Apertúra
9. – 2012. december

„Mi, a fényképek univezumának lakói hozzászoktunk a fényképekhez: mindennapossá váltak számunkra” – írta Flusser.^* Hajlamosak vagyunk a világot a fényképi létezés lehetősége szerint osztályozni, s az időt is a fotográfia előtti és utáni korszakokra osztani. Van, amiről lehet fénykép, s van, amiről nem, vagy alig valószínű. Ezért aztán bizonyos képi információk észrevétlenül hatolnak át a szemünkön.
És akkor egy gyönyörű, hatalmas, sópapírra készült felvétel a pesti Duna-partról, a legrégebbi fővárosi felvételek egyike kizökkenti az embert ebből a biztonságból, más dimenzióba helyezi a történelmet, s a szemlélő megéli Roland Barthes állításának igazságát: „A 19. század feltalálta a Történelmet és a Fényképezést.” A fényképezés megváltoztatta a történelem megtapasztalásának feltételeit. Előtte a történelem intellektuális diskurzus volt, a fénykép pedig maga a tanúbizonyosság – írta Barthes a Világoskamrában.^**
A Duna Gőzhajózási Társaság kikötőjében, a déli kirakodási épület tetején állította fel gépét és eszközeti a fényképész, Heidenhaus Ede. Keveset tudunk róla. Festő és fotográfusnak nevezte magát, műterme Budán, a Vízivárosban, az Új utca 163. szám alatt működött, 1859-1870 között. 1880-ban Bécsből van róla adat. Magyarországon úttörőként külső felvételek készítésére is vállalkozott. Ansichten aus Ungarn címmel 1860-ban pesti és budai valamint Duna menti városok képeiből álló mappát jelentetett meg Osterlamm Károly könyvkiadó kiadásában. Heidenhaus fotográfiái, a sópapír képekre jellemző lebegő, kissé fátyolos, víziószerű látványba csomagolták az 1860-as évtized fordulójának Pest-Budáját. A kontúrok finom megbomlása, ami az emulzió papírrostok közé ivódásának következménye, olyan erővel vágja szemünkbe a „volt” élményét, mint a későbbi, tükörsima felületű fényérzékeny rétegbe ragadt, tűéles képek a „van és már nincs” megdöbbentő és paradox dichotómiáját.
Heidenhaus képei a változás küszöbére lépett reformkori várost örökítették meg. A nagyvárosiasodásnak a századfordulóra milliós világvárost eredményező folyamata a sablonos, a társadalmi és gazdasági változásokat általában konkrét politikai eseményekhez kötő gondolkodással szemben nem az 1867. évi kiegyezéssel indult meg, hanem már az 1850-es évek végén jelentkezett. Ezek azok az évek, mikor a város vonzereje mind a befektetők, mind a szerencsét próbálók körében oly mértékben megnőtt, hogy 1859-ben az átlagos lakásbérleti díj már kétszerese volt az 1846-osnak. A megélénküli gazdaság egyik fontos szereplője volt a Heidenhaus Ede sorozatának több darabján valamilyen formában megjelenő, a Dunán 1857-ig kizárólagos jogokkal rendelkező és a pesti Duna-part első szakszának rakpartrendezését 1853-59 között végrehajtó hajótársaság. Lefényképezte a DGT óbudai hajógyárát, a Vizivárost, előtérben a rakpartépítés látható jeleivel, kotróhajóval, építőmunkásokkal, állványokkal,egy kotróhajót az újpesti kikötőben, a Lánchidat a már kész kikötővel és a kikötő északi és déli kapuit. Képünk a déli, delfines kaputól délre eső területet mutatja.

