Apertúrák

a MAFOT tagjainak blogbejegyzései

Ismeretlen fényképész (ismeretlen helyen): Fiatal pár portréja, 1910, levelezőlap (részlet)

Apertúra
58. – 2018. november–december

Talált képek 2013-2018

Öt éve indítottam el a facebook oldalamon a talált képek sorozatot, amely különnemű fiatal párokat ábrázoló fényképeket mutat be. Minden nap egy-egy új kép kerül az ismerősök elé, amelyeket a körülöttünk lévő piacokon, régiségkereskedőknél vásárolgatok és kapok ajándékba ismerősöktől, barátoktól. Tehetem ezt azért, mert a múzeumi adattár, ahol dolgozom, szigorúan műtárgyfényképeket gyűjt és archivál. A témák és műfajok természetéből fakadóan nagyon messze állnak egymástól ezek a dokumentumok.

Az interneten való effajta publikálás célja az ismeretterjesztés, a szabad felhasználás felkínálásával. (Számosan a fényképészek szerint gyűjtenek adatokat és képeket.) Meg lehet általuk ismerni az 1860-1940 közötti időszak viselkedéskultúráját, az egyéni, arcképekben tükröződő reprezentáció alakulását, változását. A megtanulható ismeretek körébe tartozik az ábrázolt személyek ruha- és hajviseletének bonyolult rendszere is. Nem vagyok „valódi” gyűjtő: a birtoklás szenvedélye inkább terhes, mint élvezetes számomra. A bemutatás célja inkább tudományos, mint habzsolóan nagyratörő. Magyarán: minden elém kerülő fényképet megvásároltam és a magam számára elkülönítettem az 1940 utáni anyagot. Ezek a képek nem kerültek ki a facebook oldalra sem, hiszen a szocialista rendszerben készült arcképeknek igen sajátságos történetük van.

 

Az 1940-es években készült felvételekből van a legnagyobb mennyiség, mert úgy tűnik, hogy az akkor összetartozó, az akkor házasodó fiatalok azok, akik mára megöregedtek. Hagyatékuk gyakran a szemétbe kerül, innen pedig az ócskapiacra. Politikai felhangjuk miatt egyes, 1945-ig készült arcképek ma ellenszenvesnek tűnnek. Ilyen képek megjelenése esetében a facebook tagok egy része töröl az ismerősök listájából. Pedig a képek egy része „csak” unalmas, – mint a többi arckép is – más részén azonban katonai egyenruha is látható, amely a korszak tükre.

Már a gyűjtés megkezdésénél is világos volt, hogy a paraszti réteget megörökítő esküvői felvételek a Néprajzi Múzeum állományából verhetetlen egységet alkotnak. Bár ezek közül még csak kevés került publikálásra, de több ezres nagyságuk miatt gondolkodásra kényszerítenek, akkor is, ha, kevés adattal rendelkeznek. Vagyis többnyire nem lehet tudni, hogy kiket ábrázolnak. A képek két típusba sorolhatóak: vannak a jegyesek és vannak a mátkapárok díszes népviseletben. Számos esetben már meghatározták a népcsoportot, a vidéket, ahol készültek. Így egy-egy fényképész életműnek a feltárása is lehetségessé válik a néprajzi gyűjteménybe egykor beszállított üvegnegatívok által.

A beleltározott egységek között megtalálhatjuk Pribék Antal székesfehérvári hagyományos műtermi képét, az 1870-es évekből. Veress Ferenc hasonló jellegű, az 1880-as években készült kolozsvári munkáit is. Jankó János saját gyűjtése az 1895-ös évben szász, bolgár, sokác párokat is tartalmaz. Folytatódik a sor a Dunky fivérek 1899-es sorozatával, amely egy kalotaszegi esküvő négy jelenetét örökítette meg, melyeket a Vasárnapi Újság is közölt. 1905-ből megmaradt Kis József Egerben, Divald Kornél Tarnaszentpéteren felvett kabinet nagyságú képe magyar illetve tót népviseletű párokról. Fényképeztek oláh, sokác, horvát, csángó, cigány, vend, német, szász, bunyevác, szerb, rutén és magyar párokat is a század elején. Kóris Kálmán, Györffy István, Adler Artúr fényképészek az 1907-1910 közötti időszakban nagy anyagot gyűjtöttek össze. A gyűjtések e korai fázisában Sztipuly Tivadar fényképész Tiszabogdányban téli ceremónián készült felvételére ráírta: „Esküvőre készen”, 1912-ben.

Számomra egy különleges beállítás tűnt föl, a Hoffmann Jánost és Veres Marit ábrázoló képen 1913-ban a katonaruhás férfi átöleli a párját és karjukat elöl is összefonják, ez a gesztus a polgári fényképezésben nem volt divat. Olyan ez a beállítás, mint egy szép, begyakorolt, merev táncmozdulat. 1919 után bekerült Haranghy György Kalotaszegen készített két felvétele is e tárgyban, melyek korábban készültek. Majd a leltárkönyvben 1921-től lelhetünk arra a következő 50.000 darabos egységre, amelyben a vidékről beszállított üvegnegatívok között több mint ezer képen párokat: legényt és leányt illetve mátkapárt vagy házaspárt láthatunk. (A felirat, a ruházat vagy a közlők, a gyűjtők segítettek a meghatározásban.)

