Az elegáns dámát ábrázoló, nagyméretű, darabjaira szétesett kromotípiát egy belvárosi régiségboltban vásároltuk 1991-ben. A fotográfián látszott, hogy szakszerű restaurátori munkával helyreállítható lesz eredeti szépségében, amint ez meg is történt.
A kromotípia igényesen megmunkált, kétrétegű, különlegesen színezett papírkép, amely szinte színes fényképnek látszik, miközben a térbeliség érzetét kelti a szemlélőben. Készítésének az a lényege, hogy két teljesen azonos, de különbözőképpen színezett és üveglapra ragasztott sóspapír vagy albumin képet körülbelül egy-másfél milliméteres távolságra rögzítenek egymástól. Az első képet a hátoldalán finoman megszínezték, majd viasszal áttetszővé téve légmentesen üveglapra illesztették. A második fényképet nagy foltokban, erős színekkel festették meg, és szintén üvegre ragasztották. A térhatást a két fénykép között a széleken, vagy a sarkoknál elhelyezett távolságtartó kartoncsík biztosította. Mind fotográfiai, mind festészeti tudásra szüksége volt annak, aki e komoly szakmai ismereteket és sok időt igénylő fényképfajtának az előállítására vállalkozott. Kromotípiát csak a leghíresebb műtermek, a legnevesebb mesterek készítettek, és ennek megfelelően elég magasra szabták az árát.
A képen megörökített ismeretlen hölgy kilétének kiderítésében a véletlen segített. Megvásárlása előtt csupán néhány hónappal korábban került gyűjteményünkbe Haggenmacher Sándorné Pekár Zsuzsa családi fotográfiáinak egy része. Közöttük volt egy nyújtott formájú albumin kép, amely Pekár Zsuzsa anyai dédanyját, Pscherer Miklósnét ábrázolta. A két fotográfián az ábrázolt személy azonossága első pillantásra megállapítható volt, a további vizsgálódás pedig kiderítette, hogy a képek ugyanannak a felvételnek a különböző technikával történt feldolgozásai.
Az albumin papírkép a verzó adatainak tanúsága szerint Koller Károly tanár utódainak (Forche Roman és Gálfy István) műterméből került ki. A fotográfia bal alsó sarkában található szárazbélyegző lenyomaton az 1896-os évszám látható, ami azonban nem lehetett a kép keletkezésének éve, ugyanis Pscherer Miklósné egy évvel korábban, 1895-ben meghalt. A viselet alapján megállapítható, hogy a felvétel valamikor az 1880-as évek elején készült. Arról van szó tehát, hogy a kitűnő mester, a festő és fotográfus Koller Károly (1838-1889) halála után a műtermét átvevő utódok az általa felvett negatívokat is örökölték, és azokból utánrendeléseket teljesítettek. Így született a fent említett albuminfénykép. A papírképet és a kromotípiát összehasonlítva szembe tűnik, hogy az utóbbi hátterét alaposan átfestették, további drapériák, növények, bútorrészletek kerültek a képre, amelynek így az arányai is megváltoztak.
A kromotípia készítőjéről kevesebbet tudunk. A kép alapját jelentő felvétel teljes bizonyossággal Koller Károly munkája, aki különlegesen szép kromotípiáival már az 1873. évi bécsi világkiállításon is sikert aratott. Több szignált darabot ismerünk tőle. Lehet, hogy a szóban forgó példányt is ő készítette, bár a képen nem találunk szignót. Feltehető, hogy az eredeti, elpusztult installáció hátoldalán volt valamilyen címke. Valószínűbbnek tűnik azonban, hogy a kromotípiát az ábrázolt személy halála után Koller utódai készítették a meglévő negatívról, hiszen ők is mesterei voltak ennek a technikának.
Akárhogy is történt, jellemzőnek tartjuk, hogy egy gazdag polgárasszony – vagy örökösei, – ezt az igényes, a maga korában nagyon divatos és drága fotográfiát rendelték meg.
A felvételen megörökített, erélyt, határozottságot sugárzó, ötvenes éveiben járó előkelő dáma jelentékeny személyiség volt. Nem mindennapi életútját, különleges egyéniségét Pekár Zsuzsa írásából ismerhetjük meg, aki – levéltári forrásokra, családi iratokra és szóbeli hagyományokra támaszkodva – művelődéstörténészként tudományos alapossággal, leszármazottként pedig mély érzelmi azonosulással örökítette meg dédanyja alakját, életútját.