Az 1860-as évektől kiépülő új Duna-parti házsor keleti oldalának vonalán magas távíróoszlop-sor emelkedik. A Duna felé tekintve kerítés zárja el a vízhez való lejutást. Ezt a partszakaszt a DGT önkényesen zárta le, s a kerítést majd a folyópart további rendezésének megkezdésekor 1862-ben rendeli eltávolítani a városi hatóság. Lejjebb a parton alacsony kis ház áll, a hajóhíd egyik hídvám épülete. Az 1788-ban a Nagyhíd (ma Deák Ferenc) utca végénél működő híd 8-9 hónapig kötötte össze Pestet Budával, s környéke – Nagy Ignác szavaival – „a rongyos és divatos öltözetű naplopók tanyája” volt.
Balra Hild Józsefnek a Duna-parti Tőzsde felépültééig, a tőzsdei forgalomnak helyet adó Lloyd-palotájának az oldala látszik. Itt tartották az 1850-es években a népszerű „ifjú urak báljait”, s itt ül össze majd 1861-ben az országgyűlés főrendiháza. Mögötte a Felső-Dunasor egységes, harmonikus, reformkori házsora húzódik: a Hudetz- a Heinrich-, a Kehrer- és a hatalmas Wurm-ház, utána az alacsony Rupp-, majd a Klopfinger-ház. És ekkor a kép mélyébe hatoló szemlélő egy olyan épületbe akad, amit addig csak metszetekről ismert: a klasszicista Duna-part egykori büszkesége, a Redut emelkedik csonka portikuszát mutatva a folyó felé. A képviselőház üléseinek helyet adó épület Hentzi ágyúinak esett áldozatul. „Hentzi, — irta jelentésében Görgey — fenyegetését borzasztólag teljesítette. E látvány borzasztó volt! Nincs toll, mely e látványt egész valóságában leirhatná.” Negyven ház pusztult el a bombázásban. Ha „Pestnek végromlása” – ahogy Hentzi fenyegetőzött a Buda ostromára készülő Görgeyhez írt levelében – nem is következett be, a Redut többé nem támadt fel.

A polgárosuló Pest ünnepélyek és bálok iránti igényének kiszolgálására épült Redut 1833-ra készült el. Pollák Mihály kivételesen szép, hamonikus épületet tervezett a Pesti Német Színház háta mögé, a hajóhíd hídfőjéhez. „Ezen a’ Dunára néző épület” – olvasható a Rudolf Alt 1845-ben megjelent rajzaihoz írott ismertetőben – a” maga nemében talán legnagyobbszerű az egész birodalomban. (…) A nagy táncterem 96 láb hosszú, 60 láb széles és 48 láb magas. Építészi feldíszítettsége fölöttébb gazdag és ízlésteli. Rendkívül nagyszerű a mellette lévő csemegeterem is. A teremekben a hozzá tartozandó szobákkal együtt közel 6000 ember elfér s bátran lehet állítani mikép alig találhatni párját a birodalomban.”

A forradalom után a báli közönséget a császári és királyi rendőrség váltotta fel, muzsika csak a Zenede énekiskolájából szűrődött ki, s az 1857-ben alapított első állami gimnázium diákjainak zsivaja enyhítette a közel másfél évtezdeig romos épület komorságát. Pollák remekét 1860 júliusában kezdték bontani. Ami Hentzi ágyúzása után megmaradt, azt nappal és éjjeli fáklyafény mellett háromszáz csákányos ember lebontotta, hogy megkezdődhessen a Feszl Frigyes által tervezett Vigadó építése.
A 19. század teoretikusai úgy vélekedtek, hogy a fénykép egyenlő a valósággal. „Nem mondhatod, hogy igazán láttál valamit addig, amíg nincs róla fényképed, amely feltár minden olyan részletet, ami különben észrevehetetlen lenne, és ami a legtöbb esetben megkülönböztethetetlen”- vélekedett 1900-ban Émile Zola a fotográfia jelentőségéről. Az egykori Redut gyönyörű dísztermét Borsos Józsefnek az 1848. évi országgyűlés megnyitásáról készült rajzáról – melyet Pettenkofen rajzolt kőre – vagy a Walzel kőnyomda táncestélyt megörökítő litográfiájáról ismerhetjük. Elegáns homlokzata a legtöbb pesti vedútán feltűnik. Heidenhaus fényképén azonban „kő és malter” valójában tűnik elénk, s ezzel a létezés egy másik rétegébe emelkedik, a „vizuális halandók” közé. Mert, ahogy Susan Sontag megfogalmazta: „Fényképezni annyi, mint részesévé válni valaki (vagy valami) halandóságának, sebezhetőségének, változékonyságának. Minden fénykép – éppen, mert kihasítja és megdermeszti a pillanatot – az idő mindent fölemésztő kérlelhetetlenségéről tanúskodik.”^***