Szamárfüles, nyomtatott kis kép, sarkain fáradó cellux-darabkákkal a raktár elején, a fotótár zöld ajtaján, már hosszú évek óta. Ha valamelyik ragasztó elenged, rányomom, még utoljára. A legközelebbi lámpa méterekre, a kép szinte nem is látszik, rendszerint csak nyugtázom, még megvan, miközben sietve nyitok be a többi fotó közé, mégis fontos, valamiért fontos, hogy ott legyen. Miért? Igazából sose gondoltam végig.
Eredetijealbumin vizitkártya, karnyújtásnyira, a műtermi felvételeket rejtő nehéz vasszekrények egyikében. Néha kezembe akad, megörülök neki, kiveszem, elöl hagyom, hetek telnek el, amíg aztán – a legközelebbi rendcsináláskor – tisztelettudóan visszasüllyesztem a többi kép közé.
Első látásra semmi különös. Kedélyes férfitársaság, udvaron, fehér asztal körül, mögöttük kis szerszámoskamra-forma ház, ajtaját hanyagul nyitva felejtették. Fent cégtábla vége: „SKÓ J ÉS TA”. Könnyed elegancia, cvikkerek, keménykalap és cilinder, uniformisok, gérokk, csibuk és szipka. Az asztalon butéliák, poharak. Ráérős, ebéd utáni borozgatás.
Gondosan megkomponált, mégis keresetlennek ható jelenet. Az asztaltársaság tagjai – mintha csak a fotográfus hívó szavára – egyszerre fordulnak felénk. A kép készítője maga is cimborájuk lehet, – hogy a kompánia pont az ő bódéja elé telepedett, is erre utal –, talán közülük kelhetett fel, épp csak amíg felvételét elkészíti. A férfiak egyike tölt, másikuk köszöntésre emeli poharát. A „pillanatképen” az eltúlzott komolyságot és spicces állapotot mímelő mókás fejek között feltűnik aztán néhány elfogódottabb arc, a jobboldalt ülő sötét kabátos férfié, az ujjait összefűző kislányé középen, és a pincérfiúé, szintén jobbra, hátul, a szódásüveggel. Ők hárman – talán az összejövetelnek is tartózkodóbb résztvevői – kissé idegenkedve, bizalmatlanul tekintenek a kamerába.
Helytörténész reflexeim működésbe lépnek, biztosan szeretném tudni, hol járunk.
A helyszín egyértelműnek tűnik: a verzón olvasható felirat tájékoztatása szerint a fotográfusok „Riskó J és Tá[rsa]”; „fényképészeti Mütermök [a] kerepesi ut 61. sz [alatt, a] Rokusz mellett Budapesten”. A Szent Rozália és Rókus tiszteletére emelt kápolna tőszomszédságában, a Rákóczi (volt Kerepesi) út – Gyulai Pál (korábbi Gyöngytyúk) u. sarkán ma hatalmas, ötemeletes épület magasodik és nyúlik hátra hosszan, egészen az első párhuzamos – Stáhly – utcáig. Helyére nem is olyan könnyű odaképzelni a vidám jelenetet.
Térképek,iratok között kezdek kutatni, címtárakat és kalendáriumokat forgatok. Megtudom, a ház 1895 körül épült, el is akadok rögtön, hiszen az adatok tanúsága szerint Riskó Jánosék műterme 1877-től egész 1897-ig megszakítás nélkül működött a fenti címen.
Fürkészema képet immár nagyobb felbontásban újra, közel hajolok a részletekért, hátha egyértelműbbé válnak a térbeli viszonyok. Belenagyítok, míg szét nem esik a látvány, de csak a – dézsákban álló? – csenevész díszfák lomblabdáit, még több széket, és még egy asztalt fedezek fel, vendéglő, kivehetőbb lesz a léckerítés sziluettje, a telekhatár. Valamiért meggyőződésemmé válik, hogy a háttérben építkeznek, és egy új ház egyik emelete dereng át a fákon.
Tovább keresek. Pecséttel, okmánybélyeggel ellátott, kalligrafikus gyöngybetűkkel sűrűn teleírt német és magyar nyelvű folyamodványok, közjegyzői okiratok, engedélyek, szerződések következnek – csendben esik le az állam, látva, eleink milyen akkurátusan intézték legapróbb ügyeiket is –, de hiába, a Gyöngytyúk utcai házzal összefüggésben csak egy lepárlóműhelynek és néhány kisebb átalakításnak bukkanok a nyomára.
