A világ- és fotóvilágkiállítások 19. századi magyar reprezentációját a néprajzi fényképezés fennmaradt művekkel is igazolható kezdőpontjaként megjelölni a fotószakirodalomban ma már – az ünnepelt munkásságának is köszönhetően – általánosságban elfogadott tétel. A jellegzetes viselet által megkülönböztethető etnikai és foglalkozási csoportok látványának megörökítése a technikai képrögzítés hozzáférhetőségének szinte első pillanatától megjelenő szándék, még ha az ezt bizonyító próbálkozások csak írott forrásokkal, jobb esetben metszetbe áttett felvételekkel támaszthatók is alá. Elkészültük tényének írásos fennmaradása, a képeknek az elbeszélésben való megalkotottsága révén mégis biztosabb helyet foglalnak el a néprajztudomány történetében, mint az 1860-as évekből már tárgyként is összegyűjthető hasonló fényképek, amelyek esetében magát a látványt kell szóra bírni ahhoz, hogy történeti adatként beilleszthetőek legyenek a tudománytörténeti folyamatba. Az e korszakból származó fényképek elemei is a kép tárgyának, technikájának, korának, közegének interpretációja révén válhatnak adattá, a tudományos kontextus „a képen látható valóságelemek néprajzi tényként való értelmezése révén jöhet létre”.[1]
Mennyi és milyen információ kell azonban ahhoz, hogy a képi adatokat ténnyé lehessen nyilvánítani? Miként lesznek többek önmaguknál, egy közös történet alkatrészeivé válva? Hogyan tehető szöveggé egy kép vagy képsorozat, amelynek készítőin nem kérhető számon értelmezői tudatosság, amelynek egyetlen szempontja a színes csoportok és jellegzetes alakok látványának felmutatása, minden teljesség, tezaurálás, feljegyzés szándéka nélkül, s amelynél a látvány létrehozásának metódusa, ami mindenképpen konstrukció, többnyire nem ismerhető – amelyen tehát nehézkes bármit is „valóságelemnek” tekinteni? Az értelmező, elemző tekintet mindenképpen szubjektív lesz, nem a fényképész és nem a modell rekonstruálhatatlan tekintete, a képről csak szubjektív történet mondható, nem a saját története, ami ráadásul nemcsak az interpretáló személye, de a felhasználás célja szerint is változhat. A képek eredeti története soha nem mondható el a maga teljességében, legfeljebb összegyűjthetők bizonyos információk és körülírható a látvány – miközben kérdéses marad, hogy érdemes-e akár a néprajz, akár a fotótörténet szereplőjévé avatni egy olyan fényképet, ami csak szövegkörnyezetben értelmezhető, ezáltal nem több illusztrációnál, vagyis nem felelhet önmagáért, mert nincsen saját identitása, saját nyelve.
A néprajz és a fotótörténet e közös kezdeténél, a magyar fényképészek nemzetközi kiállításokon való első megjelenései alkalmával, az új meg új technikai eljárások alkalmazását bemutató fényképeik között rögtön regisztrálhatóak népi alakokat ábrázoló felvételek is. Az 1854-ben alakult Société Franҫaise de Photographie éves tárlataira kikerülő tárgyakat nem válogatta előzetesen országos zsűri a kultúrnemzet versenyképességének szempontja szerint, ezekre a szakkiállításokra a fényképészek maguk küldték be felvételeiket, precíz technikai adatokkal ellátva azokat a gép, az objektív, a negatív, a papír, a hívó, az időjárás és a felvételi idő tekintetében, franciára fordítva, ami találmányok, újítások esetében különösen fontos kívánalom volt. A képeket installálva, keretezve, paszpartuzva kellett szállítani, de tematikai megkötés láthatólag nem volt, sőt a tárgy megnevezése sem volt kritérium.[2] Miután azonban a kiállítások a nagyközönség számára is nyitottak voltak a Concorde téren álló Iparpalotában, a fényképészek igyekeztek figyelemfelkeltő témákat választani: sok szép táj, épület, műtárgy, jeles ember portréja volt látható, a gyarmatokról beküldött képeken pedig számos „típusa” szerepelt a világ lakóinak, legyen az otthonuk India, Madeira szigete, Etiópia vagy Lima (a tudományos képek között egy alkalommal még „az élő természetből vett különféle emberi fajok, amelyek alkalmasak az ember történetének megvilágítására” című tabló is szerepelt[3]).
