Egy nagyon személyes fényképet választottam az Apertúra számára. Kérem, bocsássák meg ezt nekem a kedves olvasók. A képen a szüleim vannak; ragyogó fiatalon, harmincas éveikben járva. A fényképet édesapám készítette önkioldóval. Történt ugyanis, hogy szemük fénye, egyetlen gyermekük (ez volnék én), Balatonbogláron nyaralt „a” gyár gyermeküdülőjében. A szülők, bár nagyon nehéz szívvel engedték el akkor kb. hároméves kislányukat nyaralni, nagyon fontosnak tartották, hogy a gyermek minél többet legyen jó levegőn, ezért minden alkalmat megragadva, mindenfelé nyaraltatták őt. Szóval ekkor éppen itt nyaralgattam a vállalati üdülőben. Szüleimnek nagyon hiányoztam, ezért hétvégén Balatonboglárra utaztak, hogy lássanak engem. Tudták azonban azt is, hogy ha nyaralás közben megjelennek a szülők, véget is ér a nyaralás. A síró gyermeket nem lehet többé otthagyni, haza kell vinni őt, félbeszakítva az oly fontosnak tartott „levegőváltozást”. Így hát szüleim felballagtak a boglári Várdombra, s onnan távcsővel nézegették az üdülőt, keresve a szívüknek oly fontos kisgyermeket. E nézelődés közben állította be édesapám ezt a fényképet, és készült el ez a számomra nagyon kedves felvétel.
A kép készítőjéről annyit, hogy egész életében fényképezgetett, a legteljesebb amatőr szinten. Fiatalkorában mint kirándulni járó ifjúmunkás, később mint korosodó, de kitartóan az erdőt járó, szervezett turista. Fényképezett az évek múlásával mind gyakoribbá váló külföldi utazásain és családi ünnepeken egyaránt. Sokáig persze én voltam kedvenc témája, csecsemőkoromtól tinédzserkoromig.
Apu kezdetben természetesen fekete-fehér filmekre dolgozott. Ezeket beadta a közeli Ofotértba előhívni, szigorúan Kovács Károly néven, hogy ha netán nem sikerülnek a felvételek, Kovács Károlyon nevessenek, véletlenül se rajta.
A negatívok nagyítását aztán már ő maga végezte otthon, a fürdőszoba felett kialakított, kb. két négyzetméter területű padláson. A nagyításoknál sokszor jelen voltam mint érdeklődő kisinas (talán a képek kimosását végezhettem én). Kedvencem azonban a szárítás volt, a kicsi krómlapos szárítógépen, ahol a vásznon örömmel húzogattam a gumihengert.
Apám fiatalkori fényképei még azokra a jellegzetes, kisméretű, cakkos szélű papírokra készültek, később, az 1960-as évektől 9×12 cm-es papírokra nagyította őket.
Mikor megjelentek a színes nyersanyagok (Orwo színes dia), áttért ezekre. Ettől kezdve rendszeres vasárnap délutáni programunk volt, hogy Apu vetítette a közösen átélt élményekről készített diaképeit.
Édesapám már húsz éve nincs velünk. Sok fénykép megőrizte alakját különböző életkorából. Mindközül nekem ez a legkedvesebb. Ez függ édesanyám ágya felett, s erőt ad neki a nehéz pillanatokban, és ez néz szembe velem, ha kedvenc fotelemben ülök.