1987. május 14-én, a helyszínen tett látogatás után – átgondolva korábbi működésemet – rádöbbentem: 1971-ben, a budapesti Állatkertben az utolsó gyorsfénykép-készítőként tevékenykedtem…
A témával kapcsolatos gondolataimat 1987. június 3-án jegyzeteltem, majd az akkori munkahelyemen, a Képzőművészeti Kiadónál egy keletnémet gyártmányú, részben elektronikus írógép segítségével 42 A/5-ös méretű oldalon (három példányban) leírtam. „Az utolsó állatkerti gyorsfényképész voltam…” című és ’Fejér Zoltán fotóriporter visszaemlékezései I. rész, Budapest, 1988’ alcímű kéziratot beadtam a Magyar Amatőr Fotóklubok és Szakkörök Szövetsége irodalmi pályázatára is. Jeligém: „Manci, a póniló” volt; amihez kiegészítő címként még hozzáírtam: „Egy elfelejtett fotós eljárás, avagy hogyan készült a tízperces gyorsfotó?”.
A kéziratot 1989. február 27-i dátumú levél kíséretében március 10-én visszakaptam. A postázás előtt valaki másolatot készíthetett az anyagról, mert az egy magángyűjtőnél is megtalálható. Jómagam egy korabeli, távoli rokon kisfiát ábrázoló negatív kíséretében a visszakapott iratot a Magyar Nemzeti Múzeum Fényképtárának adtam.
Az elmúlt évtizedekben magyar és idegen nyelveken nyomtatásban jó néhány újságcikk-sorozatot, tanulmányt, életrajzot tettem közzé; ez a személyes jellegű írás viszont szinte teljesen ismeretlen maradt, ezért döntöttem úgy, hogy az Apertúrában erről írok.
*
1968 nyarán nyári munkásként a Fővárosi Fotó Vállalat Vidám Park-i részlegén dolgoztam, érettségi után, 1969-ben pedig beléptem a Dorottya utcai Riporter csoporthoz. A cég az Állatkertben is működtetett egy „Gyorsfotót”, ahová gyakorta a riporterek közül helyeztek ki fényképészeket egy-egy szezonra. Én 1971-ben kerültem sorra. Maga az igazgató üzente: ad mellém két hölgyet (Ilona és Judit), hátha úgy serényebben megy majd a munka.
Az úgynevezett nagyszikla mögötti úton állt egy kis alpesi faház – amit azóta már lebontottak – ott működtettük a laboratóriumot, a felvételek pedig a szabad ég alatt egy pónilovas kocsin készültek. A korábbi időkhöz képest döntő változást jelentett az, hogy a kocsi nem mozdulhatott – csak háttérként, díszletül szolgált – sokan emiatt csalódottan távoztak. Huszonöt forintért egy felvételt és arról három darab 10×15 centiméteres, fekete-fehér nagyítást készítettünk, amit a megrendelő egy órán belül kapott kézhez.
Egy állványra helyezett, 6,5×9 centiméteres képméretű Plaubel Makinával fényképeztünk, Forte síkfilmre. Az előhívott és kifixált, de ki nem mosott (!) filmről még nedvesen (!) nagyítottunk, majd a fotópapírt minimális leöblítés után krómlap nélküli, forró szárítógépre helyeztük. Ezzel a módszerrel tíz perc alatt kész papírképet kaptunk; az egy órás határidő a forgalomtól függően – hétvégeken – félére rövidült. A filmkockákat nem archiváltuk. Nekem a májustól szeptember közepéig tartó szezonból két rokonról készített felvételen túl csak az itt bemutatott csoportkép-negatív maradt meg; ezen szerepelt a legtöbb személy és látszik legjobban a házikó.
1971 telén Helédi Ferenc kereskedelmi vezető írásban azt javasolta Pék György igazgatónak, hogy a szerény forgalom miatt a Vállalat szüntesse meg ezt a szolgáltatást. A helyiséget a későbbiekben egy rövid ideig használó, már más cégtábla alatt tevékenykedők viszont tekercsfilmre fényképeztek és így mellőzték a síkfilmes, nedvesen nagyított, girbegurbára szárított gyorsfotó romantikáját.