Legyen összkép. Például az Apertúra 25 címlapképe egymáson. Kicsit furcsa, szinte már szépia; a program a konszenzus irányába tolja, közelíti az árnyalatokat.
Most szálazzuk szét. Mint egy elképzelt tárlaton, sétáljunk kicsit a képek között. Töprengjünk közben: mit mondanak a hónapról hónapra feltöltött fotók, ha – a kronológiát megtörve – szemtelenül együtt nézzük őket és – önkényesen – összefüggéseket keresünk közöttük?
Vajon mondanak mindjárt bármit
a kötődésről,
az iskoláról, a térről és a szabadságról,
a faluról,
a városról,
a társaságról,
a hatalomról,
a harc természetéről és a sebekről,
a nőkről, vagy a nőket néző férfiakról,
a képalkotásról és az idő rétegeiről így,
vagy úgy,
az arányokról, a szemlélőről,
beszélnek végső soron a megismerésről?
S ha már idáig jutottunk, mi az, hogy fotótörténet? Fotók története vagy a fotó használatának története? Miféle történetiségben fonódnak össze a töredékek? És miben állhat „a” fotótörténész tudása? Képekről tudás ez vagy a képolvasás tudása? Vagy itt a vagy-vagy értelmezhetetlen? Összegezhető-e a sok részlet? Megírható-e a világ (…) fotótörténete a kezdetektől „napjainkig”?
Bármiféle összkép csak konstrukció lehet; azonban egyetlenegy kép sem állhat egyedül. Épp csak felvillan, máris – hasonló vagy különböző – felvételek millióit rántja maga mellé, csak legyen az embernek türelme nézni őket, csak legyen elég ügyes válogatni közülük. És akkor mégiscsak rajta a felelősség, hogy mit is vesz észre.
Reménytelenül sok képünk van, mi pedig nem lehetünk elég kíváncsiak.