Közben a területet ábrázoló térképszelvényt kapok, az 1870-es évek elejéről, rajta a szabálytalan U alakban elhelyezkedő „régi” ház, amely mögött a telek beépítetlenül folytatódik. Vajon itt, a hátsó kertben járnánk? (Kép is kerül, az egykori Kerepesi utat látjuk a kórház ablakából, emeletes épületünk rögtön balra, sarkán fotóműterem kirakata.)
A térkép nyomában egy még korábban a ház udvarára álmodott fényképészműterem terve is befut, 1869-ből. A takaros atelier (sárga színnel a 190. számnál) tervezője Gottgeb Antal, építtetője Csonka Imre. Őt azonban nem ismeri a fotótörténet. A nyilvántartásokban a fenti címen, évtizedeken át mindvégig csupán Riskóék neve szerepel, ráadásul a terven – az U udvarán – ez itt hosszúkás téglány, „bódém” viszont kockaház, a telek szélén. (A szép rajz tehát tervben maradt, igaz, nem kizárt, hogy családilag nagyon is sok köze lehetett ahhoz a Csonka Simonhoz, aki az idők során öt különböző helyen is működött a közelben, és rendre a Rákóczi/Kerepesi út mentén.)
A következő hetekben aztán a Gyöngytyúk és Stáhly utcai tervek, szerződések, engedélyek nyomában lassacskán mégiscsak kezd kibomlani, megelevenedni a belső-józsefvárosi utcák múltja, kezd valódi hangulata, illata, színe lenni a dolgoknak. Megtudom, itt cserélt gazdát a Várszínház teljes díszlet- és jelmeztára, itt hangzott fel Puskás Tivadar Edisonnak szóló első „halló”-ja. Szépen gyűlnek a nevek, köztük egyre több az ismerős. A környék – sőt házunk – lakója Cholnoky Jenő földrajztudós (Viktor és László testvére), itt működik számtalan neves építész, bérelnek lakást többen a közeli Nemzeti Színház művészei közül. Itt élnek és dolgoznak az egymás családjaiba keresztbe-kasul beházasodó vállalkozók, kőfaragók, háztulajdonosok, orvosok: Dollingerek, Semmelweisek, kocsigyáros Kölberek és építész Kauserek…Miközben bogozom a bogozhatatlant, kiderül, a majdnem szabályos négyzet alakú Rákóczi út – Gyulai Pál – Stáhly – Vas utcák-határolta terület is épp a Kauser-kláné, komoly kőfaragó teleppel, – itt pihennek meg utoljára a Kőbányáról érkező megszámozott és megbetűzött kőtömbök –, ahogyan erről, és a környéken töltött gyermekkoráról megkapóan szellemes visszaemlékezéseiben az idősödő Kauser Lipót is beszámol.
Kauser meggyőződéssel állítja azt is, hogy gyermeksége idején „a kiskocsmaromantika sulypontja, legalábbis ősztől-tavaszig határozottan a Józsefvárosban volt (…)”, ahogy írja, az itteni és a ferencvárosi kiskocsmák „in floribus voltak, mert a budaiak még nem szorították háttérbe azokat”. Sorra is veszi őket, a Pléhkrisztustól a Steinschreiberen és a Hilbert-féle Három Hordón át a Vas utcai Mikádó nevű színészvendéglőig, – melynek leírása akár fotómra is ráillene –, és ahol a spécialité du maison a beefsteak volt tükörtojással. Pálmák, oleanderbokrok, szabad levegő – emlékezik meg a helyről Krúdy –, ahová az ebédjüket elköltő hivatalnokok és a Rókus orvosai után az alföldi betyárok réme, az idős Ráday Gedeon is szívesen be-betért nyári délutánokon.
