Végy néhány régebbi fotótörténet könyvet és pár folyóirat cikket (ez utóbbiakat szitálni fárasztó, ezért kevés is elég), tégy a fentiekből merített információkhoz olvasmányos köretet. Ha van olyan kiadó, amely képes sok pénzt költeni az illusztrációkra, a végeredmény egy új könyvként tálalható. Mondhatnánk, hogy az ismeretterjesztő funkciót ez is betöltheti, de ez csak akkor volna helytálló, ha az ismeretek nem lennének számtalan ponton hiányosak és tévesek.
Ha komolyan vesszük a címet, akkor „A” magyar fotóról szóló szövegben miért nincs helye a legelső kísérletezők egyikének Vállas Antalnak, aki a Magyar Tudományos Akadémián 1840-ben bemutatott két felvételt, majd a jelenlévők előtt a Duna-parton két képet készített, mint arról egy 1979-es kiállítási vezetőben olvashatunk? Nem tartozna „A” magyar fotográfia képviselői közé Fodor Etel sem, aki a Bauhausban Walter Peterhans egyik fotográfia szakos növendéke volt, s akinek a közelmúltban jelentek meg a visszaemlékezései? Az, hogy a legújabb időszak tárgyalásában nem szerepel például Balla András és Tímár Péter munkássága, finoman szólva szakmai tájékozatlanságról árulkodik. A hetvenes–nyolcvanas években mindketten meghatározó szerepet játszottak a Fiatal Művészek Klubjának fotószekciójában, majd később a Fiatalok Fotóművészeti Stúdiójában.
Ha időben a korai és a későbbi korszak hiányai közé tekintünk, számos érdekességre bukkanunk.
Fejérváry (és nem Fejérvári) Sándor valóban szerkesztett (és kiadott) valaha egy szakmai lapot, csak nem azokat, és nem akkor, mint arról a kompilációban olvashatunk.
„Sok kortársához hasonlóan a müncheni iskolát járta ki, a fényképészeti akadémiát kitüntetéssel – Dührkoop éremmel – végezte el 1911-ben.” Egy mondat Pécsi Józsefről – három hibával. Az ő müncheni éveiben a tan- és kísérleti intézet még nem volt sem akadémia, sem főiskola; a Dührkoop érmet Pécsi 1914-ben kapta egy kiállítási szereplésért; a számára kiállított Prüfungs-Zeugnis végbizonyítványként 1910. július 30-án kelt. Pécsi nem volt szerkesztője a kötetben megadott lapoknak (az egyik társszerkesztőként működött A Fénynél), viszont szerkesztette később a Magyar Fotografiát. (Eredetiben „a” betűs írásmóddal.)
„Kertész Andor néven jött világra egy zsidó kereskedőcsaládban” – olvashatjuk André Kertészről. – Ez egy más szerzőtől származó (itt nem is hivatkozott), régebbi keletű hibás adatközlés. Az 1894-ben született fiúnak 1898-ban lett a vezetékneve Kertész – tessék megnézni a Születési könyv „Jegyzet” rovatában.
Moholy-Nagy „1921 és 1928 között két könyvet is írt, Malerei, Photographie, Film (Festészet, fényképészet, film) és Von Material zu Architektur (Az anyagtól az építészetig) címmel,…” – szól a kompiláció. A Malerei Fotografie Film címben az 1925-ös első megjelenéskor nem voltak vesszők. Benne a Fotografie szó a kor szokásaitól eltérően már „F” betűs írásmóddal látható. A Von Material zu Architektur pedig 1929-ben került ki első alkalommal a nyomdából.
Bizony, léteznek írásmódbeli furcsaságok. Tudomásul kell venni például, hogy a világhírűvé vált heti képesújság a Berliner Illustrirte Zeitung címet viselte. „Történelmileg így alakult” – az Illustrierte helyett. Annak az orgánumnak pedig, amelynél Stefan Lorant (Lóránt István) egy időben kép- majd lapszerkesztő volt, Münchner Illustrierte Presse volt a neve. (Zeitung vagy Presse – cudar dolog ez – nem mindegy.)
„1929-ben […] Gropius lemondott a Bauhaus vezetéséről, és vele együtt Moholy-Nagy is elment.” – A távozásról szóló hír igaz, de a szakirodalomban még az a nap is rögzített, amikor Gropius 1928-ban elutazott Dessauból. 1929-ben már Hannes Meyer volt a Bauhaus igazgatója.
