleti tevékenysége, másrészt két korszakot is jelöl: a büszke kezdet – és a beteljesült vég, az emberi létezés határai között …
A montázs további elemei: a jobb és baloldali képmezőben különböző méretű Kossuth-bankók (Két Forint, Harmincz pengő karczár, Tíz Forint, Tizenöt pengő Krajczár). Jobb oldalon szabályos rendben, a baloldali sávban formabontóbban: az eredetileg ragasztott fölé ferdén került oda a tíz forintos, alatta a Tizenöt pengő kraczár pedig megcsonkítva (hogy elférjen), ráadásul sután ferdére sikerült a kivágat. A bankók tetejére ragasztották a kézírásos szöveget.
A keretbe foglalt sajátos „világ” – bár Kossuth politikai tevékenységének egykori rekvizitumai – mégis mint az első önálló magyar (és magyar nyelvű) papírpénz-emlékek kerültek inkább a portrék mellé. Szintén ereklyék: „a magyar pénztörténet értékes ritkaságai”6
A már idézett kézírásos szöveg szerint Gabányi Árpád – ismert színész és színműíró készítette a képet, aki ekkoriban a Nemzeti Színház tagja (1884-1912-ig). Gabányi édesapja 48-as honvédszázados volt, hazafias érzelmeit azonban nemcsak tőle, hanem a költészet iránt rajongó édesanyjától is örökölte. Gabányi rendkívül színes és sokoldalú egyéniség: a Nemzeti remek karakterszínésze (egyesek szerint a legnagyobb magyar Moliére színész), ezenkívül színmű-, regényíró, jó rajzoló, alkalmanként maszkokat, jelmezeket is készít; magánemberként komoly, zárkózott, mégis barátságos. Móricz Zsigmond írja róla: „Teremtő zseni volt, aki semmi munkát és fáradtságot nem kímélt, hogy a színpadi alakot tökéletesre építse ki”. Fővárosi otthonában, polgári lakásbelsőben függött tehát a kép – feltehetően egészen addig, amíg Lévay Gyulához, a Nemzeti Színház fiatalabb színészéhez, kellékeséhez nem került, tőle kapta a Néprajzi Múzeum (tetemes mennyiségű, néprajzi jellegű tárggyal együtt) ajándékba 1987-ben, nyugdíjazása után.7
A polgári eredetű és fogantatású tárgy később tehát más kontextusba került. Nem tőle idegen világba – hiszen Kossuthnak a falvakban, városokban is kitüntetett helye és szerepe volt. Képe, fényképe önmagában ikonikus portré, a „hősök pantheonjában”, nemzeti történeti alakjaink között övé az első hely: személye a népi emlékezet számára (már életében is) a nemzeti ellenállás és függetlenség eszméjét jelentette. A „szeretetteljes ragaszkodást” megszámlálhatatlan módon fejezték ki: a megnevezésben (Kossuth Apánk, a magyar Garibaldi, hazánk Apostola), szóban, dalban, divatban és tárgyakban. A Bach korszak éveiben – amikor súlyos büntetés nélkül a nevét nem lehetett kiejteni – Kossuth-gyászt, kalapot, és szakállt viseltek, amely a tiltakozás szimbólumává vált, akárcsak a Kossuth-nóta; a nők a Kossuth-bankók mintáit textíliákra hímezték (ingvállra, kenyér-takaró kendőkre), képét bútorokra, korsókra, pásztormunkákra karcolták és faragták, mézeskalács-formába vésték, Kossuth-kiflit sütöttek. Fél évszázadon keresztül egy „hősi kor” ideáit képviselte, személye a rendíthetetlen hit, megtartott hűség szimbólumává vált, akinek visszatérése „az ország minden gondját megoldaná”. Ő pedig rendíthetetlenül dolgozik: kiáltványt ír, politikusokkal levelezik és tárgyal, bírál szervez és követel: Dunai Konföderációt, modern demokráciát, polgárosodást, a magyar ipar védelmét, a tudomány népszerűsítését …
Eközben a Kossuth-kép kultusza töretlen országszerte, portréja, (önmagában vagy díszítményekkel): az emlékezet fenntartását szolgáló szimbolikus tárgy – konkrét üzenetközvetítő szerepkörrel. A Kossuthról készült portrék sorába illesztve Gabányi alkotását: nem fényűző, hivalkodó, elegáns ereklye (drága, tartós anyagokból míves megmunkálással), – ugyanakkor a szimpla, dísztelen, „jeltelen” fotográfiát kevésnek érezte – méltatlannak a számára jelentős esemény képi kifejezéséhez. (Kézírásos feliratának utolsó (még nem idézett) mondata: „És mi este játszunk, gyász, könny!!” – személyes panasz a nemzeti gyásznap tiltására, hiányára vonatkozóan a temetés kimerítő napját követően.) A fővárosi polgári művész-világhoz (a Nemzeti Színházhoz) kötődő művészek Kossuth-kultuszának egyedi kialakítású, öröklődő relikviája volt tehát a tárgy, amelynek segítségével a családi hagyományból öröklődő 48-as eszme, – a Kossuth-tisztelet élt tovább, a polgári műveltség részeként.