Krúdy, az utca egykori lakójaként szintén itt szerezte első pesti benyomásait, később is szívesen idézi majd fel a környék jellegzetes hangulatát: „néhány lépésnyire a Kerepesi úttól olyan volt, mintha egy másik világ kezdődne (…). Az emeletes házakat felváltják a méla földszintes házak, a Kerepesi út szűk, minden talpalatnyi helyen beépített udvarait a tágas, kertes udvarok, ahol kuglipályák, tehén- és lóistállók, kocsiszínek húzódnak, tavaszkor orgona virágzik, ősszel falevelek hulldogálnak. Minden ablakon kézimunkafüggöny van, és ablakban virágos cserép. A házak lakói egyszerű polgárok, akik esténként a környékbeli kiskocsmákat látogatják…”
Sokat segítene, ha sikerülne a Stáhly és Gyulay Pál utca kereszteződésében – kertben, udvarban – működő egykori vendéglőt találnom. Máthé Lajos, majd Bányai József vendéglője a Gyöngytyúk u. 3. sz. alatt – a másik (harmadik) sarkon – kizárva, és a Stáhly u. 5. sz. telek is beépítve, viszont Zolnay Vilmos és Gedényi Mihály tolvajnyelvi gyűjtéséből váratlanul előbukkan – a Rókus kórházból odajáró műtőszolgák után – prózai egyszerűséggel csak „Hullamosó”-nak titulált vendéglő neve. A másik talányos műintézmény a „Park”, amelyet szintén a Stáhly és a Gyulai Pál utca sarkánál, „az ott lévő kis parkos résznél” helyez el a gasztrotörténeti szakirodalom. De melyik sarok ez…? A Kauser-féle telek hátsó kertje vagy a ma is meglévő közpark Stáhly utca felőli vége? Utóbbi a valószínűbb. Ezért is emelhetik ki a verzón, hogy a műtermet a kórház mellett kell keresni (a térképrészleten talán valahol a Józsefváros „J”-jénél?). Ha így van, megérkeztünk (és akkor akár a mai ötemeletes ház is épülhetne a fák mögött).
Nincs tovább. Elérkezett az a pont, ahol nem marad más, mint emlékezetemben gondosan elraktározni a látvány legapróbb részleteit, – bizakodni a szerencsében, hogy egyszer majd szembejön valami – ábrázolás, szöveg –, valahol, ami teljes bizonyosságot adhat –, és jó lelkiismerettel „elengedni” a képet. Pontosabban mostantól már „csak” örülni neki, „tét nélkül”. Szemlélődni, belekerülni, belehelyezkedni.
Annál is inkább, hiszen most, a megfogható adatokon túl kezd valóban érdekessé, sőt izgalmassá válni a fotó, amikor a bódéajtón bepillantva feltűnik a használaton kívüli műtermi háttér széle, – kép a képben –, festett fák festett lombjai, mint később megtudom, amikor viszontlátom, mert megtalálom a másik Riskó-fotót, amelyen már klasszikus műtermi díszletként szerepel, az egymás kezét fogó ifjú – talán házas – pár kívánsága szerint.
Az igazi felfedezés azonban a rejtélyes lyuk az ajtón, hőseink feje fölött. Vajon mire szolgálhatott? Ki- vagy bekukucskálhattak rajta? Nehezen visszaadható érzés, amikor rádöbbenek, a Riskó-műterem – szabályos kocka –, eredetileg talán camera obscurának épülhetett a kórház melletti kis parkban (néhány saroknyira, a közeli Beleznay-kert is telis-tele volt egykor hasonlókkal), majd az „ottfelejtődött” mutatványos bódét egyszerűen kibérelte a jó üzleti érzékkel megáldott fényképész…
Más módon zavarba ejtő a baloldalt ülő férfi lábának támasztott napernyő. A jelenlét vagy a jelenlét hiányának a jele lehet? Hol a hozzá tartozó nő…?
És kik a kép szereplői? És mi lehet az apropó, az alkalom? (Lehangol, hogy azt sem tudom eldönteni, ruházatuk hétköznapi vagy ünnepi lehet inkább.) Mire ihatnak vajon? A viszontlátásra? Egy újszülött egészségére? Vagy inkább egy sikeres vizsgára? Közel egykorúak…Valami egyszerre azt súgja, orvosok. Az uniformis…! – gondolom hirtelen, és már indul is a levél. Postafordultával kiderül, igen, a Waffenrock viselője és társa valóban katonaorvosok. Na és a többiek…?
