A 108×203 milliméteres promenádkép előoldalán alul „Opál” Műterem, Rákosliget, Vecsés felirat, a verzóján 60×95 milliméteres kékkel nyomott, szecessziós ábra és szöveg szerepel. E szerint az Opál fényképészeti és festészeti műterem Rákosligeten, a VII. utca 1 szám alatt és Vecsésen a Battyányi (sic!) utca 4 alatt működött. A szokásos szövegen („Utánrendelések évek múlva is eszközölhetők”) túl a mester meg kívánta jegyezni, hogy elvállal fényképnagyításokat egész életnagyságig, részletfizetésre is.
A valószínűleg platinával színezett másolaton egy ifjú pár látható; a hölgy fehér menyasszonyi ruhában, az úr sötét öltönyben, fehér csokornyakkendőben. A beállítás érdekessége, hogy a magasság-különbség miatt a menyasszony áll, míg a vőlegény egy fotelban elhelyezett párnán ül és ő tartja ölében a csokrot is. A menyasszonyi ruha deríti a vőlegény árnyékosabb arcfelét és a fejek egy része a beállítás eredményeként a másolaton csak tizenöt milliméterre került egymástól. A vőlegény cipője a szokásosnál nagyobbnak látszik. Ennek oka lehet témarészletnek a fényképezőgép objektívjéhez való viszonylagos közelsége és az abból adódó perspektivikus torzítás. Ehhez viszont hozzáadhatott valamit az is, hogy a vőlegény aktív labdarúgóként talán az átlagosnál nagyobb lábfejekkel rendelkezhetett. Ő maga egyébként a sportághoz a későbbiekben is hű maradt. 1932. február 7-én a Magyar Futballbírák Testületének jubileumi közgyűlése munkássága elismeréseként díszoklevélben részesítette.
Egy korai cikkem az eszperantó nyelvű Hungara Vivo című kulturális folyóirat 1987/6-os számának 208-209. oldalán jelent meg. Az 1860-70-es évek magyar fényképezéséről szóló írásomat maga a főszerkesztő, Dr. Benczik Vilmos (1945-2021) fordította le. Illusztrációként az 1971 óta gyűjtött kollekcióm néhány darabjának reprodukciói szerepeltek, két-két Borsos József és Kozmata Ferenc vizitkép, egy Veress Ferenc hátlap és egy Glatz Tivadar vizitkép. Mind a hat fotón ismeretlenek látszanak, sem a cikk megírásakor, sem később nem gondoltam arra, hogy családi képeimből tegyek közzé. Közreadtam egy vékony kötetet a váci fotóműtermekről; egy vaskosabbat Dr. Bárány Nándor és Dulovits Jenő életéről, valamint több kísérletet tettem a magyar fotóipar bemutatására. E téren a legutóbbi mű úgy tartalmaz 428 oldalnyi szöveget, hogy azt egyetlen kép sem egészíti ki. Ezekben a kötetekben is csak annyi személyes motívum szerepelt, ami a leírtakhoz szorosan kapcsolódott.
Ezúttal kivételt teszek. Az Opál műteremben a felvétel 1913. augusztus 15-én készült és a nagyszüleimet ábrázolja. A menyasszony, Walter Amália 130 évvel ezelőtt, 1892. november 23-án született és 1989. július 26-án hunyt el. A vőlegény, Fejér Mihály 1891. augusztus 2-án látta meg a napvilágot és 1953. október 3-án halt meg. Jómagam kis csodálkozással nézem nagyapám bajuszát, amelyhez hasonlót 1969 óta viselek. A Reuma Infó című szakfolyóiratban 2003 és 2013 között tíz évig gondoztam egy fotótörténeti rovatot. Most már sajnálom, hogy a szerkesztőbizottság pszichológiával foglalkozó tagjainak nem mondtam el a bajuszok történetét.
Apai nagyszüleim nem egészen két hónappal több, mint negyven évet éltek együtt. De milyen negyven évet..! A képen –túlzás nélkül mondhatóan- rokonszenvesnek látszó, nyugodt és kellőképpen boldog ifjú pár esküvője után 11 hónappal, 1914. július 28-án kitört az I. világháború. A nagypapa persze bevonult a közös hadseregbe és lakatosként az olasz fronton, egy mozdonyon teljesített szolgálatot. Abban az időben minden fiúgyerek mozdonyvezető szeretett volna lenni, nos, neki teljesült ez az álma.
Az első gyermek, apám még a háború alatt, 1918. február 10-én született és szintén Mihály lett. Öccse, Károly 1920-ban, húga, Viktória pedig 1924-ben jött világra. Ő bizonyult a leghűségesebb gyermeknek. Bár húsz évesen férjhez ment, de a házaspár a régi ház mellé felhúzott új épületben lakott életük végéig. Apropó, régi ház. A földszintes épület Rákosligeten állt a XXIV. utca és a Ferihegyi út sarkán. Bár apám Rákoskeresztúron született, valószínűleg abban az évben elkészült a családi ház, amely lakóhelyhez a „hölgyek” és a vej, Viszoczki János életük végéig ragaszkodtak.
Az 1939. szeptember 3-án kitört második világháború miatt az ifjabb férfiak elhagyták Rákosligetet és bevonultak katonának. Apám gépkocsizóként Munkácson szolgált. A legtovább Viszoczki János maradt aktív, mivel ő 1945-ben csatlakozott a frissen megalakult Magyar 1. honvéd gyaloghadosztály egészségügyi oszlopához, ahonnan csak 1946. február 3-án szerelt le.
Nagyapám kedvelte az uniformist és szorgosan tevékenykedett a Rákosligeti Önkéntes Tűzoltó Egyesületben, ahol a parancsnok-helyettesi beosztásig jutott el. Ünnepnapokon büszkén viselte díszegyenruháját. 1953-as elhunyta után nagyanyám harminchat évig élt özvegyen. Gyermekkoromban a nyarakat együtt töltöttük ugyan, de kapcsolatunk az én hibámból a felnőtt életemben illetlenül megromlott. Az utolsó, suta békülési kísérletem emlékezetes és látványos kudarcba fúlt. 1989. július 26-án reggel értesítettek a Kórházból, hogy második gyermekem, fiam, megszületett. Az futott át a fejemen: kitelefonálok az örömhírrel Rákosligetre. Az értesítést azonban délre halasztottam. Walter Amália azonban még a délelőtt folyamán csendben elaludt, így bánatomra már nem tudtam értesíteni arról, hogy második dédunokája is megszületett és ugyanúgy hívják, mint férjét és fiát.
Illetlenségnek és hivalkodásnak tartanám összeszámolni, hogy 1971 óta hány száz XIX.- és mennyi XX. századi fényképet gyűjtöttem össze. Az előzőek papírra vetésekor felmerült bennem: mi lenne, ha mindegyikhez ekkora leírást csatolnék? Sőt, felvetem azt a kifejezetten a fantasztikum világába tartozó kérdést, hogy a különböző magyar Közgyűjteményekben őrzött anyagok emberi háttere mekkora történetet adhatna ki és az miről szólna..?