New. Objective. Photography of the 1920’s and 30’s – Leopold Múzeum, Bécs

A New. Objective. Photography of the 1920s and 30s című átfogó kiállításon a Leopold Múzeum először állítja a figyelem középpontjába a két világháború közötti időszak német és osztrák fotográfusainak avantgárd alkotásait. Összesen 56 művész (22 női és 34 férfi fotográfus) 219 alkotása nyújt betekintést az 1919 és 1938 közötti modern fotográfiába. A kiállítás a fotográfiai avantgárd kiemelkedő irányzatait mutatja be különböző központi témák és motívumok mentén.
A kiállításon bemutatott fényképek – amelyeket fotókönyvek, magazinok és fényképezőgépek egészítenek ki – a nagyváros pompáját és nyomorúságát, az „új nőt”, egészen a „Neues Bauen” építészeti mozgalomig mutatják be. Az első sorozatgyártású kompakt fényképezőgép, az 1925-ös Leica megjelenésével lehetővé vált a képek és pillanatfelvételek gyors egymásutánban történő készítése. A kiállításon bemutatott, a müncheni Bajor Állami Festménygyűjtemények Ann és Jürgen Wilde Alapítványával, valamint a Skrein Fotógyűjteménnyel együttműködésben összeállított kölcsönzött műtárgyak neves európai múzeumokból és intézményekből, valamint magán- és közgyűjteményekből származnak. A fotográfiai kiállítás a múzeum 2024-es Splendor and Misery. New Objectivity in Germany című kiállításának folytatása, amely az első és a második világháború közötti korszak festményeire összpontosított.
A nagyvárosok dinamikája és technológiai fejlődése, a nők emancipációja, valamint az Egyesült Államokra orientált fogyasztói és szórakoztató kultúra – ez három példa azokra a témákra, amelyek az 1920-as években hatással voltak az emberekre. Közép-Európában, ahol a húszas évek nem voltak annyira „aranykor”, a korszak jellegzetes jelei közé tartozott az ipari szabványok iránti általános lelkesedés, valamint az a tendencia, hogy minden élő dolgot – legyen szó növényekről, tájakról vagy emberekről – tipizáljanak és „tárgyiasítsanak”. (Hans-Peter Wipplinger, a Leopold Múzeum igazgatója)
Mérsékelt, tiszta, objektív – ezekkel a jelzőkkel írták le az első világháború után kialakult új látásmódot. A piktorialisták „művészi fotográfiáját”, amely 1900 körül Bécsben érte el csúcspontját, és amelyet romantizáló esztétika jellemezte, felváltotta az iparosodás, a technológiai fejlődés és az urbanizáció által formált, kíméletlen valóságkép. Az új vizuális nyelv közvetlen és díszítetlen volt. Németországban ennek az új stílusnak – amely szorosan összekapcsolódott a technikai modernitás iránti egyértelmű elkötelezettséggel – fő képviselői között voltak Ellen Auerbach, Aenne Biermann, Alfred Ehrhardt, Hans Finsler, Albert Renger-Patzsch és August Sander.
A vele kapcsolatban hangoztatott fenntartások ellenére már akkor is „divatszó” volt az Új Objektivitás, ami az elszakadást, reményt és jövőbeli ígéretet jelentett, amelyhez szinte minden művészeti ág csatlakozott a társadalmat jobb irányba változtató Gesamtkunstwerk, azaz teljes művészeti alkotás érdekében: a festészet és a grafika, az építészet és a városépítés, a terméktervezés és a tipográfia, az irodalom, a színház, a film és nem utolsósorban a fotográfia, amely – legalábbis Németországban – e címke égisze alatt élte legtermékenyebb időszakát, amely sokféle, rendkívül fantáziadús értelmezést tett lehetővé. (Hans-Michael Koetzle, a kiállítás kurátora)
A Német Werkbund által 1929-ben Stuttgartban szervezett Film und Foto című kiállítás az Új Objektivitás stílusú fotográfia csúcspontját jelentette. A kiállítást ezt követően számos más városban is bemutatták, többek között 1930-ban Bécsben is. A kortárs vizuális nyelv szükségességét hirdetve a kiállítás az osztrák fotográfusok, például Trude Fleischmann és Grete Kolliner munkásságára is hatást gyakorolt.
