Apertúra
37. – 2015. április

A képet Rónai Dénes készítette Kosztolányi Dezsőről 1915 novemberében, budapesti, Váci utca 17. szám alatt működő műtermében.^I

Előlapján, baloldalt halványzöld tintával felfelé Kosztolányi Dezső autográf névaláírása olvasható. Alul a Magyar Államvasutak szárazbélyegzőjének lenyomata látszik. A fényképész felhasználta korábbi, egri üzletének Rónai Eger feliratos sötét színű kartonját, amelyre az itt közzétett fotót ráragasztották. Az előlapon a feliratnak már csak a felső harmada vehető ki, jórészét levágták. A felvétel, ahogyan a jobb oldalán látható két fémszegélyű lyuk is mutatja, igazolványképként, kb. egyharmadára körbevágva maradt fenn.

A verzón a következő rájegyzések olvashatóak: „Rónai Dénes fényképész Eger Széchenyi u. 7. sz.” Alatta ceruzával: „Ngy. Kosztolányi Dezső úr a Pesti Napló belső munkatársa”.

A fotó Kosztolányi Dezső egyik legismertebb, s általa is kedvelt fotográfiája. Egy nagyobb képkivágású kópiája került az író összes fényképét tartalmazó fotóikonográfia kötet címlapjára 2006-ban.^II Az író 1915. november 2-án írt levelében az éppen tátrai gyógykezelésen tartózkodó feleségének is megemlíti a fényképezkedés eseményét: „Ma Rónainál voltam, négy fényképet vétettem fel magamról Azt hiszem, mind kitűnő. Majd küldök belőlük.”^III Két héttel később keltezett soraiban ismét kitér a fotókra: „Ma este, Édes, Rónai fényképész feladta címedre két új arcképemet. A másik kettő, amely még rámában van, szintén oly érdekes, mindegyik más és más stílus. Azok bájfiúk, de ez (gondolom) az álló, a lelkemre jellemző. Már künn van a Váci utcán. Írj, hogy tetszik.”^IV Divatban volt, hogy neves személyiségek jól sikerült fotóit a fényképészek kirakatukban helyezzék el. Így tett évekkel korábban Ady fényképeivel Székely Aladár is, akinek műterme szintén a Váci utcában volt, éppen átellenben Rónai Dénes üzletével. A fenti levél soraiból úgy érzékelhető, hogy az író nem találta érdektelennek, hogy arcmása közszemlére került.

A felvétellel Kosztolányi minden bizonnyal elégedett lehetett, hiszen két évtizeddel később is érdemesnek találta arra, hogy egy hölgynek ajándékozza. 1935-ben az író feleségével a visegrádi újságíró üdülőben nyaralt, ahol megismerkedett és beleszeretett egy férjezett, jól szituált harmincöt éves, gyermekes fiatalasszonyba, Radákovich Máriába, akivel titkos kapcsolatba és levelezésbe bocsátkoztak. A levélküldeményeket diszkréten a jó barát, Füst Milán közvetítette. 1935 szeptemberében Kosztolányi leveléhez csatolva hét fényképet küldött magáról szerelmének. „Kedves kedvesség, elküldöm neked ezeket a fényképeket. Életem különböző korából valók. Egy csámpás, vidéki kisfiú, egy húszéves, kezdő költő, aki már látja arcodat a fényképezőlencsébe meredve (azért ily áhítatos), s a többi immár félig-meddig a jelen. De azért egészen egyik sem vagyok én. Az te benned van.”^V Füst Milán pedig a továbbítandó küldemény mellé ezt a használati utasítást kapta: „Édes Milánom, ez a levél átadandó, de kérem, ott olvassa el, s ott zárja le a kazettájába. Fényképeimet magával viheti a csodálatos és különös.”^VI Az itt közölt fotópéldány a küldött hét kép egyike. Mind a hét kép ma is fellehető, Radákovich Mária megőrizte őket az utókor számára. Tőle fiához, Papp Oszkár festőművészhez kerültek, az ő személyes ajándékaként jutottak a Petőfi Irodalmi Múzeum birtokába 2006-ban.

Kosztolányi jellegzetesen arcába hulló hajáról, szinte emblémájává vált nyakkendőiről, külsőségeinek játékos hangsúlyozásáról több kortársa mellett Babits Mihály és Ignotus Pál is megemlékezett. Kosztolányi Dezsőné Harmos Ilona férjéről írott könyvében pedig olyannyira plasztikusan vázolja fel az író megjelenését és karakterét, hogy szövege alapján a fennmaradt Kosztolányi-fényképeket tanulmányozva alakja szinte ismerősnek, életszerűnek tűnik fel előttünk: „A szeme homályos volt, zavaros, ködös, mint a tenger vize, felfelé kanyargó, félhold alakú, ferde vágású. Betegségében néha csodálatosan tiszta kék. Egy jellegzetes tincs, kicsit rendezetlenül, mindig homlokába hullott. Lányosan szelíd arcát anyjától örökölte, írja ő maga egy helyütt. Bal kezét – szokott mozdulata volt ez – gyakran tette csípőre. Megjelenése hol paposnak, hol diákosnak, hol tanárosnak tetszhetett. Ragaszkodott a színes nyakkendőkhöz, sálakhoz. »Mindjárt itthon leszek « – mondta és legyűrt kalapban, feltűrt gallérú felöltőben vagy télikabátban,hevenyében maga köré kerített színes nyakbavetővel ellobogott.”^VII

Márai Sándor valójában Kosztolányi különleges látásmódjáról beszél, amikor egy visszaemlékezésében öntudatlanul, szinte a festők, fotósok alkotómódszerét írva körül, leszögezi, hogy az élet bűvöletéről, a létezés „kancsi extázisáról” csak kevesen írtak olyan érzékletesen, mint Kosztolányi, aki stílust, embert, s ami bennük lakik, valamint az őt körülvevő világ legapróbb tárgyi jelenségeit is éles és színgazdag képekben örökítette meg.