Az egzotikumot megörökíteni vágyó fényképészek figyelme lassan fordult a saját nemzeti különösségek, az otthoni táj lakói felé, hiszen nem mindenki volt a magyarokhoz hasonló helyzetben, hogy egy ilyen fókuszú gyűjtés a nemzeti önállóságra való jogosultság bizonyításának terhét hordozta volna.[4] Legkorábban a cseresznyepálinkát lepárló „savoyardok” tűnnek fel – jellemzően párizsi fényképészek felvételein.[5] Az 1856/57-ben rendezett második kiállításra az első magyar jelentkező, a kassai Roth Imre többek között „nemzeti típusokat” ábrázoló képeket küldött „természet után”.[6] 1859-ben Szathmári Pap Károly különböző technikákkal készített kollekciójában oláh szerzetesek, koldusok és parasztok, erdélyi cigányok, magyar csikósok, arab nők is szerepeltek – jellegzetesen festői alakok tehát. 1861-ben Letzter Lázár különböző érdekes csoportokat állított ki, így magyar parasztok, cigányok, katonatisztek, katonazenészek, jelmezesek képeit. Miután a vizitportréi külön tételt jelentettek, feltehető, hogy a többi fényképe reprezentatívabb méretű, esetleg színezett is lehetett, rokonságban a Néprajzi Múzeumban őrzött csoportképekkel.[7] Az 1862-ben Londonban rendezett világkiállításon való magyar bemutatkozás élénkítésére az OMGE által készíttetett, de valamennyi kiállított tárgynál és a fényképészek önálló anyagainál is nagyobb figyelmet keltő, nagyrészben Tiedge János által felvett, nagyméretű, színezett fényképek a saját viseletükbe öltözött magyar népcsoportokról, nagy hatást gyakoroltak a következő évek fotókiállításainak felhozatalára.[8] 1867-ben Párizsban nyolc fényképész munkái kerültek be a válogatásba, közülük a szebeni Glatz Tivadar, a besztercei Koller Károly és a kolozsvári Veress Ferenc képei ábrázoltak népviseletes alakokat. A Glatz mellett díjazott Strelisky és Kozics fényképeinek tárgya nem ismert, ahogy Gondy és Egey képeinek mineműségét sem részletezte a katalógus, s díjat sem érdemeltek.[9]
A kudarcon okulva azonban, az SFP két év múlva következő saját kiállítása a Gondy és Egey páros egyik legnagyobb sikerét hozta. E kiállításokra általában egy-két magyar mesternél nem jelentkezett több, olykor egyetlen egy sem. 1869-ben a Gondy és Egey műterem mellett Veress Ferenc küldte be képeit (bár csak Gondyék hazája Hongrie, mert Erdélyt Ausztria részeként tüntette fel a katalógus), a zömében francia és angol, néhány német, osztrák, spanyol, portugál, egy orosz és egy lengyel fényképész mellett. A szűkszavú katalógusból nemigen tudhatnánk meg, mi is volt kiállítva, hiszen Veressnél mindössze az olvasható, hogy 5 tétel „portraits, types et costumes”. Az éppen Párizsban tartózkodó, több újságot is tudósító Liptay Pál azonban beszámol róla,[10] hogy Veress a szabálytól eltérve, nem keretezett tablókra, hanem nagy albumokba rendezve képeit, Erdély szép hölgyeinek portréit, népviseleteket és Kolozsvár látképeit mutatta be.[11] Gondy és Egey esetében szerepelnek a címek (ez nyilván a fényképész közlékenységétől függött), így olvashatjuk, hogy négy keretben „paysans hongrois de la grande plaine hongroise la Hortobágy” voltak kiállítva e standon, egy közös keretben különböző portrék és tanulmányok természet után (főleg szép debreceni hölgyekről, Rembrandt-modorban), illetve Izsó Miklós éppen akkor készülő debreceni Csokonai-szobra gipszmintájának fényképe.[12] A külön keretezett képek bizonyára színezett nagyítások lehettek, de ezt megint csak analógiák alapján feltételezhetjük. Liptay az installálás ügyetlenségét, gyakorlatlanságát fájlalja, amely miatt a kiállítás nem tölthet be ismeretterjesztő funkciót, sem Magyarországnak, sem a fényképészeknek nem jelenthet így reklámot, elszalasztva a lehetőséget. Hiába gyönyörködnek a képekben a látogatók, ha a feliratok hiánya miatt sokan „a bundás juhászt indusnak is találgatják”.[13] Pedig a Szövetség alelnöke, Louis Alphonse Davanne fényképész, a kiállítást értékelő beszámolójában éppen a távoli tartományok, idegen országok megismerésében játszott szerepét hangsúlyozta a fotográfiának, példái között a hortobágyi és erdélyi képeket is felsorolva.[14]
