Nagyon megörültem, amikor nem oly rég Fejér Zoltán 70. születésnapja alkalmából számadást végezhettem: milyen képek, témák fontosak számomra.[1] Egyrészt adott az esztergomi fotótörténet. Nemcsak a 19. században ott élt és alkotott Beszédes Sándor (1831–1889) révén, de lassan negyedszázada követem Mudrák Attila (1955) fényképész munkásságát is. Mivel együtt készültünk az életmű-kiállítására (meg nem valósult terv), a kényszer sürgetésére a műteremben rend lett, és elkezdődött a régi, az 1970-es évektől kezdődően készített, jól eltárolt és így a feledés homályába merült negatívok, pozitívok rendezése. Az egyik képet Lékai László (1910–1986) beiktatásának napján fotózta egy kis Praktika géppel: pont azt a pillanatot kapta el, amikor az esztergomi bazilika elé gördül egy fekete, elsötétített ablakú Mercedes. Ennek az eseménynek nagy nemzetközi visszhangja volt, hiszen a tárgyalások még Mindszenthy József (1892–1975) életében elkezdődtek, de utódot nem neveztek ki csak a bíboros halálát követően. A fénykép egészen bizonyosan kordokumentum, de nekem, mint művészettörténésznek egy életmű indulópontját is jelenti.
Sarkantyu Illés (1977), Franciaországban élő és alkotó képzőművész[2] egyik képe az (a Memorandum sorozatból), ami most szintén fontos számomra. Jutka Hervé felkérésére 2007 óta hosszú éveken keresztül dokumentálta és rendezte Lucien Hervé (1910–2007) párizsi archívumát, Bán Dávid és Sandly Orsolya is részt vett a munkában. A Hervé-corpus kutathatóvá tétele, az előrendezés, összerendezés, a tárgyszavak és kronológia figyelembevételével az archívum újjászületését jelentette, jelenti. Ennek Hervé özvegyén kívül Gebauer Imola szintén Franciaországban élő művészettörténész[3] is a motorja. Sarkantyu sorozata a dokumentum mappák esztétikával játszik és szimbolizálja azt a sziszifuszi munkát, amivel a hagyaték gondozása jár. Sarkantyu az archívum esztétikáját teremti meg sorozatával. Kutatóhelyekre járó művészettörténészként a mappák tömegével eddig nem foglalkoztam, inkább a polcrendszerek és a tekergő, öntöttvas csigalépcsők konstruktív mintázata fogott meg, hiszen kutatásom tárgyát mindig előkészítve és előválogatva kaptam. Sarkantyu képe egyesíti mindkét alkotó szellemi potenciáját. Hervé ezekben a mappákban a kontaktlapokat őrizte, a borítók az ő módszertanát, rendszerelméletét, tematikus felosztásait dokumentálják. Sarkantyu ezt a tudáseszenciát sűríti egy képbe.
Illés édesapja Sarkantyú Mihály (1953–1989) művészettörténész, fényképész és operatőr váratlanul korán halt meg. Életművét most próbálom összegezni a fennmaradt írásai, kritikái, fényképei és rövidfilmjei alapján, amelyek egyrészt amatőr-, másrészt dokumentum és művészfilmek (A Szirakúziai Bolond – Farkas István festőművésznek állít emléket). Mihály, Misi megidézése búvárkodás az 1970-es és 1980-as évek legizgalmasabb művészeti kiállítási helyszínein, akár Zsennyéről, akár az amatőrfilmes fesztiválokról van szó. Családtagjai, barátai, kollégái sok mindent elmeséltek, láthatóvá tettek számomra. Sarkantyú Mihály fényképei közül az egyetemi évek legelején megszeretett jó barátja, Gábor György filozófus fiatalkori arcképeit emelném ki, ami alapján Sarkantyu Simon festőművész (1921–1989) négy portrét is festett.
A színes kaleidoszkópban minden felvétel egyenrangú, ezért a nagymamámról készített portrét sem hagyhatom ki a felsorolásból. Ez a privát fotó és történetrészlet az ő engedélyével válik most publikussá. Nagymamám, Zsilinszky Gyuláné Kun Éva 2024-ben ünnepelte a 100. születésnapját és ez alkalomból megkértem, hogy válaszoljon a kérdéseimre, ekkor kaptam – negyvenöt évesen – családunk múltjának feltárására, megismerésére vonatkozó kérdéseimre egyenes választ. A családi dokumentumok, iratanyagok még hozzáférhetetlenek, illetve nagymamám naplóiról is úgy rendelkezett, hogy csak a halálát követően olvashatjuk el. Szeretem ahogy nagymamám olyan részletesen és realisztikusan képes visszaadni a más elbeszélései nyomán hallottakat, mintha ő is részese lenne a születése előtti időknek. A családtörténet, mint hiány, mint tabu, az el nem mesélt történetek súlya, ha kellemes, ha nyomasztó szinte mindannyiunk életének motívumkincse, mint egy Závada Pál-, vagy egy Ungváry Rudolf-regény. Szerencsésnek érzem magam, hogy még meg tudtam kérdezni, mert a múlt eseményeinek kronológiáját és helyszíneit segített összeilleszteni.