És mit szóljunk fotósunk – feltételezett szerepváltásaihoz – képkereten belül és/vagy kívül? „Civilben” mulat(?), aztán a felvétel kedvéért professzionális nézővé/ dokumentátorrá /képi elbeszélővé válik, míg végül talán maga is visszaül az általa berendezett jelenetbe…?
Úgy fest, minél többet látok, és értek is meg, annál több kérdésem marad. Lehetséges, hogy talán csak az élmény, a nyomozás, a rátalálás izgalma, ami biztosan az enyém, és ha valamiről, legfeljebb saját vonzalmaimról adhatok majd itt végül számot magamnak?
Hát megpróbálom.
Először is lenyűgöz(ő) képzőművészet, színház-, fotó- és várostörténet rendhagyó találkozása e mindössze tenyérnyi felületen. Szép és – ma körbetekintve – szomorkás is e hétköznapi, filléres kis képtárgyban észrevenni, felismerni a készítésének korát olyannyira jellemző, a legapróbb részletekben is tetten érhető tudatos megformáltságot, megérezni az időt, az egymásra jutót, a dolgok idejét, és általában is valami rendet, rendezettséget, elrendezettséget, szó szerinti- és átvitt értelemben egyaránt. Ahol mindennek és mindenkinek megvan a helye, egyáltalán van helye, létének értelme. (Vagy legalábbis mintha volna.)
Végül a kép a fotótár ajtaján kedves nekem, mert derűs, – a kép szereplőinek és alkotójának szándéka legalábbis erre irányul –, de életszerű is, tipikus, mert az illúzió, mint annyiszor, itt sem sikerül végül tökéletesre. Egy összetart(oz)ó kis közösség magának állított játékos-komoly – egyszerre (ön)tudatos és spontán, saját műfaji kereteit feszegető – emlékképe, amely egyúttal játékos-komoly fejtörő nézőjének: feltárulni látszó, majd újra magába záródó titok.
François Soulages szavaival – a többi fotográfiához hasonlóan – ez is „álmokat sejtető, problematikus, csodálatos, nyugtalanító és rejtélyes lenyomat. Egyfelől azt szeretnénk hinni, hogy segítségével újra megragadhatjuk a tárgyat, az alanyt, a cselekvést, a múltat, a pillanatot (…), másfelől viszont jól tudjuk, hogy soha nem adja nekünk ezeket vissza: sőt a fotó ezek végleges elvesztésének és titokzatosságának a bizonyítéka; a legjobb esetben átalakítja őket. A találkozások lehetőségének illúziója és a veszteség súlya táplálja a fotográfiát – ezért csinálunk és nézünk fényképeket. Ez a probléma és ez a rejtély késztetik a fényképészt, hogy elmélyüljön bennük, a filozófust pedig, hogy gondolkodjon róluk…”
Fotóm is a találkozások lehetőségéről szól. A múlt szereplőivel, – miközben önmagammal –, és persze saját kortársaimmal.
Az elmúlt hónapokban filozófus-esztéta épp nem, de művészet- és hadtörténész, fotográfus, levéltáros, irodalmár, könyvtáros, boncmester és nyelvész is megfordult mellettem, körülöttem.
A kis társaság a képről nézett bennünket, a barátokkal pedig innen figyeltük őket kíváncsian, ki-ki a maga irányából, a maga tudásával, érzékenységével. Mindannyian örültek, jöttek velem, és hagytak gondolkodni. Akkor szóltak, amikor kérdeztem, és ha tudtak, segítettek. Jó találkozások voltak. A veszteség súlyát, amelyről Soulages ír, nélkülük éreztem volna csak.
A végére ezúttal így hát most mégis a derű maradt.
Köszönet érte Bicskei Évának, Bíró Zsófiának, Fábri Annának, Fodor Bélának, Gálos Lászlónak, Hidvégi Violettának, Kemény Arankának, Kiss Borinak, Kómár Évának, Kovács Henriettnek, Lukács Ágotának, Pálinkó Gábornak, Plank Ibolyának, Ritoók Pálnak, Ságvári Györgynek, Szabó Tamás Péternek, Szoleczky Emesének és Tamási Miklósnak.
(…és majd keresünk egy ilyen asztalt!)