Rovácsek Pál 1842-ben született Bátaszéken, édesapja iparos, az anyakönyvi bejegyzés szerint „bodnár” volt, édesanyja Jäger Franciska. Fiuk a pécsi tanítóképzőben szerzett 1861-ben képesítést elemi osztályok tanítására, zenére, énekre, gazdasági iparra, magyar és német nyelvre. 1861-től három évig Bátaszéken, utána Bükkösdön, Gyűrűfűn, Homokon tanított, 1878-ban került vissza szülővárosába.I Előbb az elemi iskolában, majd az 1887/88-as tanévtől induló Nép- és Iparostanonc Iskolában dolgozott nyugdíjazásáig, 1902-ig. Utána óraadóként tanította rajzra az ipari tanulókat. 43 évi pedagógusi pályafutása alatt „sok érdemet szerzett a bátaszéki iparostanonc iskolában a rajztanítással. A keze alól igen ügyes mesterek kerültek ki. A híres bátaszéki dalárdának is évtizedekig karmestere volt, és a dalárda az ő vezetése alatt a nyolcvanas és kilencvenes években Pécsett és Miskolcon a többiek elől elvitte a pálmát. Jeles képzettségű, szorgalmas és kedélyes muzsikus volt, aki egész generációkat tanított zongorázni.II
A négy gyermekes tanító főállása mellett, kiegészítő jövedelemszerzésként és talán hobbiból, fényképezéssel is foglalkozott. Az 1896-os millenniumi kiállításra szeretett volna képeiből küldeni, ezért a Tolna megyei alispántól segélyt kért azok elkészítéséhez, melyet azonban vélhetőleg nem kapott meg.III Hirdetésével nem találkozunk megyei, a szekszárdi és a helyi, Bátaszék és Sárköz c. hetilapban, iparigazolványának, működési engedélyének sem sikerült a nyomára bukkanni, ugyanakkor több Tolna megyei családi fényképgyűjteményben, környékbeli tájházakban, településeken találkozunk képeivel. 1899-ben névmagyarosítási kérelmet adott be, melyet 1900-ban bíráltak el pozitívan, nevét ekkor Récseire változtatta.IV Ez nagyon jól behatárolhatóvá teszi fényképeinek készítési idejét.
A Wosinsky Mór Megyei Múzeum újkortörténeti archív fotó gyűjteményében több, általa készített fotográfiát őrzünk. A fiatal nő portréja a szekszárdi Kunczer-családtól, a kisbaba és a férfi portré a tamási Stockinger családtól került gyűjteményünkbe.
Schmidt János és felesége portréját festményként őrizték a családban, mivel szignált képekről van szó, valószínűleg a festést is ő maga készítette. A műtermi kellékek, beállítások miatt több képről is nagy bizonyossággal állíthatjuk, hogy Récsei Pál felvétele, bár nem szerepel rajtuk aláírása.
Amiért különösen kedves számomra Récsei Pál az az, hogy 1920 őszén ő készítette nagyszüleim esküvői képeit műtermében. Nagyapámról csak egy egész kicsi korából való, ismeretlen által fotografált, festett kép maradt (akár ő is fényképezhette), nagyanyámmal az 1930-as években készített családi csoportképeken találkozhatunk legközelebb.
Balogh Verona (1903-1992) és M. Sümegi János (1902-1965) a sárközi szokásokhoz híven nagyon fiatalon, 1920 őszén kelt egybe, mindketten módos, katolikus bátai parasztcsaládból származtak, nagyanyám egyke volt, nagyapámnak volt egy bátyja. A három, sajnos elég rossz állapotban megmaradt felvétel ugyanazon a napon készült – hogy az esküvő napján-e, azt nem tudhatjuk, hiszen Bátáról Bátaszékre lovas kocsin kellett megtenni a 12 km-es távolságot.
Az esküvői képen az 1920-as évek első felében divatos menyasszonyi- illetve vőlegényi viseletet láthatjuk.
A menyasszony fején nem gyöngyös párta, hanem rezgős koszorú van, amelyet préselt papírvirágokból, levelekből, búzakalászokból és ezüst- vagy aranyszínű, spirálisan felsodort fémszálakból állítottak össze. Bátán egy koszorúkötő férfi készítette ezeket. A vőlegény ruházata: ing, mellény, kabát, vőlegény bokréta földig érő fehér szalaggal, nadrág (ez a nadrág már valószínűleg slicces, de nem csizmanadrág, a szabása inkább az ellenzős nadrágokéhoz hasonlít), és csizma.V
A női viselet darabjai a leány- illetve a menyasszony fotóján: slingelt bodor, láncos húszas, sonkaujjú röpike, míder, a röpike dereka alatt slingelt kisszoknya, hasas kötény, szoknya, slingelt csipkével díszített sifon alsószoknya, „bütkös kapca”, szalaggal megkötött cipő.
A menyasszony viselete kiegészül még a rojtos szélű selyemkendővel és a fátyollal, amelyet nem a koszorúhoz erősítettek, hanem a kendő fölött viseltek. A leány fotóján jól látható a koszorúba fonott haj. A házasságkötés után már így, hajadonfővel nem mutatkozhatott.
A szüreti bálos kép is a házasságkötés előtti viseletet mutatja, mert itt is hajadon van a leány, de a haját cukros vízzel „kicsipkézték” és hátul a copfja le van engedve. A pruszlik alatt bíboringet visel. A szoknya fehér slingelt, sifon anyagból készült.
Récsei Pál elég idős, csaknem 80 éves volt, amikor ezeket a képeket készítette, valószínűleg utolsó munkái közé tartoznak nagyszüleim fiatalkori felvételei.