A nemzetiszocialisták hatalomra kerülése, amely a zsidó művészek példátlan üldözéséhez, elüldözéséhez és meggyilkolásához vezetett, 1933-ban Németországban, majd 1938-ban Ausztriában – a Német Birodalom általi annektálását követően – az Új Objektivitás hirtelen végét jelentette. Ugyanakkor e stílus bizonyos formai elemeit a rezsim továbbra is tolerálta, feltéve, hogy azok propaganda célokra hasznosnak bizonyultak.
A 20 éves fotós, Walter Ballhause Hannoverben, valamint a 23 éves Edith Suschitzky – később Tudor-Hart – Bécsben dokumentálták az utcákon uralkodó nyomorúságos életkörülményeket – akárcsak az 1910-től Kölnben tevékenykedő fotós, August Sander. Utóbbi 1930-as, a nagy gazdasági világválságot követő bécsi utazásáról készült fényképei a kiállításon bemutatott ritkaságok közé tartoznak. Korszakalkotó portréprojektjével, A 20. század emberei című sorozattal August Sander a Weimari Köztársaság társadalmi „atlaszát” hozta létre, amelyben „tiszta fotográfia” segítségével „a modelljeiket abszolút valósághűen ábrázoló portrék” szerepelnek. Demokratikus szemléletének megfelelően Sander minden társadalmi rétegből származó embert egyformán méltónak tartott arra, hogy árnyalt módon, így egymással egyenrangúként ábrázolja őket. A Korunk arca (1929) című kiadvány 60 válogatott fényképet tartalmazott ebből a sorozatból, köztük olyan ikonikus alkotásokat, mint a kiállításon is látható Munkás című mű. 1936-ban a nemzetiszocialisták betiltották a fotókönyvet, és megsemmisítették a kiadvány összes nyomókliséjét.
A háború utáni, felfordulásoktól megrázott társadalomban az Új Objektivitás stílusában készült portréfotográfia sok szinten képes volt kielégíteni a világosság és a rend iránti igényt. Formális szempontból ezt a visszafogott, analitikus és pontos ábrázolás, a háromdimenziós hatás és a szigorú kompozíciók, valamint a lényegre való redukció révén érték el. Annak ellenére, hogy megőrizték a modell egyéniségét, központi jelentőségű volt az átfogó „típus” megragadása. (Dominik Papst, a kiállítás kurátora)
Az 1920-as években megjelent az „új nő”, egy olyan női típus, amelyet a független életmód, valamint a társadalmi és politikai részvétel jellemezte. Az első világháború és annak következményei miatt kialakult munkaerőhiány elősegítette ezt az emancipációs folyamatot. A filmek és a folyóiratok terjesztették ennek a magabiztos, sikeres és független új női típusnak a képét. Ikonikus példa erre August Sander Anneli Strohalról készült fényképe, aki a Westdeutscher Rundfunk műsorszolgáltató társaságnál dolgozott asszisztensként. A fénykép a kiállítás fő témája: a fiatal, divatosan öltözött, rövid hajú, cigarettát tartó nő magabiztosan néz a fotósra. Az „új nőt” számos sikeres női fotográfus is megörökítette, köztük olyan kiemelkedő fotóművészek, mint Lotte Jacobi, Frieda Riess, Yva, Trude Fleischmann, Steffi Brandl, Grete Kolliner, valamint Nini és Carry Hess, akik maguk is tökéletesen megtestesítették ezt az új nőtípust. A nemzetiszocialisták hatalomra kerülése után a vezető női fotósok közül sokan – akik többségükben zsidó származásúak voltak – kénytelenek voltak feladni szakmájukat, és vagy menekülniük kellett, vagy koncentrációs táborokban haltak meg.