Gondy és Egey neve alatt a katalógus és a tudósítás is négy hortobágyi „paraszt” képét említi, ezek közül három, a csikós, a juhász és a gulyás egész alakos képe ismerhető Jankó János grafikai áttételében – lehetett esetleg még egy kondás is. A rajzokon a végtelen pusztában állnak a jellegzetes alakok, mögöttük gémeskút; a gulyás képére rajzolt keret a paszpartu nyoma lehet. A kiállítás után a pozitívokat a fényképész a Vasárnapi Ujság rendelkezésére bocsátotta, ahol azok oldalnyi méretben, sorra meg is jelentek,[15] a lapnak a magyar földet és népeit bemutató törekvéséhez illeszkedve. Képek a pusztáról címmel mindháromhoz készült magyarázó szöveg is, amelyek a kép modelljét úgy írják le, mint akinek külső megjelenését is a mesterségére jellemzőnek vélt tulajdonságok alakították, ezért nem önálló személyiség, hanem ideáltípus. A gulyás a puszta filozófusa és gyakorlati tudósa, ezt tükrözi katonás arca is, a csikós a puszta fejedelme, ezért „tartotta meg saját jellegét”, tagbaszakadt testalkatát és önérzetes arcát, a juhász karakterét pedig a kezében tartott furulya által ihletve rajzolja meg a Kg. jelű szerző: „aki azt hiszi, hogy erő és művészet egymással össze nem férnek, tekintse meg jól e hosszú fürtű bundába mélyedt athlétát, aztán hallgassa meg(!) furulyázását, és be fogja látni, hogy csalódott”. Mindhárom szöveget átlengi ugyanakkor annak bánatos belátása, hogy bár a pásztorok a helyükön lesznek, amíg „a ló ki nem megy a divatból”, ez valójában már nincs is olyan messze, és már most is csak a dalokba és fotográfusok lencséje elé való zsánerek – pedig hol voltak még akkor az önmaguk jelévé válástól.
Gondy és Egey: Kis Imre gulyás számadó fényképe. Reprodukció. Déri Múzeum Fotótára, FAd 1798
Képek a pusztáról 3. A gulyás. Gondy és Egey fényképe után rajzolta Jankó János. Vasárnapi Ujság, 1870. április 17., 193.
Tudhatunk-e mi többet ezekről a képekről, mint a költői lelkű szerző, és tudhatott-e a fényképész az ábrázoltjairól többet? Ismerte-e őket személyesen, vagy ha nem, miként került velük kapcsolatba, felkereste-e őket Debrecenben vagy akár a Hortobágyon? Tudhatjuk-e, hogy a felvételek kint a pusztán, mint a rajzok sugallják, vagy a debreceni műteremben, esetleg egy ideiglenes helyen készültek-e? Nem tudhatjuk, bár a csikós képének elrendezése a mögé vetett szűrrel egy műterembeli műszikla alkalmazását sejteti. A fentebb említett, Gondy számára talán ihletforrásul szolgáló, külföldi képi példák is a modellek műterembe hívásának módszerét követték. A pusztai távlat megidézése itt szükségtelenné tette a hátteret, a tájelemek csak a rajzra kerülhettek rá. Tudhatjuk-e, hogy mennyire állította be, öltöztette fel a modelljeit a fényképész, mennyire természetesek a gesztusok és a kezükben tartott tárgyak? Nem tudhatjuk, bár a juhász ügyetlen mozdulata talán nem véletlenül idézi Izsó „tősgyökeres magyar” szobrának támaszkodását. A felszerelés bizonnyal a sajátjuk, legfeljebb máskor nem egyszerre ragadták fel valamennyit, látványosan felmutatva azokat, kitartva a pillanatot. E tárgyak ezúttal nem attribútumok, nem az azonosítást szolgálják, hanem a különös alakokhoz szervesen hozzátartozó, magukhoz hasonlóan különös alkotóelemei a képnek. Az eredeti felvételek éppen e tömörítés, szándéktalan archiválás révén hordozhatnának a tudomány számára hasznosítható adatokat, a konstrukció lehetőségének fenntartásával. Tudhatjuk-e végül, hogy mi lehetett a képek ötletének és elkészítésének célja, ha sem az archiválás, sem az ismeretközlés, sem az önmagáért való látvány létrehozása? Nem, de ez talán magyarázható a fényképész felismerésével, hogy a nemzetközi tendenciát követve, saját környezetének egzotikumát a Hortobágyon kell keresnie és kellően látványos formában felmutatnia, amely meghozta számára a sikert, olyannyira, hogy a következő évben is ugyanezzel a témával próbálkozott, de személyes érdeklődése hiányában még a lehetséges anyagi haszon reményében sem fogott szervezőmunkába és sorozatkészítésbe. Az 1871-es londoni világkiállításon és 74-ben Párizsban is technikai újításokkal nyert érmet, s talán az új módszerrel világított képeket mutatta be a kettő között Bécsben is – zsánerképet pedig többet nem készített.
