Az én apertúrám a figyelemre nyílik. Ezért álljon itt mottóként Lux Lénárt, a sosemvolt antikvárius példázata: „Hadd idézzem rég elhunyt nagybátyámat, ki kerékpározni oktatván engem, életreszóló útravalóval látott el: két hibát követhetünk el gépünk nyergében ülve – ha túl távol tekintünk, s ha túl közel. Ha túl távol, úgy váratlan dolgok eshetnek orrunk előtt, s nincs módunk kikerülni a felbukkanó veszedelmet. Ha túl közel, nem látjuk, mi történik a távolban, s ismét csak veszélynek vagyunk kitéve. Legfontosabb hát gonddal megválasztani mire tekintünk. S mit tesz ez a szellem és a könyv embere számára? Ugyanazt. Elveszett, ha szemét nem a kellő pontra szegzi!”
Figyeljünk. Feszes tartású urak velocipéden. Budapest, Király utca, 1880 körül. Balról a harmadik Kosztovics László, aki először kerekezett végig drótszamáron a fővároson. Kerek 130 éve, 1882-ben éppen az ő kezdeményezésére alakult a Budapesti Kerékpár Egyesület. A többiek a kor ismert sportemberei: földbirtokos, jogász, újságíró, fotográfus; ő balról a második, Forché Román, Koller Károlynak előbb asszisztense, utóbb – egyik – utóda. A millenniumi kiállítás csoportbizottságának majdani tagja, s egyik sikeres kiállítója is a sokszorosítóipar pavilonjának, ahová akkor a fényképészet tartozott.
Figyeljünk. Itt, az egykori Valero-gyár korhadó függőlegesei előtt a velocipéd fémkerekeinek kontrasztja. S a vasparipák lovasai úgy pózolnak a fénykép kedvéért, mintha a legkönnyebb dolguk volna billegés nélkül feszíteni a magasban. Pedig dehogy.
Felszállás előtt a közel két méteres velocipédet kézzel meg kellett lökni, majd hátulról felpattanni rá, de még leszállni is a mozgó alkalmatosságról kellett. Ez a „pillanat”, a felvételé, voltaképpen rendkívüli. Nem, nem mintha az egyletek és társaságok közös fotói ekkoriban ritkák lettek volna, épp ellenkezőleg. Itt azonban az alakzat: mutatvány. És nem is pusztán a szó fizikai értelmében az. Egy korabeli újságcikk szerint: „A becsületes, hivatalos osztály nevetségesnek tartja ezt a keréktiprást, a mágnásivadék meg fáradságosnak a lovagláshoz képest…” Ha hihetünk Kosztovics 1885-ben, a Herkules című lapban leírt szavainak, a sajtó gyakori támadásai miatt kezdetben „a kisszámú velocipéd csapat alig merte mutatni magát a városban”.
Figyeljünk. A feszes tartású urak gondosan összehangolt akrobatikája nem pusztán helyzeti. Alkati, mondanám, hiszen ugyan 20 évvel később csak Budapesten már nyolc kerékpár-egyesület működött, a felvétel készültekor még inkább merész különcökről van szó.
A négyes fotója megjelent a Fénnyel írott történelem. Magyarország fotókrónikája 1845-2000 című kötetben, a születőben levő modern metropolisz emlékeként. De tudunk egy másik felvételről is. A Budapest, az ikerfőváros 1860-1890 című album egyik, ugyanott és valószínűleg ugyanakkor készült csoportképén az urak a magaskerék mellett állnak. A földön.
A két kép közti különbség megragadható a csoport tagjainak elrendezésében, és miben is? Két lecserélt fejfedőben. A magasban mindenkin keménykalap, a földön az urak fele sipkát visel.
Fent és lent. Előtte és utána. Nem tudjuk, melyik készült előbb. Azt sem, van-e, volt-e még több variáció. S vajon bármelyiket arra szánták-e a felvételkor, hogy megjelenjen valahol? Ki lehetett a fényképész? És ki az egyik kép sarkában látható, a kapu mögül kinéző férfi?
Minél tovább nézem a Monarchia sportos arszlánjait, annál titokzatosabbnak tűnik a feszes tartás, annál izgalmasabb a történet. Annál több még a dolgunk.
Figyeljünk.