Az én célom az 1945 után háttérbe szorult polgári réteg reprezentációs szokásainak vizsgálata és bemutatása volt. A kettős képek: a párok, az anya gyermekével, a család ábrázolása olyan kiemelt, fontos képtípus, amely jelen pillanatban egyetlen országos múzeum gyűjtőkörébe sem tartozik, csak a helytörténeti gyűjtemények fogadják be ezeket szívesen. Két kivétel akad: a hírességek: arisztokraták, politikusok, gazdag emberek, színészek, írók ilyen típusú felvételei részben lefedik ezeket a témákat is. Illetve ismertek a „művésznek” nevezett alkotóktól származó ilyen típusú művek. Az internetes, mostani megközelítésben a közép és kispolgári réteg átlagos, mindennapi képeire összpontosítunk, amelyek tükrözni képesek a különféle atelier-ek világát. Ehhez a gyűjtéshez is fel kellett tenni azt az alapkérdést, hogy ezek a művek mennyiben tartoznak a fényképészeti világ fő sodrásához, avagy épp ellenkezőleg, a marginalitásához. Ha a néprajzi, antropológiai látószög felől közelítünk, akkor el kell fogadnunk a dokumentum értéküket. A kettős képek kutatása folyamatában arra jutottam, hogy a „fotóművészet” illetve egyes művek „művészi”-nek való megnevezése labilis, ellentmondásos és mindezek miatt elfogadhatatlan szubjektív ítéletek halmazán alapul. A kritikákban felállított kritériumok használhatatlanok, elévültek.

Mint gyűjtési szempont valójában érdektelen. Bárki megteheti, hogy felállít egy kanonizációs értéksort, mércét, amely alapján mérlegelni lehet a fényképeket. Ma a kánonképzésben közös, egységes konszenzus nem képzelhető el, annyira erősen differenciálódtak a különféle irányok. Számomra igen fontosak, nagy űrt töltenek be ezek a kettős képek, mert egy egész réteg reprezentációs szokásait, viselkedését, kultúráját képesek demonstrálni. Szokás az egész 19. századi arcképfényképészetet háttérbe szorítani, mellőzni, a problémákat pedig jobb esetben a szociológia mezejére irányítani. Megbélyegzik a képeket a tömegtermék, tömegáru, olcsó, értéktelen billoggal. Mindezen vádak sokszor igazak, és fontos dolgokra mutatnak rá. De az ábrázoltak kilétének felderíthetetlensége ellenére olyan képkorpuszt alkot ez az egység is, mely őrzi és mesél a múltról. A kontextus nélküli, vagy csekély kontextuális információval rendelkező képeket nem sokra tartják, pedig akkor és ott, ahol képesek a fotó tárgyi valóságából olvasni, ezek is informatívak. Vagyis rátekintve a képre meg lehet mondani, hogy mikor készült, milyen eljárással, milyen papíron. Sajnos nagyon kevesen vannak ilyenek. A többieknek mindez éppoly nehéz feladat, mint további kontextusra vágyni: vagyis megismerkedni az ábrázoltak élettörténetével. Ezek a képek tele vannak punktummal azok számára, akik hagyják magukat a képek által befolyásolni. A készítők felől pedig a fényképészek élettörténetét (a képek versoinak adatai), a portré készítési szokásait tárják elénk. Ez utóbbit lehet az ipartörténet szerves részének is minősíteni.

Igen erős az a nézet, amely 1905 körülre teszi a fotóművészet megszületésének dátumát, többen hivatkoztak erre a most lezajlott fotóművészeti konferencián is, (Bp. Vigadó, 2018. október 2-3. MMA szervezésében), mely arra mutat rá, hogy többen elfogadják, mint alapvető fordulópontot. Ez a megközelítés az ez előtt készült műveket nem tartja művészetnek, hanem csak iparos tevékenységgel előállított dokumentumnak. Ezzel nem értünk egyet, a nyugat-európai szakirodalom sem húz ilyen éles határt, nem alkalmaz ilyen elítélő magatartást a 19. századdal szemben. A magyar fotótörténetnek az arcképek és más műfajok vizsgálatakor követni illik a távolban zajló kultúrtörténeti folyamatokat. El kell fogadnunk, hogy a (magyar, nemzetközi vagy világ)kiállításokon más jellegű képekkel találkozhatunk, mint a polgári hétköznapokban. A 20. századi háborúk által kijelölt fordulópontok a portrék és a párok fényképezésében nem tükröződnek. Az összegyűjtött páros képek közül jelenleg csak a fiatal párok (ismerősök, barátok, jegyesek, házasok) képeinek csoportosítását, elemzését végeztem el. A portré műfajából elindulva a festett képkánonhoz viszonyítva idéztem fel az 1860-1940 közötti helyzetet. A kanonizáció mikéntjére kerestem a választ, hiszen a festészeti kanon szabályai érvényesültek a fényképeken is. A kettős képek tagolása a festészeti hagyományt követi. Az esküvői reprezentatív portrék képezik a következő feldolgozási állomást, de a násznépet és más esküvői szokásokat, utcai vonulásokat ábrázoló fényképeket nem gyűjtöm. Az ünnepi cselekvéshez kapcsolódó, az amatőrök által készített díszasztal, evés, tánc, stb. jelenetek nem bukkantak fel, vagy elkerülték a figyelmemet, a fényképészek nem fotóztak ilyet.

