Folyamatos bogarászás volna a munkám? 3D puzzle kirakása a mozgó asztalon? Ha szétnézek digitális jegyzeteim fájlrengetegében, nem tudom nem látni, hogy idővel minden információ egy éppen rá méretezett hiányba biccen. Ezek a hiányok pedig rakoncátlanok. Néha teljesen eltűnnek a szemem elől, máskor meg le sem bírom róluk venni a tekintetem. Ilyenkor talán jobb kivárni, hogy a megfelelő távolságból legyenek felmérhetők.
Az André Kertész körüli bogarászásaim egyik hozadéka, hogy az írásos hagyaték fokozatos megismerésével kezdem jobban belőni a megfelelő távolságot. Az idehaza, 1925 előtt még önmagát kereső fiatalember életének epizódjait, és életének kanonizált fordulópontjait ugyanis az iratai más megvilágításba helyezik. Az időskori interjúkban túl simára csiszolt történetek érdesebbé, közelről olykor ellentmondásossá válnak, de a töredékek köré kontextus építhető, amibe(n) az újrarendezett információ-morzsácskák lassan mind megtalálják a maguk helyét.
Apropó, újrarendezés. A Kertész negatívjait és dokumentumait őrző Médiathèque du Patrimoine et de la Photographie (MPP) 2022 óta újrarendezte az iratokat. Mint minden újra-osztályozás, ez a művelet is a dokumentumok áthelyezésével, másféle elvek szerinti rendszerezésével és átszámozásával járt. Ezért 2025. októberi franciaországi kutatóutam[1] elején ismét egyenként kellett kikeresnem a korábban már publikált, ifjúkori Kertész-iratokat, friss jelzeteikre vadászva, ámbátor kevésbé boldogan, hogy aztán – szerencsére – folytathassam az olvasást az idős művész dokumentumaival.
A Kertész által életében megőrzött, majd halála után Franciaországra hagyott iratrengeteg nagyon különböző típusú dokumentumokból áll; hivatalos és személyes iratok, levélvázlatok, naplók, üdvözlőlapok, fecnik, noteszek, szerződések, képlisták, cikk- és könyvkorrektúrák jegyzetelt oldalai sorjáznak a dossziékban egymás után – mostantól már – nem csupán kronologikus és nyelv szerinti, hanem egyúttal tematikus felosztásban. (A kiadók levelei nyelvtől függetlenül a kiadók leveleihez, a megbízások ábécérendben a megbízásokhoz, az egyetemi vagy múzeumi kérések a szintén hasonló iratokhoz kerültek át, és így tovább…)
A nagy átmozgatás pedig tartogat meglepetéseket. Egy új rendben ugyanis mindig vesznek el információk, de minden új rend új perspektívákat is nyit a kutató előtt. Előfordul, hogy egy évekkel ezelőtt már olvasott iratot újra kézbe véve, egy-egy leírt mondat vagy fotó más fénytörésbe kerül, vagy egy először látott dokumentum hirtelen összekapcsolódik egy korábbi képpel vagy szöveggel.
Mint például most, amikor Kertész fennmaradt – ma már üres – negatívtasakján feltűnt előttem a kézzel írt dátum és a cím: „A feldíszített Lánchíd, a budai oldalon levő diadalkapuval. Bp. 1916. dec. 29.” Bevillan, hogy a 2021-ben New Yorkból vásárolt vintázskópiák között van egy, ami a fellobogózott Lánchídon készült, útban az alagút felé. Lássuk csak.
A koronázásra fellobogózott Lánchídon, Budapest, 1916. december 29. André Kertész felvétele ©Estate of André Kertész, a Magyar Nemzeti Múzeum gyűjteménye
A vintázskópia negatívján az adatbázis szerint egy „feldíszített híd” látható. Ám a MPP digitalizált, 1919-re datált negatívjai közt éppenséggel további kettő is van, ami ugyanekkor készülhetett, csak más felvételi pontról. Kertész még életében megjelent, magyarországi fotóiból válogatott albuma, a Hungarian Memories tartalomjegyzéke szerint az ott közölt, a Lánchidat ábrázoló állókép ugyanis 1919-ben született. (Igy vette át aztán a keletkezés idejét a fotográfus magyarországi képeit összeírni szándékozó Hazai anyag is, 2005-ben.)
