Csak találgathatjuk, hogy mennyi kiváló városfénykép veszett el mára azok közül, melyek a 19. század végén, a fotográfia és Budapest első fénykorában készültek. Tekintélyes mennyiség, annyi biztos. De akárhány maradt is volna meg, akkor is hiányos lenne a képi emlékezetünk a nagyvárosi fejlődés árnyoldalairól, az „alsóbb néposztályok” életkörülményeiről, a nyomor bugyrainak mélyeiről. Szokás ezt a korabeli fototechnika korlátainak tulajdonítani, de hiányzott a társadalmi megrendelés is. Így hát mindig öröm, ha szélesebb körben is megismertethetünk egy-egy olyan fotómatuzsálemet, mely az város rejtettebb zugaiba enged némi betekintést.
Ilyen ez a Kiscelli Múzeumban őrzött bőrkötéses, rézveretekkel és a székesfőváros címerével ékesített jókora album is. Címlapján aranyozott betűkkel ez áll: Hajléktalanok Menhelye Budapesten – Maison de refuge à Budapest. Benne tizenkét díszkeretes kartonra kasírozott felvétel, a Hajléktalanok Menhelye Egylet által alapított négy menház képei.
Klösz György: Hajléktalanok Menhelye Budapesten. Album. © BTM Kiscelli Múzeum
A fényképek kültelkeken álló, egyszerű homlokzatú, egyemeletes épületeket és azok még puritánabb enteriőrjeit mutatják. Vaságy, szalmazsák, lópokróc a hálókban, lábmosó kőmedence és fali csap a tisztálkodó helyiségben, durván ácsolt lócák, köpőládák a melegedőben, félhomályos estéket sejtető, csupasz végű gázlángcsövek a mennyezeteken.
Melegedő, Klösz György felvétele © BTM Kiscelli Múzeum
Szigorú célirányosság és költségkímélés mindenütt. Leggazdagabb még a felvételi helyiség berendezése. Középen csizmahúzók, itt kellett ugyanis a lábbelit gyékénypapucsra cserélni. Körben számozott szekrények, ahová a levetett cipőt, s ha volt egyéb értékük, azt is bezárhatták a szállóvendégek. Hátrább a felügyelő asztala, ahol az egy éjszakai nyugodalmat jelentő bádogtantuszt megválthatták 6 krajcárért.
Fogadóhelyiség, Klösz György felvétele © BTM Kiscelli Múzeum
A felvételeket Klösz György készítette – feltehetőleg díjmentesen. Ő ugyanis aktív tagja volt a menhelyeket alapító és működtető egyletnek, és az annak hátterét alkotó szabadkőműves páholynak is.
Klöszt 1871-be vették fel a Die Alten Getrauen, azaz a Régi Hívek nevű szabadkőműves páholyba, mégpedig a tekintélyesen alacsony 23. sorszámú tagként. A páholy csak két hónappal azelőtt alakult „a szabad ég alatt”, ami azt jelentette, hogy nem szertartásszerű helyiségben – ténylegesen az első főmester, Carl Mosch illatszergyáros Király utca 97. szám alatti lakásán. A hazai szabadkőműves mozgalom több mint fél évszázados tiltás után ekkoriban éledt újjá. A páholyoknak csaknem a fele német nyelven dolgozott. Az Alte Getrauen fennmaradt iratai is kizárólag németül fogalmazódtak egy negyedszázadig, és a kétnyelvűség nyomokban az után is tetten érhető, hogy 1900-ban a páholymunka nyelvévé határozatilag a magyart tették. Az alapítók többségükben még kevésbé tehetősnek számító polgárok voltak. A létszám azonban tíz év alatt meghétszereződött, az összetétel pedig egyre magasabb társadalmi státuszjegyeket mutatott. Ezzel együtt szélesedett a külső szerepvállalásuk is. A filantrópia, ahogy a többi páholyt is, ezt a testvériséget is a kezdetektől áthatotta. Az eseti jótékonykodást fokozatosan felváltották a segélyezés szervezett formái, melyek egy ponton már Budapest várostörténetében is számon tartott, modellértékűnek szánt szociális kísérletté értek be.