Pscherer Miklósné, Rigler Josephine 1827-ben született. Apja Rigler Ignátz budai német szappanfőző és gyertyakészítő mester volt, gyára a Kaputziner Platzon, a mai Corvin téren állt, szüleitől örökölt saját háza mögött. A család a 18. században vándorolt Ausztriából Magyarországra. Bár Rigler Ignátz igen vagyonos ember volt, öt leányát, köztük Josephine-t ridegen, szigorúan nevelte. Leányai taníttatására nem áldozott, néhány népiskolai osztály elvégzése után kemény munkára fogta őket. Mivel a kor szokása szerint a kisüzemek munkásai a tulajdonosnál kaptak kosztot, kvártélyt, a Rigler lányok reggel ötkor keltek, segítettek a munkások ellátásában, takarítottak, mostak, főztek rájuk, dolgoztak a gyertyaöntő műhelyben, kiszolgáltak a házban lévő gyertyaárusító boltban. Josephine 1842-ben, tizenöt évesen ment feleségül a nála harminc évvel idősebb, vagyonos pesti kereskedőhöz, Pscherer Miklóhoz. Az 1817-ben kereskedősegédként Bécsből Pestre települő Pscherer Miklós 1835-ben rövidáru-kereskedést nyitott a Váci utcában, 1847-ben már nagykereskedőként tevékenykedett, később pénzváltó üzlete is volt. Szeretett fiatal feleségét kényeztette, és fényűző, nagypolgári körülményeket teremtett számára. A házaspárnak tizenegy gyermeke született, közülük öt fiú és négy leány érte meg a felnőtt kort. 1854-ben Pscherer Miklós megvásárolta a Koronaherceg utca és az Úri utca (ma Régi posta utca és Petőfi Sándor utca) sarkán álló kétemeletes házat. A család a gazdagon, elegánsan berendezett első emeletre költözött. Josephine 34 éves volt, amikor férje meghalt. Ekkor bontakoztak ki egyéniségének határozott, kemény vonásai, s különös pénzügyi tehetsége. Elérte, hogy férje vagyonának a gyermekekre eső része felett is rendelkezhessen, az árvaszék kizárásával. Így a vagyon kézbentartásával felnőtt gyermekei sorsát is irányíthatta. 1864-ben ismét házasságot kötött, gyermekei gyámjához, a nála ugyancsak 30 évvel idősebb rendkívül gazdag földbirtokoshoz, Döring Józsefhez ment feleségül. Ez a házasság újabb társadalmi, vagyoni emelkedést jelentett az asszony számára. Eljutott a pesti dzsentri társaságokba, s életstílusát ehhez szabta. „Új szerepében Josephine teljesen új igényeket támasztott családjával szemben. Döring 1872-ben bekövetkezett halála után, bár újból a Pscherer Miklósné nevet viselte, magatartását már nem a pesti kereskedőmentalitás, hanem a földbirtokos osztály stílusa jellemezte.” – írja Pekár Zsuzsa. Opera, színház, bálok, hangversenyek, lóverseny, kocsikorzó a Stefánián – városszerte csodált fogatán – mindennapos része volt életének. Második férje halála után önállóan gazdálkodott tovább a hatalmas vagyonnal, melyet az 1873-as gazdasági válságon is sértetlenül mentett át.
A német anyanyelvű Josephine hibásan beszélt magyarul, de magyarnak, sőt 48-as érzelműnek vallotta magát. Gyermekeinek kitűnő nevelést biztosított. Leányainak nemesi származású, ám értelmiségi foglakozású férjet szánt, s ez jelezte, hogy felfogásában a társadalmi felfelé törekvés, a dzsentri életformához való igazodás a polgári értékek megbecsülésével párosult. 1895-ben halt meg zugligeti villájában. Minden gyermekére gondtalan életet biztosító, jelentékeny pénzösszeget hagyott.
A Régi posta utcai Pscherer házat Josephine legfiatalabb leánya, dr. Verebély Lászlóné 1912-ben lebontatta, helyére felépítette a ma is álló négyemeletes, elegáns bérpalotát. Itt élt szerény kétszobás lakásában 2002-ben bekövetkezett haláláig a családi hagyományokat híven ápoló és tovább örökítő dédunoka, Pekár Zsuzsa.
Jalsovszky Katalin—Stemlerné Balog Ilona
Felhasznált irodalom:
Pekár Zsuzsa: Egy belvárosi polgárház története. In: Polgári lakáskultúra a századfordulón. Összeállította és bevezető Hanák Péter. Budapest, MTA Történettudományi Intézete, 1992. 60-86. p.
Fénnyel írott történelem. Magyarország fotókrónikája. Budapest, Helikon Kiadó, 2000. 46-47. p.
I. A szöveg első megjelenése: Cs. Lengyel Beatrix – Stemlerné Balog Ilona (szerk.) Új szerzemények a Magyar Nemzeti Múzeumban / New Acquisitions at the Hungarian National Museum III. Budapest, 2007. 77-82.