Paul Verlaine (1844-1896) fényképe a Petőfi Irodalmi Múzeum fotógyűjteményének egyik féltve őrzött kincse. Megbecsültségét mi sem mutatja jobban, minthogy 1993 őszén a PIM muzeológusai beválogatták a tatai Érték a fotóban című országos fotótörténeti konferencia kísérő kiállítására. A Verlaine-fotó olyan becses darabok társaságában volt látható, mint Petőfi Sándor dagerrotípiája, Molnár Ferenc ferrotípiája vagy Székely Aladár Ady-fotói. A felvétel mind az ábrázolt mind a fotográfus személye miatt érdeklődésre tarthat számot. A költő, akit egyként ismerünk a parnasszizmus, az impresszionizmus és a szimbolizmus képviselőjeként, a költészet zeneiségét hangsúlyozó lírájával és extravagáns személyiségével a 19. század végére a francia irodalom ikonikus alakja lett. Híres volt kicsapongó, különc életmódjáról és Rimbaud-hoz fűződő, botrányokkal terhelt szerelmi kapcsolatáról. Halála előtt két évvel a „költők hercegévé” (Prince des Poètes) választották. Személyét negatív legendák is övezték, köztük az, hogy élvhajhászó és züllött, italozó életmódja miatt elszegényedett és magányosan halt meg.
A fényképen Verlaine egy párizsi kávéházban, a tükrökkel borított fal mentén végigfutó bőrpamlagon foglal helyet, szinte a nézővel szemközt. Kalapot, sötét felöltőt, mellényt és csokornyakkendőt visel, kissé hátradőlt pózban fejét a tükörnek támasztja, összehúzott szemekkel a távolba mered. Bozontos szakállával és fesztelen testtartásával egy igazi bohém benyomását kelti. Előtte négyszögletes, fehér márványasztal, mellyel szemben üres thonet-székek állnak. A költő jobbjával az asztalon álló félig telt borospoharat fogja. A pohártól balra vizesüveg, összehajtott papírlapok, egy sétapálca, jobbra tintatartó és hengerszerűen feltekert lapok, feltehetően újság.
Dornac: Paul Verlaine kávéházban, évszám nélkül, albumin, papír, 12,7 × 17,6 cm, Petőfi Irodalmi Múzeum, Művészeti-, Relikvia- és Fotótár, ltsz. 4894, a kép alatti kartonon nyomtatott felirat: “Nos Contemporains chez eux / Reproduction réservée / Dornac and Cie, 10, Rue Adam Miczkiewicz, Paris”
Milyen nagy volt e sorok írójának meglepetése, amikor turistaként 2023 nyarán Párizsban járva, ellátogatott a Rue de Richelieu-n álló Bibliothèque Nationale de France (BNF) régi, patinás épületébe és a mennyezeti freskókkal borított folyosón, egy időszaki fotókiállítás vitrinjében, képkeretbe helyezve megpillantotta a PIM kalapos Verlaine-fényképének egy újabb példányát. Ami azonban a ráismerés örömét még tovább fokozta, az volt, hogy a paszpartuban egy másik Verlaine-fotó is helyet kapott. Ugyanabban a kávéházban, illetve annak egy szegletében készült, de a költő fején nincs kalap. A tárgyak elhelyezése az ismert képéhez hasonló, de itt a pohárban nem sötét, hanem fehéres ital tűnik fel (ennek a későbbiekben fontos szerepe lesz), a költő kalapja az asztallapon fekszik, alatta sétapálcája; az összetekert újság pedig, alig kivehetően, mintha jobbra, a pamlagon heverne. Miután a PIM nem rendelkezik semminemű adattal saját Verlaine-fotója keletkezéséről, ezért érdemes volt lejegyezni a képaláírás teljes szövegét (MI- fordítás):
„Dornac (1858-1941) / Paul Verlaine a kávéházban / 1896 / Albumin nyomat ezüstbromid zselatinos üvegnegatívról / Nyomat- és Fotográfiai Osztály / Hivatalos letét / Dornac 1887 és 1917 között olyan hírességekről készített portrékat intim belső terekben, mint: Sarah Bernard , ifj. Alexandre Dumas, Gustave Eiffel, Gabriel Fauré, Louis Pasteur, Auguste Rodin… Verlaine-t nyilvános helyen látjuk egy pohár abszint fölött, távolba révedő tekintettel. A portré, amely nem sokkal a költő halála előtt készült, mély melankóliát áraszt.”[1]
A BNF képaláírása – bevallom – kiváncsivá tett és kérdések sorát indította el bennem. Verlaine 1896. január 8-án halt meg, ennek fényében biztosra vehető az 1896-os datálás? A fotók alatt szereplő „Nos contemporains chez eux” azaz Kortársaink saját otthonukban megjegyzést részben felfedi a képcédula, de mi minden kerülhet még felszínre ezzel kapcsolatban? Miért olvasható a képen az „otthonra” vonatkozó felirat, hiszen Verlaine láthatóan kávéházban ül? Honnan tudható, hogy a költő poharában abszint van? Miféle melankóliára utalhat a képfelirat?