Említsünk először néhányat az előbbiek, vagyis a szociális gondoskodás hagyományosabb formái közül. 1873-ban árvagyerekek javára karácsonyi bazárt rendeztek, a kolerajárvány idején magukra maradt gyermekeket pedig külön is támogatták. 1876-ban a fővárosi dunai áradás károsultjait karolták fel. 1878-ban az egri és a miskolci árvízi katasztrófa áldozatainak adakoztak. A következő évi szegedi árvíz után nemcsak pénzt küldtek, hanem az otthonukat vesztettek számára 45 ágyas átmeneti szállást rendeztek be Pesten. Gundel János és felesége gondoskodott a kosztról, Hüttl Tódor porcelánkereskedő pedig a szükséges edényekről. Elképzelhető, hogy Klösz nevezetes árvízi fényképei is összefüggnek ezekkel az akciókkal. Talán a tudósítói és a technikai kihíváson vagy az üzleti megfontolásokon túl jótékonysági szempontok is közrejátszottak e vállalkozásaiban. Mindenestre a részvét felkeltésére biztos alkalmas volt, hogy Klösz az egri és miskolci pusztításról készült fényképeit közszemlére tette a barátok épületének falán elhelyezett stereoscop készülékben. A „kandikáló üvegek” előtt sorban állók talán az erszényüket is könnyebben nyitották meg e ritka látványosság megtekintése után.
A páholy mindemellett ösztöndíjat létesített iparostanoncok számára, támogatta a műegyetemisták menzaalapját és a zebegényi szünidei gyermektelepet. A századfordulón telente kenyéradagok kiosztását kezdték meg, amit az Ingyenkenyér Egyesület létrehozásával tettek rendszeressé.
Mindezeknél jóval előremutatóbb volt az éjjeli menhelyek létesítésére indított kezdeményezésük. Maradandóbb is: a négy általuk épített menedékház ma is áll, többnyire kollégiumként szolgálnak, sőt, az Alföldi utcai ma ismét hajléktalanszálló. A páholy 1876. január 27-i „munkáján” vagyis gyűlésén Feszty Adolf építész indítványozta, hogy berlini és bécsi mintára létesítsenek menhelyet a hajléktalanok számára. Két héten belül meg is nyitották az elsőt, a páholy találkozóhelyéhez közeli, Akácfa utca 24. szám alatt bérelt helyiségekben. Ezután a Stáhly utcában, később a Nádor utcában vettek ki szobákat.
Ezek a kezdetleges azilumok mindig telt házzal üzemeltek. Mindez azonban kevésnek bizonyult. Az építkezések, az új gyárak, a kiépülő vasúthálózat munkások tömegét vonzotta Budapestre, és e hatalmas új népesség elszállásolása nem készült fel a főváros. A tömegszállások nyomora, a higiénés és közerkölcsi viszonyok brutalitása átütötte a polgári nyilvánosság falait, a sajtó egyre többet cikkezett a fenyegető gondokról, a fővárosi közgyűlés napirendjén is mind gyakrabban szerepelt a téma.
A szabadkőműves páholyon belül létrehozott menhelybizottság az addigiaknál hatékonyabb eszközöket keresett: immár önálló menhelyépületek építését határozták el. Ennek érdekében 1881-ben a páholytól formailag különálló, de a személyi összetétel révén annak ellenőrzése alatt tartott egyesületet hoztak létre. Ez lett az Verein Asyl für Obdachlose, vagyis a Hajléktalanok Menhelye Egylet. A Menhely Egylet irányítói nagypolgárok, gyári vagy pénzintézeti vezetők voltak, sokuk több cégnek is igazgatósági, felügyelőtanácsi tagja. Törvényhatósági és országgyűlési képviselő is akadt közöttük. A beruházásokat a hatóságokkal kialakított különleges, a kapcsolati tőkén és az érdekek egybeesésén nyugvó együttműködési rendszerben valósították meg. Az Egylet időről időre a hajléktalanság aktuális sűrűsödési pontjain kiválasztott, városi kézben levő telkekre készített tervekkel fordult a főváros vezetéséhez. E telkeket ezután a város közművesítette, majd használatba adta az Egyletnek, kizárólag a megjelölt jótékony célra. Az egyesület elnökévé Podmaniczky Frigyest választották, általa biztosított volt a Fővárosi Közmunkák Tanácsának az engedélye is. A tervezés és a beruházás irányítása önkéntes munkában folyt, az egyleti tagjai között akadt elég befutott építész és építési vállalkozó. A fenntartás költségeit a hálódíj és a magánadományok fedezték. A legnagyobb költségvetési tételt, az építkezésre felvett banki hitelt törlesztését pedig – s ez volt a konstrukció legérdekesebb eleme – tulajdonképpen a város állta, mégpedig oly módon, hogy a közgyűlés az egyletnek rendszeres segélyt szavazott meg, és ennek nagyságát mindig a törlesztő részletekhez igazították. Még az is megesett, hogy magát a kölcsönt is a város nyújtotta, amit aztán a kamatokkal együtt a saját segélyösszegeiből kapott vissza. E burkolt finanszírozásban a városvezetés haszna abban állt, hogy egyrészt nem kellett a nyakába vennie a beruházás és a működtetés nyűgeit, másrészt nem kellett nyíltan feladnia azt a hagyományos liberális alapelvet, mely szerint a szociális gondozás döntően nem a helyhatóság, hanem a társadalom ügye, az állam, a község csak a legszükségesebb mértékben, mint szabályozó, felügyelő szerv, és mint segélyező vesz részt a szegényügy kezelésében.