A történetben a kevés biztosan tudható dolog egyike a leképezett pásztorok közül kettőnek a kiléte: Kis Imre hortobágyi gulyás és Pecze István hortobágyi csikós számadó. Kis Imre valószínűleg Hadházról származott, Pecze pedig 1833-ban született Debrecenben, a Hatvan utcában, mindketten szántóvetők gyermekeként. Pecze csak harminc éves kora körül, családalapítása után került a Hortobágyra csikósnak, s 1903-ig meg is maradt annak. A kép készültének idején tehát hat-hét éve élt a pusztán, családja pedig a városban. Kiöregedve városi kegydíjából és örökölt földecskéjéből élt feleségével, Gencsi Sárával, akivel nyolcból hat gyermeküket nevelték fel. Mindkettejüket 1918-ban érte a halál.[16] 1868-ban született Erzsébet nevű lányuk 1902-ben Zoltai Lajos segédlevéltárnok felesége lett: neki köszönhető, hogy ez a történet befejezhető. Az ő rábeszélésére történhetett ugyanis, hogy Kis Imre fia, Kis András Rákóczi utcai gazdálkodó és Balogh Józsefné Pecze Juliánna Cserepes utcai lakos 1929. augusztus 15-én a Városi Múzeumnak ajándékozták az akkor már hetven éve bekeretezve a szobafalon lógó képeket. A két pásztor annak idején vagy a fényképezés után kapott saját nagyított kópiát, vagy a kiállított képek kerültek vissza hozzájuk. Mindkettő 26×33 cm nagyságú, kartonra kasírozott és színezett fénykép volt. Ez utóbbi onnan sejthető, hogy a Kis Imre képéről előkerült monochróm reprodukción kivehetők az eredeti kép fehér fedőfesték-csíkjai. A rajzhoz képest új információt nyújt, hogy a juhász kezében tartott tarisznyán az 1868-as évszám és az MK monogram (?!) látható egy magyar címer körül, illetve a háttér művi voltát is bizonyossá teszi. Ez az egyetlen forrás, amely alapján Gondy és Egey egykor kiállított képeinek megjelenése elképzelhető, a két eredeti fénykép ugyanis szinte a múzeumba kerülés pillanatában megsemmisült.
„Olajjal színezett fénykép, mely az 1870-es évek elejéről Pecze István hortobágyi csikóst álló alakban, karikással, pányvával ábrázolja. 26 × 33 cm. Az egykorú fényképet Kovács János festőművész színezte ki.” Déri Múzeum Képzőművészeti gyűjteménye, II.1929.10
Képek a pusztáról1. A csikós. Gondy és Egey fényképe után rajzolta Jankó János. Vasárnapi Ujság, 1870. január 2., 4.