Az 1896-os évszám azonnal szemet szúr a szemlélőnek. Verlaine súlyos tüdőbetegségben szenvedett, így csak fenntartásokkal képzelhető el, hogy egy héttel halála előtt olyan jó egészségi állapotban lett volna, hogy kávéházi fényképezkedésre adja a fejét. Az Uj Idők 1896. január 26-án jelentette meg Szomory Dezső írását, amelyben méltatja Verlaine költészetét, idézve verseiből és prózaszövegeiből. A záró sorokban Szomory érzékletesen beszámol az ágyban fekvő, magához papot hívató, lázában félrebeszélő költő utolsó óráiról és haláláról. A lap közli a költő kalap nélküli fotóját is, „Paul Verlaine otthonában” felirattal, a fotós nevét és a dátumot azonban nem adja meg.[2] Nehezen hihető, hogy az íróról egy esetlegesen január első hetében(!) Párizsban felvett fénykép olyan gyorsasággal eljutott volna a szerkesztőségbe, hogy január végén nyomtatásban már napvilágot is lásson. Az a feltevésünk, hogy a kép 1896-nál korábban születhetett.
A fotók történetével, datálásukkal és helyszínükkel kapcsolatban esetünkben egy nemzetközi aukciósháznak dolgozó szakértő adatai bizonyultak perdöntőnek. A párizsi székhelyű Piasa árverőcsarnok katalógusai 2008. május 16-án, 2011. június 29-én, 2013. május 24-én és 2015. december 3-án közel 190 db, Dornac gyűjteményéből származó eredeti fotót és autográf dokumentumot tettek közzé, kínált eladásra. Az árverőház szöveges összeállításából kiderül, hogy Dornac 1887 és 1917 között, több mint kétszáz hírneves személyiségről, tudósról, művészről, íróról, színészről készített fotográfiákat, főként az ábrázoltak otthonában, műtermében vagy kedvelt, gyakori tartózkodási helyükön. Dornac minden alanyáról legfeljebb három képet vett fel. A fotókból az ábrázolt alkotók ingyen példányokat rendelhettek. Dornac üvegnegatívokról sokszorosította fényképeit, amelyeket árusított is és a sajtóban, pl. a Le Monde hasábjain is megjelentetett.[3]
A Piasa aukciósház szakértőjének, Yves Di Marianak érdeme, hogy az iratok között felfedezte Dornac kézzel írott listáját, aki napról napra lejegyezte a fényképezett személyek nevét, és a fotózások pontos idejét, helyét.[4] A jegyzék alapján Dornac Verlaine-fotográfiái 1892. május 28-án készültek az I. Ferenc királyról elnevezett kávéházban. Ugyancsak Yves Di Maria 2008-as(!), Piasa árveréshez kötődő kutatásai derítettek fényt a Dornac (vagy Paul Marsan Dornac) művésznéven dolgozó fotós valódi polgári nevére. Yves még temetkezési iratokat is átnézett és a párizsi Père-Lachaise temető családi sírjai között is bolyongott, mire kinyomozta, hogy Dornac eredeti neve Paul Cardon (1858-1941) volt.[5] A legtöbbet publikált Verlaine-fotó nem a PIM-ben is meglévő „kalapos” kép, hanem a BNF-ben megismert „kalap nélküli” fotó, amely Verlaine-t melankolikus hangulatban ábrázolja. Gyakori publikálását alighanem a költő opálos tekintetének és az előtte a pohárban álló fehéres italnak, a méregerős abszintnek, a „zöld tündérnek” köszönheti, hiszen a kép alátámaszthatja az iszákos, életmódjába belepusztuló költő legendáját. Elizabeth Emery 2015-ben közzétett tanulmányában, számba véve a korábbi kutatási eredményeket, arra a megállapításra jutott, hogy Verlaine kávéházi fotográfiái nem a „szánalmas költő” közfelháborodást kiváltó irodalmi toposzát erősítik és nem is otthontalanságának dokumentumai – és főként nem életből ellesett pillanatok, hanem tudatosan megkomponált fényképfelvételek, amelyek létrejöttében Verlaine alkotó, sőt, kezdeményező módon részt vett, igénybe véve és ügyesen manipulálva a fotográfia médiumát.[6]