Látszólagos ellentmondás ez, de vegyük szemügyre, mink van még. Ha rázoomulunk a negatívtasakra írt dátumra, világos, hogy a koronázási díszbe öltözött Budapestről lehet szó. De vajon a tasak ezé a negatívé volt valaha? Tegyük fel, hogy igen. Forduljunk a dátumhoz és sajtójához. 1916. december 29. egy nappal a kevesek által látható koronázási ceremónia előttre, de már a királyi pár Budára érkezése, zajos és tömeges fogadtatása utánra esik. Károly és Zita 1916. december 27-én érkezett udvari vonaton Bécsből Budapestre; a Nyugati pályaudvarról hajtattak fel a Várba, az összesereglő 200-250 ezer főnyi közönség heves éljenzése közben.[2] Átvonulásukhoz a kortárs híradások szerint két diadalkapu készült zöld fenyőgallyakból a Lánchídon; az egyik a híd elején, másik a vége felé. A diadalkapu fölött középen a korona, alatta pedig villanyégőkkel kirakva „a király és királyné nevének kezdőbetűi — K. Z. — ragyogtak.”[3] A MPP digitalizált negatívjai közt kettőn is jól látható az uralkodópár monogramja. Ami viszont egyiken sem, az az éljenző tömeg. Ám ez végülis nem meglepő, hiszen a felvételek – a negatívtasakra írt dátum szerint – Károly és Zita érkezése után két nappal készültek. A fotókon nem is látunk semmiféle „eseményt”. Ám a látványosan feldíszített hidat igen, amelyen az egykorú beszámolók szerint „a zászlók hatalmas színes csoportját” lengette „a Duna fölött átsuhanó hideg szél.”[4]
A fellobogózott Lánchíd IV. Károly koronázásakor, Révész és Biró felvétele, 1916. december, Magyar Nemzeti Múzeum
A koronázás körüli események sodra és az ünnepségek általa is elérhető helyszíne láthatóan az ifjú Kertészt is megragadta. És erről, emlékszem most, tudtam is már, hiszen a hagyatékban fennmaradt, neki címezett esztergomi szerelmeslevelek írója felrótta neki, hogy Pestre utazik, miközben ő, ha fizetnének, sem menne a koronázásra.[5] Kertész – a sebesüléséből felépült, Esztergomban szolgálatot teljesítő katona – „Baba” (Osváth Viola) sóvárgása ellenére mégiscsak vonatra szállt… ezért is kaphatta a vágyódva szemrehányó leveleket a Teleki téri címre 1916 decemberének végén.
És persze rémlik már az is, hogy maradtak a családban egymásnak küldött levelezőlapok is, a királyi pár saját kezű – sokszorosított – magyar nyelvű üdvözletével.[6] Ha jól látom a puzzle-t összerendeződni, a koronázás fontos, emlékezetes dátum volt Kertészéknél. Az ifjú – trónra lépésekor még huszonéves – Károly koronázása nekik is egy új korszak kezdetét jelenthette, ha rövid időre is. A lapok egykorú tudósításaiból a békevárást, az új remények hangját hallhatjuk ki ma; a reménykedők közé odaképzelve a 22 éves katona Kertészt és rokonait.
Hogy aztán csaknem 70 évvel később, a Hungarian Memories lapjain az idős művész miért 1919-et írt a kép születési dátumának, az – túl könnyen csúszó – feltételezéseink ellenére titok marad.
*
A katona Kertész első világháborús jegyzeteit és leveleit közreadó A lélegző archívum című kötetet két kerekasztal-beszélgetésen is bemutattuk; először Esztergomban, majd pedig Budapesten. Újrahallgatva a 2024. szeptember 28-án, a Budapesti Nemzetközi Könyvfesztiválon Tomsics Emőke, Toronyi Zsuzsa, Tóth Balázs Zoltán, Szegedy-Maszák Zsuzsanna és a szerző részvételével rögzített felvételt, számomra ma különös nyomatékot kap az a mondat, hogy „a könyvben egyenlő dokumentumok kommunikálnak” egymással; fényképek és szövegek. Ha pedig a médiumok szerint szétválasztott dokumentumokat „egymásra vonatkoztatjuk, egy másik rétegét ismerjük meg a múltnak.”
Igen, így gondolom én is. Pozitívok és negatívok, szövegek, képek és más szövegek termékeny összeeresztése és mindennek újabb szöveggé, képpé, kiállítássá átfordítása az, ami a munkám. Miközben persze – nincs itt semmi látnivaló! – bogarászom és barkácsolok.
Köszönöm Tomsics Emőkének, hogy felhívta figyelmemet Révész és Biró e cikkben is közölt felvételére.
[1] A kutatás ezúttal is a Magyar Nemzeti Múzeum támogatásával és Klebelsberg kutatói ösztöndíjjal volt lehetséges.
[2] Alkotmány, 1916. december 28. 3. oldal.
[3] Alkotmány, 1916. december 28. 4. oldal.
[4] Délmagyarország, 1916. december 25. 4. oldal.
[5] MPP 2005/032/13-2. Baba levelei. (Korábban 2005/032/04. doboz, 16. dosszié, illetve KRT AA1/12.)
[6] MPP 2005/32/11-4. (Korábban 2005/032/04. doboz, 18. dosszié, illetve KRT AA1/10. 1916)