Az első menhelyet, 130 férőhellyel 1883 telén adták át a Rottenbiller utcában. Alkonyattájt sorban álltak előtte a bebocsáttatásra várok, sokan a helyhiány miatt hiába. 1894-ig még három jóval nagyobbat adtak át, az utolsó kettőt melegedő szobával és népkonyhával kiegészítve. Az Egylet 1895-ben összesen mintegy ezeregyszáz ágyról és több mint kétmillió „vendégéjszakáról” tudott számot adni.
A menhelyek csak tüneti kezelést nyújtottak. Az Egylet, ismét csak nyugati példák alapján javaslatokat dolgozott ki arra, hogyan lehetne a főváros és a befektetők együttműködésén alapuló közhasznú vállalkozásokat létrehozni, amik megtérülő és olcsó lakbérű munkáslakás-kolóniákat építenének, semlegesítve a modern nagyváros legveszélyesebb szociális és politikai gyúanyagát, a lakásínséget. A mintaadás szándékával 1898-ban a Ferencvárosban meg is építettek négy darab négyszintes munkásházat, összesen 96 lakással. A telephez tervezett − óvodát, boltot, munkáskaszinót és fürdőt magában foglaló − közösségi létesítmény azonban már elmaradt. A kísérlet nem talált követőkre, a házak pedig rövidesen túlzsúfolttá, elhanyagolttá váltak. A ferencvárosi Kén utca 3. számú ház ma siralmas állapotban őrzi emlékét.
Klösz György a szabadkőműves menhelybizottságnak, amiből a Menhely Egylet kinőtt, az alapítói közé tartozott. Jegyzőkönyvi bejegyzések szerint hajléktalanügyekben intézkedett is. A szabadkőműves páholyban a legtevékenyebb a hetvenes-nyolcvanas években volt. Ekkoriban átlagosan minden negyedik alkalommal részt vett a közös munkákon. A szabadkőműves testvérek a nyári szünet kivételével hetente találkoztak. A folyó ügyek rituálékkal kísért megbeszélését felolvasások követték. Mindez általában éjfélig tartott, amit aztán – bár erről nem szólnak a jegyzőkönyvek − ún. „vakolás” is követhette valamelyik környékbeli vendéglőben. Klösz nem tartozott a hangadó személyiségek közé, de közmegbecsülésnek örvendett, a hetvenes és a nyolcvanas években csaknem minden tisztújításkor megválasztották valamilyen tisztségre. Húszéves páholytagságát külön is megünnepelték. 1900 után azonban már csak egy, a régiek tiszteletére egybehívott díszmunkán és egy kortársának a halálára rendezett gyászmunkán jelent meg. Tagságát haláláig megőrizte, a Kelet, a szabadkőművesek lapja hírt is adott arról, mikor Klösz György, „a magyar művészi iparnak egyik igen derék úttörője (…) az örök keletbe költözött”. A páholyban az ő tiszteletére is gyászmunkát tartottak.
Az albumot az ezredévi kiállításra készítette, ahol a főváros pavilonjában menhelyegylet statisztikai táblázataival együtt állították ki. Egy bécsi antikvárius közbejöttével több, mint száz éve került a főváros múzeumába.