Az 1890-ben született Escher Károlyról azt olvashatjuk, „Kilencéves volt, amikor Pestre költöztek,…” Csak nem levelezőn kezdte meg Szekszárdról az elemi iskolai tanulmányait Budapesten 1896/97-ben?
Egy képaláírás szerint „Vadas Ernő Libák című képe 1934-ben a svájci Camera pályázatán első díjas lett.” (Ez az előző oldalon szereplő szövegközlés ismétlése.) – Tény, hogy díjat a szerző svájci frankban kapta, de a bécsi Die Galerie adta neki. (Sok baj van ezekkel a külföldi lapokkal…) A svájci Camera egyébként valóban fontos orgánum volt a magyar fotókultúra szempontjából is. A művészettörténeti végzettséggel nem rendelkező főszerkesztő, Adolf Herz úr ugyanis ott ajándékozta nekünk az „ungarische Stil” fogalmat, amely a hazai irodalomban „magyaros stílus”-ként híresült el. Ez a művészettörténet tudomány oldaláról nézve még elemzésre vár.
Így járhat a fotótörténet-írás, ha nincs mögötte alapvető szakmai tudás és saját kutatás. Vállas Antalról – többek között – a székesfehérvári Csók István Képtár egykori kiállításvezetője tájékoztat; Mittag-Fodor Eteltől lehetne olvasni angol és német nyelvű visszaemlékezést (Berlin, Bauhaus-Archiv). Fejérváry Sándor születési anyakönyve megtekinthető a budapesti Szent József Plébánia Hivatalban, munkássága megismerhető a Fotóművészeti Hírekből (eredetiben: Fotoművészeti Hirek – Országos Széchényi Könyvtár). Pécsi József müncheni képzéséről vannak iratok két ottani levéltárban, s a Bayerische Staatsbibliothek állományában – nyitva hétfőtől szombatig, reggel nyolctól éjfélig [!]. Pécsi iskolájáról a Statut a berlini Technische Universität könyvtárában is megtalálható (célszerű kis lakatot vinni a ruhatári szekrényhez). Kertész születési adataiért elég elmenni a Síp utcába. Moholy-Nagy fotóelméleti alapműve eredetiben kézbevehető a berlini Kunstbibliothek olvasótermében (a nyájas olvasónak ilyenkor az első asztalnál kell ülni). A BIZ esti, laptopon történt otthoni kikérés után másnap papír formátumban is megnézhető a Staatsbibliothek zu Berlin egyik, vagy másik részlegében – „a hársak alatt”, vagy a Kulturforum mellett. Escher Károlyról Szekszárdon a Magyar Nemzeti Levéltár Tolna Megyei Levéltára, Budapesten (a zsarupalota mögött) az MNL Fővárosi Levéltára nyújt elsődleges forrásokat. A Vadas Ernő-féle díjnynyerésről a Bécsi út túlsó végén vannak biztos támpontok az Österreichische Nationalbibliothek nagy olvasójában (mellette modern önkiszolgáló másolók várják a kutatókat – az a nemzeti könyvtár nyáron is nyitva van…). A svájci Camera évfolyamai a Pécsi József Fotográfiai Szakkönyvtár és a kecskeméti Magyar Fotográfiai Múzeum könyvtára mellett nagyobb teljességben megtalálhatók Münchenben a Deutsches Museum könyvtárában (szkennelés saját pendrájvra, laponként 5 euro centért).
Ha egy történésszel szemben a levéltárak igénybevétele alapvető szakmai minimum, a fotótörténész sem lehet kivétel. Ennek híján fordulhat ugyanis elő, hogy valaki a régebbi feldolgozások hibáit görgeti tovább. Ez elkerülhető a forráskritika alkalmazása által (amely egyébként némely levéltári dokumentum esetében is hasznos lehet).
Ismert tény, hogy a hazai fotótörténet legjobb minőségű munkáit mostanában jó arányban női szerzők állítják elő. Nyilvánvalóan másféle receptek alapján, mint azt fentebb láttuk.
Megtörténhet persze, hogy egy szerző a hályogkovács bátorságával bír. Azt viszont 2018-ban egy kiadónak tudni kellene, hogy a magyar fotótörténet tudomány ma már nem szorul hibagyűjtemény közreadására. A drágán beszerzett és jó nyomdatechnikával közvetített képanyag hozzáértő fotótörténeti szöveget érdemelt volna. (Annál is inkább, mert a fotográfiák egy része Magyarországon nóvumot jelent.)
Én azt gondoltam, hogy a műkedvelő tevékenység korszaka már a magyar fotótörténet-írásban is lezárult. Belátom, tévedtem.