A 2024. július 25-én és július 30-án készített életútinterjúból emelek ki egy részletet, méghozzá a születése történetét:
„Fegyverneken, Vadaspusztán születtem 1924. július 21-én, délelőtt 10 órakor. Apám akkor nagyon jómódú volt és mindent megtett anyámért. Pestre vitte a Tóth Klinikára. Nagyon híres nőgyógyász volt, aki többször is vizsgálta az édesanyámat és adott mellé az utolsó időszakra egy madámot (bábát), aki ott élt velük, készenlétben a tanyán, Fegyverneken. Barackérés volt és nagyon szép, gondozott két holdas gyümölcsöse volt az édesapámnak. 20-án délután kimentek barackot szedni anyámmal és a madámmal együtt. Anyám borzasztóan kívánta a barackot, de a bába lebeszélte róla, mert abban a stádiumban volt, hogy könnyen megindíthatta a szülést. Anyám persze nem hallgatott rá és jól belakott barackkal. Éjjel kezdődtek a fájásai, de ezek még nem voltak a bába szerint szülési fájdalmak, próbálta alvásra bírni. Együtt aludtak egy szobában, készenlétben. Mint most pont olyan nagyon meleg nyár volt. Édesapám egész nyáron a folyosón, illetve a gangon lévő sezlonyon aludt, meztelenül csak egy lepedőbe takarózott.
Ott divat volt mákot termelni, de arra nem az állandó cselédség volt, hanem szerződtek falusi asszonyok, akik részibe fejtették a mákot, ami egy borzasztó unalmas dolog. Velük volt tele a gang, ott ültek az asszonyok a gangon egymás mellett, fejtették a mákot edénybe, aztán szelelték. Amikor levágják és kiürítik a gubót, azzal kerül bele héjja, mákbelseje. Amikor befejezték a munkát, egyesével, kettesével nekiálltak kinn a szabadban, a kiskertben, ami téglázott volt, akkor még nem volt beton, kiálltak a széllbe, volt amennyi volt és öntötték nagy vejlingokba messziről a mákot és a szél kivitte belőle a léhát. Amikor már teljesen tiszta volt a mák, akkor jött az osztozkodás, harmadába. Egyharmadot kaptak, kétharmadot adtak belőle. Ez akkori bérezési rend volt, pénzt viszont nem kaptak. Természetben kapták a mákot, de az akkor olyan nagy szó volt az Alföldön abban az időben, mert az tartotta el a népet télen, a mákostészta, a kalács, szóval tápláló volt. Különösen, amikor friss volt a mák. Azt tapasztaltam én is, hogy mennyire lehetett aludni tőle, hogy csuda. Gyógyszerkészítésre is használták, nagy keletje volt, nagy érték volt abban az időben.
Reggelre megjöttek anyám fájásai, a falusi orvossal meg volt egyezve, hogy ha szükséges, akkor hívják, de nem kellett mert teljesen simán megszülettem. Az édesapám egy másik tanyáján volt, úgy hívták, hogy Csillag-tanya, ahol szintén valamilyen mezőgazdasági munka folyt és azt ment ellenőrizni. Mikor hazajött és meglátott, azt mondta: ’Istenem, lány és méghozzá ilyen csúnya!’ Aztán belenyugodott. A madám jól leszidta – örüljön, hogy makkegészséges kislány, semmi baja, se csípő ficama sincsen – mondta és még ha jól emlékszem három hétig ottmaradt segíteni.”
[1] A cikk korábbi változata megjelent: Bán András – Farkas Zsuzsa – E. Csorba Csilla (szerk.): Fejős 70. Fejős Zoltán hetvenedik születésnapjára a Magyar Fotótörténeti Társaságtól. Budapest, Magyar Fotótörténeti Társaság, 2024.
[2] Bendig-Zsilinszky Zsófia: Simon fia Mihály, Mihály fia Illés. Fotóművészet, 2025/1. Fotóművészet
[3] Bendig-Zsilinszky Zsófia: Interjú Gebauer Imola művészettörténésszel, a párizsi Lucien Hervé Archívum és a tours-i Mission Val de Loire munkatársával. Fotóművészet, 2024/3. Fotóművészet