Szombathelyi Nándor fotográfus 1929-es szignált felvétele azon kevesek egyike, amikor a tanteremben – in situ – örökíti meg az oktatás pillanatát.
A tanár szigora – vagy talán pont a fényképkészítés alkalma – miatt rend uralkodik a félhomályos tanteremben. Az ácsolt padokban ülő gyermekek feszült figyelemmel nézik a vetített képet. Egyesek ünnepi matrózgallért viselnek, az utolsó padban ülő fiúk szabályosan hátratett kézzel, egyenes felsőtesttel hallgatják tanáruk magyarázatát. Folyik a „nézleti oktatás”, a Földrajz óra – a sötétben.
A mennyezetről lógó három lámpatest le van kapcsolva. A képen ugyan nem látszódik, de egészen biztos, hogy az ablakok függönnyel, vagy spalettával el vannak fedve. Az expozícióhoz szükséges fényt nem egy ellobbanó magnézium és kálium-klorát keverékű villanópor szolgáltatja, hanem valami más. Egy Mita-égős gázlámpa, vagy egy egyenáramú ívfénylámpa. Feltételezhetjük, hogy az iskolákban rendszeresített – Uránia Szemléltető Taneszközök Gyára által gyártott – vetítőtípusok egyikét, Simplex, vagy Minerva készüléket használnak. Ez a lencsékkel felszerelt eszköz sincs rajta képünkön, pedig jelen volt. Így a két szénrúd között feszített ívfény a fénykép elkészítésének és egyben a diavetítésnek is az eszköze.
Fényképeket nézve nem mindig tudatosul, hogy tekintetünk, szemünk helyén egy csiszolt lencse, egy másik ember tekintete, gondolata, akarata, szándéka volt/van jelen – a fotográfusé. Jelen volt, (hisz ő készítette a felvételt) és jelen van, hiszen az ő „szemén” át nézem a témát, a tartalmat, a jelentésteli felületet.
Az Uránia Szemléltető Taneszközök Gyára által sokszorosított 8,5 × 8,5 cm-es diakép valamikor az 1890-es években készült. A projector által kivetített – méretében változó/változtatható, megtekinthetőségi idejében korlátozott, lebegő transzparenciájú kópiái sok vetítést megéltek. A gödöllői kir. kastély című dián a magyar uralkodók pihenő-rezidenciája előtti úton három parasztasszony néz farkasszemet az elemista diákokkal. Köztük cca. harminc esztendő, no meg egy tanár. Kezében szakmája fontos rekvizituma, a mutatópálca, amellyel belebök a múlt téridejébe. Kísérletet tesz a jelen és a múlt, a képsíkok, terek jelentéstartalmainak és az idő – azaz harminc esztendő – egyesítésére. Mindezt akaratlanul is nyomatékosítja testének duplikálása: árnyképével félig belép az asszonyok mellé.
Valahányszor ránézünk majd erre a fotóra, talán eszünkbe jut Augustinus kérdése és döbbenete:
„Tehát mi az idő? Ha senki nem kérdezi tőlem, akkor tudom. Ha azonban kérdezőnek kell magyaráznom, akkor nem tudom…mérek tehát Uram Istenem, és nem tudom, mit mérek… de mégis mérjük az időt…emlékezetemben mérek valami odaragadtan tovább megmaradót.” *
* Idézet: Augustinus: Vallomások XI. könyv, XIV, XXVI, XXVII. fej.