A Kossuthot személyesen felkeresők – még halála előtt nemsokkal is – úgy nyilatkoztak: „A ki az arczképek után ítélve, azt hiszi, hogy a 90 évet meghaladott Kossuth aggastyán, az ugyan nagyot csalódik, ha őt szemtől szembe meglátja.”– olvasható a Vasárnapi Újságban. Jóval (20-25 évvel) fiatalabb kinézésű, „kinek igazi arczképét sem a festő, a fényképíró nem tudta még egészen híven lemásolni, mert arczában hiányzik az aggkor által okozott elvastagodása a vonásoknak: finomak és üdék azok még most is …”8 Különösen a szemek elevenségét hangsúlyozza, s ez egybevág Róna József Egy művész naplója c. visszaemlékezésében olvasható megjegyzéssel: „ …. Acélkék szemei ….. lelkembe fúródtak.” 9 (Kivételes kapcsolattermtő képességét a történészek is kiemelik, ez a magyarázata, hogy százak és százak fordultak személyes ügyeikben hozzá.10)
A késői kutató nem pusztán „adatokat” lát az első pillantásra talán érdektelen mozzanatokban, hanem próbál magyarázatot találni ennyi év távlatából arra az alapvető kérdésre: mi volt lényében az a vonás, amely akkora energiákat tudott mozgósítani a kortársakban közel és távol – honvédnek álló földművesben, fazekasban, színházi kellékesben és országos hírű íróban, Magyarországon, Amerikában, Olaszországban vagy Londonban; a szívekben, kezekben, lábakban vagy emlékezetben – hogy azonnal mozdultak, indultak, hadba vonultak vagy adakoztak? Mit tudott, tett és akart ez az ember, hogy élete 92 éve alatt szakadatlanul meg is tudta őrizni – magában és mindannyiuk hitében azt a tüzet és erőt, amit életre tudott hívni, lángra tudott lobbantani?
A választ itt találtam meg: a ránk szegeződő, figyelő tekintetben…
További cikkek a témával kapcsolatban:
Néprajzi Múzeum – Virtuális kiállítások: „Éljen a Haza!” – 1848-49 emlékezete c. kiállítás
1 Köszönöm Fejős Zoltánnak, hogy a fotó közléséhez hozzájárult, és Sedlmayr Krisztina, Szekrényessy Réka segítségét, hogy a tárgy alapos tanulmányozását lehetővé tették
2 2007. Pesti Napló 1877. 77. március 29. – Farkas Zsuzsa szíves közlése Egy mai Kossuth imádó c. cikkéből (kéziratban) – ezúton is megköszönöm minden további segítségét!
3 Farkas Zsuzsa említi
História, 2002. 12. 66.
4 Kossuth Lajos – 1802-2002. (szerk. Cs. Lengyel Beatrix) – Budapest, 40. p. Ezúton is köszönöm Cs. Lengyel Beatrixnak a fotók adatainak pontosításához nyújtott segítségét!
5 Ollóval kőrbevágva (a préselt virágok a fotográfus nevét amúgy is eltakarták volna). Az ismert felvétel többi példányán olvasható a műterem jelzése, sőt díjai megszerzésének helye és időpontja is: Paris – 1878, Nizza – 1879.
6 A Magyar Nemzeti Múzeum aulájában rendezet jubileumi emlék-kiállítás szövege is így értékeli a Kossuth-bankókat.
7 Ezúton szeretném megköszönni Szacsvay Évának, Tasnádi Zsuzsannának és Szabó Zoltánnak a vásárlás körülményeinek tisztázására vonatkozó, Szacsvay Évának a Kossuth-kultusz értelmezéséhez nyújtott segítségét.
8 Vasárnap Újság 1892. dec. 18. 51. szám 862. – idézi Cs. Lengyel Beatrix: Olaszhoni emlék – Az itáliai magyar emigráció fényképeinek katalógusa – Magyar Nemzeti Múzeum, Budapest, 2007.
9 Róna József: Egy magyar művész naplója – Farkas Zsuzsa szíves közlése – Egy mai Kossuth imádó c. cikkéből (kéziratban)
10 Rózsa György: Kossuth Lajos ikonográfiája – In.: „Leborulok a nemzet nagysága előtt …” (szerk.: Körmöczi Katalin) Magyar Nemzeti Múzeum, Budapest, 1994. (155.p.)