A jelenlegi helyzetben minden évtizedből rendelkezésre áll számos kép, amely képes demonstrálni a fényképtörténeti és technikatörténeti változásokat is. Így vizitkártya, kabinet, majd a századfordulón kedvelt számos nagyméretű fénykép után, 1905 körül megjelent a képes levelezőlap forma, mely jó negyven évig divatban volt. A későbbiekben a változó forma, nagyság és pecsét rávilágít a fotóriporterek működésére is. Miközben tükröződik az amatőrök térnyerése és egyre fontosabbá válása is.

A gyűjtemény feldolgozásánál hamar kialakultak az osztályozási lehetőségek (hogyan jelennek meg a modellek) és mindegyik évtizednél fel kellett állítani egy „kivétel” csoportot, amely felszabadultságával, bizonyos szabályszegésével eltér a megszokottól. A széles mozdulatok, bizonyos elragadott tekintet, hanyag tartás, furcsa ülésmód fordul elő. Állatok is feltűnnek: kutyák és nyuszik a hű kísérők. Az 1920-as évektől egyre több amatőr fénykép készült, melyek fesztelenebbül beszélnek a párokról. Míg a hivatalos képeknél illetlen dolog volt átlépni az íratlan szabályokat. A fényképészeti műtermekben készült portrék java része is ezt az attitűdöt erősíti. Az amatőrök kiváltsága volt az önfeledt játék, provokálás, kísérletezés. A kirándulások, összejövetelek kiváló alkalmat biztosítottak a családtagok, párok spontán megörökítésére. Más az alapállás, ami befolyásolja a képkészítési szándékot és a képalkotást is.

Eljutottunk a program végére úgy, hogy eddig nem sikerült túl sokat publikálni az eredményekről. A lényeg a folyamatos internetes megjelenésben is kiolvasható, hiszen ezeket a képeket értékeket hordozó, a magyar kultúra vizuális archívumában jelentős szerepet játszó, fontos elemeknek tekintjük. Többnek véljük e képeket, mint egyszerű kordokumentumok, függetlenül attól, hogy lehetséges lenne a gyűjteményi állományt akár megtöbbszörözni. Szerencsére a vidéki városi múzeumokban nem különítik el, nem minősítik a múltjukból fennmaradt fényképeket. Ezekben az intézményekben mindig nagyon sok kettős kép és főként esküvői kép található, hiszen az emberi életútnak ez a pillanata, mint kiemelkedő rítus a kisebb közösségekben jobban előtérben maradt.

Miután az egykori kanonizáció rekonstruálása megtörtént, felállíthatóvá vált egy séma, feltárultak a kialakult, elfogadott ábrázolási rendszer szabályai. Lezárni egészen nem lehet sem a gyűjtést, sem a szortírozást, most a különlegesnek vélt: a kivétel csoportba tartozó képek dúsíthatják, gazdagíthatják az osztályokat. Végtelennek tűnik a magyarázatok, a szöveges interpretációk száma is. Ezt a sorozatot bárki, bármire használhatja: letöltheti. A gyűjtemény gazdagodott a kommentek, főként a békés megyei faluból, születési helyemről: Békéssámsonból érkező észrevételek által. A szövegek rámutattak arra, hogy elfelejtődött a képekben ábrázolt múlt és a sorozat hatására sok-sok kép előkerült. Az elismerést igen váratlan irányból kaptam: felkértek, hogy mint „jelentős” magángyűjtemény illesszem a műveket a „múzeumdigitár” digitális rendszerbe, amely egy német információs programnak az egyszerű magyar variációja. Itt már legalább 30 múzeum és néhány magángyűjtő is tárol műveket, szabadon lehet benne keresni. A feltöltendő képeket el kell látni az alkotó nevével, a mű címével, készülési dátumával, a tárgy méreteivel. Néhány mondatos magyarázat sem ártana, hogy „érdekesebbé” váljon egy-egy felvétel. Mindez rengeteg munkát igényel, amelyre azt gondolom, hogy nem jut idő. Mindenesetre a csatlakozásra való invitálás azt jelentheti, hogy talán nemcsak néhány embert érdekel a kettős képek projekt, amit a portrék értékelésével, szerepével kellene kezdeni.