120 évvel ezelőtt Váncza Emma miskolci fényképésznő óriási – két és fél méter hosszú és fél méter magas, egyenként öt-hat, kézzel színezett és mesterien összeillesztett darabból álló – felvételeit „páratlan tájképeknek” nevezte az ámuló kritikus. A Herman Ottó Múzeum jóvoltából közölhetjük most e négy – nagy milenniumi érmet nyert – kép egyikének reprodukcióját.
Ha a digitális másolatot alaposan szemügyre vesszük, a részletekre nagyítva elidőzhetünk a tájban valaha lélegző emberi alakoknál. Viseletük és viselkedésük alapján könnyűszerrel leírhatjuk, milyen korcsoport vagy társadalmi réteg szülöttei, ha pontos kilétüket homály fedi is. De vajon elég-e mindez, ha érteni akarjuk, honnan jön, milyen világról ad hírt ma nekünk ez a kép? Látjuk/láthatjuk-e a képeket alkotó és befogadó kortárs tekinteteket? Mi lehet még az idilli tájban elsimított szoknyaráncok mögött? Egy írót hívtunk segítségül, hogy a technikai kidolgozottság fölötti ámulásunkon túl észrevehessük a részleteket. Vendégszöveg Szécsi Noémitól.
Édes Hedvigem!
Mit szólsz, a fátum mily kegyetlen – ez valami, mit meg nem foghatok – épp akkor rángat Ibolya minket a Hámorba, mikor te bálutáni rendes meghűléstől nyögsz? Különös persze nem történt, némi változatosság a nyári szünidőben. Azaz mégis: a női rokonság fél délelőtt nem unta meg az emberszólást, felpiszkálta őket a Váncza fényképészlány, aki egy jó kőhajításnyi távolban tájképet fotografírozott. Mit ér a házuk, bátyja miféle firma, mit kap az, ki az Emmát végre elveszi… pletyka fulladásig. Utóbb otthagytam őket, pedig intettek utánam, Margit, egy úrilány nem csatangol a mellig érő gazban, ha illő módon féltenéd ruhádat, a kitaposott ösvényt el nem hagyod! Nem mertem nyugtatólag sem visszaintegetni, mert indulás előtt olyan lazán öltöttem össze karöltőben a fáradt anyagot. Ha lesz ruhám, melyikről nem ordít messziről, hogy a szürke alsószoknyán piros a folt, a fodor a második fodor, a gallér már a harmadik gallér, én is lefotografáltatom magam a Vánczáék Sötétkapu melletti műtermében. Hát nem megérdemlek majdan ilyen úrias porverést, ha az apácáimnál négy preparandai esztendőt kibírok?
Ne sajnálj, nem kell szegény kis Kaffka Margitot sajnálni.
Mely áhítattal leckémet magolom most, oly komoly képpel regulázom majd a gondomra bízott nebulókat. Kételkedsz buzgalmamban? A tanítói hivatás netán nem is szent és magasztos dolog? Az alázatos tevékenykedés – s ezt nemcsak ájtatos nővéreinktől tudom – kétségtelenül felemel. Hiszen ha Váncza Emmát látod! Ez a harmincéves lány, ahelyett, hogy bazárba gyártott hímzés felett sorvasztaná a hátgerincét, és ki se dugná az orrát a házból, na ez a vén leány múlt vasárnap peckesen járt, távolságokat lépett ki, erdészeket utasítgatott, hogy amerre a lengyele toloncolja a fényképezőmasináját bokorcsonktól bokorcsonkig, ne kelljen egy arasznyival sem errébb vagy arrébb tenni azt a fekete monstrumot. Mint akinek a joga van a világon lenni, törekedni, gondolkozni, még ha ezidáig férje nincs is…
Ha igaz, amit Pythia-ajkad szól, s én magam is férjhez megyek egyszer – vagy kétszer, ma ugye milyen frivol vagyok? – odakerülök majd én is a képre, amint napernyővel a csipkekesztyűs kezemben csónakázgatok?
S mitől féljen jobban az ember? Ha moccanatlanul, befűzve feszül meg, hogy se jobbra, se balra ne ingjon meg a csónak, míg a férje vasárnapi parádéban evez, vagy ha messziről, magában, kicsiny lencsén át nézi az idyll figurine-jait?
Vagy vegyük így; azt a konvencionális ürességet a bölcső és koporsó közt valamivel mindenesetre ki kell tölteni, mert különben kitölti helyettünk Végzet ő felséges maga, és egy kicsit erős keze-fogása van ennek az úrnak. Keress hát valami kompakt egészséges dolgot tölteléknek, mert ezzel könnyebb elbánni, mint az emésztő ábrándokkal, szétzilált vágyakkal és veszedelmesen öntudatos lélekanalízissel. Valamikor én is szerelemmel, boldogsággal akartam kitölteni – de tizenhat éves koromra kiégtem, fertelmesen realista vagyok – csupán dolgozni akarok*. S fogok!
sokszor csókol:
Margitod
* Részlet Kaffka Margit Nemestóthy Szabó Hedvignek írott leveléből, 1898. június 25.
A TAJ (a Hámori-tó) a gáttal a diósgyőr-hámori völgyben.
A Vasárnapi Ujság 1891. március 1-i számában megjelent grafika.
Váncza Emma és Flecher Samu fényképei fölhasználásával rajzolta Háry Gyula.