Tucatnyi atelier csalogatta egykor a virágzó vidéki város portrééhes közönségét Szeged forgalmas terein, de csupán ez maradt meg a levéltárban fellelhető építéskori tervrajzzal összevetve szinte változatlan állapotában az utókor számára. Több mint százharminc évvel ezelőtti dátumot jegyez az engedélyes terv, mely a korára jellemző műteremépítési és funkcionális elvárásoknak tökéletesen megfelelő külső és belső kiképzésekkel valósult meg 1892-ben. Építtetője és első tulajdonosa Kozmata Ferenc császári és királyi udvari fényképész, kora egyik legismertebb és legnagyobb budapesti műtermének tulajdonosa, nyilvánvalóan vidéki fióküzlet nyitásának szándékával. Soha nem tudjuk meg, vajon készített-e a mester sajátkezűleg felvételeket ebben a műhelyben, vagy jól csengő nevével, megbízható alkalmazottakkal indította vállalkozását a virágzó városban.
Szentesen egyszer Fejős Zoltánnal együtt néztük meg a szerényebb külsővel bíró Fridrich-fényirdát, számtalan oda kötődő fotográfiai emlékkel és dokumentummal, de mindketten tudtuk, hogy az épület maga egy rekonstrukció, egyúttal azt is, hogy a szegedi műterem unikális a maga nemében.
A fényképészeti műintézetek a 19. század közepétől kerültek az építészeti palettára, elsőként az ideiglenes építmények sorában, a szegedihez hasonlóan a belső udvarokon felállítandó műhelyekkel, ipari raktárépületekkel együtt. A szerény atelierek típustörténetének további fejlődését polgári rendeltetésük és funkcionalista meghatározottságuk alakította, bár az épületek alaprajza és beosztása olyan stabil alapokon nyugodott, miszerint szükséges tartalmazniuk fogadóhelyiséget és várótermet öltözővel, felvételi termet, sötétszobát és laboratóriumot, továbbá a természetes megvilágítást szolgáló nagyobb oldalablakot, illetve üvegtetőt. Ezek száma és mérete a fényképészeti vállalkozás nagysága, anyagi lehetősége szerint változott. A műterem lehetett önálló, vagy több szintes, manzárdtető felhasználásával megvalósuló, utóbbi emlékét őrzi a budapesti Mai Manó Ház.
Meglehetősen kevés helyben készült fényképet, ide vonatkozó dokumentumot ismerünk, de a fellelt anyagból szépen kirajzolódnak a fotográfus generációk, a szakma gyorsan változó technikai feltételei nyomán meghatározható korszakok, a kuncsaftokért folyó verseny, a fotográfiai szolgáltatás és a polgári ízlés kölcsönös és folyamatos egymáshoz alkalmazkodása.
A megépülést követően gyorsan cserélődtek az üzlet vezetői. Dolgozott falai között Lintner Ferenc jónevű helyi fényképész is. Őt követte a szakmai publikációiról, illetve budapesti írók, művészek egyéni hangvételű portréiról ismert Rónai Dénes a Szegedre helyezett fiókvállalatával, aki Móra Ferenc, Juhász Gyula, Bálint Sándor kitűnő portréi alatt jegyzi nevét.
Az állam az 1950-es évek elején ezt a kisipari létesítményt is bekebelezte, s ettől kezdve a műkedvelő vasutasok művészeti tevékenységét szolgáló műteremévé alakította. Helyesebben átalakítás nélkül, egészen a közelmúltig szolgált festő és grafikai képzőhelyül. A fenntartók szerény anyagi lehetőségeinek „hála” az épület megmenekült a durva beavatkozásoktól. A 2002 óta ipari műemléki védettséget élvező objektum jelenleg magántulajdonban van. Bérlője jelentős állagvédelmi munkákat és az eredeti funkciót tiszteletben tartó felújításokat végezve vendéglátóhelyiséget alakított ki a falai között.