Elizabeth Emery koncepciója és lépésről lépésre haladó érvelése teljességgel meggyőzőnek tűnik, ráadásul képekkel illusztrált tanulmánya számomra revelatív értékű hozadékkal is szolgált: közzétett egy harmadik – előttem szintén ismeretlen – kávéházi Verlaine-felvételt. Ezen Verlaine-t éppen annál az asztalnál látjuk, ahol a kalapos felvétel is született, de a kalap a széken hever, a modell baljával az asztalra könyököl; állát bal öklére támasztja, jobbjában toll, előtte kéziratpapír – íme a költő! –, mondhatnánk. (Képei közül Verlaine ezt dedikálta például családjának és élettársának, Eugénie Krantznak, akivel utolsó éveiben, haláláig együtt élt, de volt példánya ebből Stéphane Mallarménak is.) A három fotó vagy ahogyan Emery írja, a „három póz”, annyira Verlaine jóváhagyásával készült, hogy a fotózásra ő maga jelentkezett Dornacnál. Emery leszögezi dolgozatában, hogy Verlaine tudta, mit sugallnak fotói, és hatékonyan használta ki a ráaggatott „rosszfiú” hírnevet, nem igyekezve elhárítani magától az „átkozott költő” elnevezést sem, jól megérezve, hogy ezt kamatoztathatja különös költői imázsának építéséhez. Bár harmadik fényképén hagyományos írói attribútumokkal hangsúlyozza polgári költő mivoltát, másik két képe alapján nem kétséges, hogy számot tartott azoknak az érdeklődésére is, akik személyiségében és költészetében egyenesen Villon örökségét vélték felfedezni.[7]
A Bibliothèque Nationale de France Verlaine-fényképei és történetük jól példázzák, hogy minél távolabb kerülünk időben a nagy életművektől, annál gazdagabb források nyílhatnak meg számunkra azok mélyebb megértéséhez.
Dornac: Verlaine az I. Ferenc kávéházban, albumin, 12,3 × 17,5 cm, Stéphane Mallarmé gyűjteményéből, Sotheby árverés, 2015. október 15. (l. 7. jegyzet)
Dornac: Paul Verlaine kávéházban, 1896, albumin, papír, Bibliotheque Nationale de France tulajdona, EO-88, (2)-PET FOL
[1] „Dornac (1858-1941) / Paul Verlaine au café / 1896 / Épreuves sur papier albuminé d’après négatif sur verre au gèlatino-bromure d’argent / Dpt Estampes et photographie EO-88 (2) PET FOL / Prov.: dépôt légal Entre 1887 et 1917, Dornac réalise des portraits de célébrités dans l’intimité de leur intérieur: Sarah Bernhardt , Alexandre Dumas fils, Gustave Eiffel, Gabriel Fauré, Louis Pasteur, Auguste Rodin… Verlaine se montre, lui dans un lieu public, devant un verre d’absinthe, le regard perdu. Ce portrait, pris peu de temps avant la mort du poète, exprime une mélancolie bouleversante.”
[2] Szomory Dezső: Paul Verlaine, Uj Idők 1896. január 26: 109-110. Lásd még: Dede Franciska: Magyar írók otthonukban, az Uj Idők sorozata 1903-1913. In: http://www.magyar-muveszet.hu/upload/userfiles/2/publications/202401/pdf/5-Dede.pdf
[3] Lásd erre nézve: Elizabeth Emery, Verlaine en vitrine: la mise en scene d’un “poète maudit” pour Nos Contemporains chez eux. In: https://serd.hypotheses.org/files/2021/05/Atelier_2015_Elizabeth-Emery.pdf. 2. l.
[4] Lásd erre nézve a weblapon a másik két szakértő, Fannie Bourgeois, Julien Faure-Conorton, de leginkább Marie Mallard Eymeri fényképszakértő írását, aki Elizabeth Emery mellett részletesen foglalkozott Dornac Nos contemporains sorozatával. In:http://www.photos-site.com/33.htm Yves a fotók között talált két dedikált példányt is az ún. kalap nélküli Verlaine-fényképből. A kisebb kép ajánlása Dornacnak szól. A nagyobb fotó a 2008-as Piasa-árverés után 2012-ben a Christie’s -nél került újra kalapács alá, leütési ára 33.400.- euró volt. Lásd: https://serd.hypotheses.org/files/2021/05/Atelier_2015_Elizabeth-Emery.pdf. 6.és18.l.
[5] Lásd: http://www.photos-site.com/33.htm
[6] Lásd erre nézve a 3. jegyzet forrását.
[7] Lásd: https://serd.hypotheses.org/files/2021/05/Atelier_2015_Elizabeth-Emery.pdf.
A tanulmány a Fejős Zoltánt 70. születésnapján köszöntő Mafot-kötet számára íródott