Az, hogy az „új nő” és a női fotográfus szorosan összekapcsolódik, azt bizonyítják azok a női művészek, akik a modern nő képét beépítették motívumkészletükbe. A női fotográfusok maguk is ennek a nőtípusnak a megtestesítői voltak. Ez azonban azt jelentette, hogy egy elit csoporthoz tartoztak, mivel a valódi egyenlőség sokak számára csupán ábránd maradt, az emancipációs eszmék pedig a nagyközönség számára csupán fantáziaként maradtak fenn. Vitathatatlan, hogy a női fotósok – a női újságírókkal, tudósokkal, irodai dolgozókkal stb. együtt – nagyban hozzájárultak az emancipáció felé tett lépésekhez. Ez az előrelépés hirtelen véget ért, amikor a nemzetiszocialisták 1933-ban hatalomra kerültek; az „új nő” azonnal eltűnt a sajtóból – és a társadalomból is. (Aline Marion Steinwender, a kiállítás kurátora)
A kiállítás továbbá a meztelenség fotózása, valamint a divat- és termékfotózás terén feltárt új irányvonalakra is rávilágít. A művészek – akik közül sokan női fotósok voltak – szívesen örökítették meg a táncosokat. Trude Fleischmann Claire Bauroff táncosnőről készített fényképe, amelyet 1925-ben a berlini Admiralspalast varieté színház reklámozására használtak, nyilvános botrányt kavart, és a rendőrség „obszcén” tartalma miatt lefoglalta. Az 1920-as évek óta Berlinben dolgozó orosz avantgárd fotós, Sasha Stone 1933-ban Femmes című sorozatban publikálta meztelen fotóit. A divatfotográfia kezdte felváltani a rajzolt divatillusztrációkat. Olyan fotósok, mint a berlini Yva és Edith Glogau, kiemelkedő művészi minőségű felvételeket készítettek, amelyeket folyóiratokban és magazinokban publikáltak. Bécsben, majd később Párizsban Dora Kallmus, aki Madame d’Ora művésznéven tevékenykedett, nagy sikert aratott a divatfotográfiában, olyan illusztris ügyfelekkel, mint például Coco Chanel. A termékfotók eközben az Új Objektivitás stílusú fotográfia elengedhetetlen részét képezték. 1928-ban Albert Renger-Patzsch kiadta korszakalkotó művét, a Die Welt ist schön című kötetet, amely olyan fényképeket tartalmaz, amelyek még a leghétköznapibb tárgyak szigorú, tiszta ábrázolásával is magával ragadják a nézőt. A mai napig ikonikusnak számító képeket többek között Lucia Moholy készítette a Bauhaus számára, valamint Hein Gorny a Bahlsen számára. Karl Blossfeldt már 1900 körül dokumentálta környezete növényeit kizárólag oktatási célokra készített, jelentősen nagyított, közeli felvételeken, amelyeket először 1928-ban tettek közzé az Urformen der Kunst című könyvben.
Amikor 1933-ban a nemzetiszocialisták hatalomra kerültek Németországban, az ország radikális társadalmi-politikai paradigmaváltáson ment keresztül. Az 1920-as években kialakult Új Objektivitás vizuális nyelvét a nemzetiszocialista rezsim propaganda célokra használta fel, például a 1936-os berlini olimpiai játékok alkalmával. Számos fotós, mint például Lothar Rübelt, Kitty Hoffmann és Dr. Paul Wolff, alkalmazkodott az új politikai helyzethez, továbbra is megbízásokat kapott, és – ha csak közvetve is – profitált zsidó kollégáinak szisztematikus kirekesztéséből és üldözéséből. Míg néhányuknak, köztük Edith Tudor-Hartnak, Moholy-Nagy Lászlónak és Ellen Auerbachnak sikerült elmenekülnie, sokan mások, köztük Nini Hess és Yva, deportálásra kerültek, és koncentrációs táborokban gyilkolták meg őket.
Kurátorok: Hans-Michael Koetzle, Dominik Papst, Aline Marion Steinwender
Katalógus: A kiállításhoz átfogó, német és angol nyelvű katalógus tartozik, amelyet a kölni Verlag der Buchhandlung Walther und Franz König kiadó jelentetett meg, és amely 39,90 euróért kapható a Leopold Múzeum boltjában.
Megtekinthető: 2027 február 28-ig
Fotó:
August Sander, Secretary at the Westdeutsche Rundfunk in Cologne [Anneli Strohal], 1931; c. 1980 (print Gunther Sander) © Private collection, Photo: Private collection © Die Photographische Sammlung / Stiftung Kultur der Sparkasse KölnBonn – August Sander Archiv, Cologne; Bildrecht, Vienna 2026