A Déri Múzeum ekkor épülő első állandó kiállításának installációjához a számos újonnan készült reprodukció mellett olyan képeket is felhasználtak, amelyeket még a millenniumi kiállításra készített a város megbízásából lovag Chylinski György fényképész és Rajzó Miklós festő, aki a korízlésnek megfelelően olajfestékkel, aprólékosan kiszínezte a fényképeket. Zoltai az újonnan beérkezett két képet már csak úgy tudta beleltározni, hogy azokat az új installáción dolgozó Kovács János festőművész által színezetteknek jelölte, két régebbi, szintén juhászokat ábrázoló múzeumi pozitívról készült új nagyítással együtt. Kovács a nagyításokat a Chylinski-féle képekhez igazítva átfestette, a két Gondy-kép azonban már eleve nagyméretű volt, így azok esetében másolat közbeiktatása nélkül, az eredeti pozitívokat kente át széles, pasztózus, mindent elfedő ecsetvonásokkal, drámai színekkel, végképp fiktívvé téve a látványt.
Az eredeti fényképek tehát megvannak, mégis eltűntek, akárcsak a hortobágyi pásztorok.
„Olajjal színezett fénykép, mely az 1870-es évek elejéről Kis Imre hortobágyi gulyást álló alakban ábrázolja. 26 × 33 cm. Az egykorú fényképet színezte Kovács János festőművész. Az eredetiben ajándékul kapott fénykép keretelve volt. Színezés költsége 10 P.” Déri Múzeum Képzőművészeti gyűjteménye, II.1929.9
Képek a pusztáról. 2. A juhász. Gondy és Egey fényképe után rajzolta Jankó János. Vasárnapi Ujság, 1870. február 13., 85.
[1] Fejős Zoltán: Miért a fotó? in Fejős Zoltán szerk.: Fotó és néprajzi muzeológia, Budapest: Néprajzi Múzeum, 2004.
[2] BSFP, janvier 1869. 25–28.
[3] SFP Catalogue de la deuxième exposition annuelle, 1857. 17.
[4] Vö. Farkas Zsuzsa: A kultúra tövébe fészkelt ország. A világkiállításokon bemutatott magyar művek kortárs értékelése. Aetas 2002 (1). 136–158.
[5] Az 1870-es években aztán a maenedorfi Atelier T. Richard Sohn fényképészei végigfotózták a svájci tartományok viseleteit és több nyelven feliratozott, olykor színezett vizit- és kabinetképeken, nagy példányszámban árusították.
[6] SFP Catalogue de la deuxième exposition annuelle, 1857. A többi példánál is ez, a megfelelő évekre vonatkozóan.
[7] Vö. Fogarasi Klára: Színes néprajzi fotók. Autokróm felvételek a Néprajzi Múzeum gyűjteményéből, Budapest: Néprajzi Múzeum, 2004: 9., 35.
[8] Farkas Zsuzsa: Népkép, 1862. Adatok a néprajzi fényképezés kezdetei hazánkban témához, Néprajzi Értesítő, 2007: 107–125.
[9] Exposition Universelle de 1867 a Paris. Catalogue spécial du royaume de Hongrie, Paris, 1867. Exposants, 3–4.
[10] Liptay Pál: Párisból. Anyagi Érdekeink, 1869. 292–293.; Liptay Pál: Párisi levelek VI. Nefelejts, 1869. július 11: 333.
[11] A Nemzeti Múzeum Történeti Fényképtárában található egyik ilyen albuma is készülhetett már ekkor, nemcsak Bécsre, vö. Fogarasi 8–9.
[12] Catalogue, 1869. 14.
[13] Liptay: Anyagi, i. m.
[14] BSFP, février 1870. 56. A három másik említett fényképész egyike, a voronyezsi Nyikolaj Sztyepanovics Ruszinov (kb. 1835–1892), „az orosz típusok és viseletek nagy gyűjteményét mutatta be” vizitkártyáin, aki később szülővárosa azóta is egyetlen látképes albumát elkészítette III. Sándor cár számára. A calvadosi Edmond Bacot (1814–1875) öreg normandiaiakat örökített meg, Claudius Couton (1837–1929) pedig, aki korábban III. Napoleon megbízásából Vichyről készített tájképeket, ezúttal Berri, Auvergne és Bourbonnais tartományok népviseleteinek sorozatát állította ki. A megismerhető példák alapján a szép viseletbe öltözött modelleket műtermében, festett tájképháttér elé állítva örökítette meg, egyenként több beállításban. Ezeket a feliratos vizitkártya-sorozatokat itthon Letzter Lázár gyakorlatában találjuk meg, aki rendszeresen megbízásokat is igyekezett szerezni tematikus képsorok felvételére, legyen szó városképekről, viseletekről vagy sorkatonákról. (Ruszinovra lásd: Фотоателье Русинова Н.С. в Воронеже, in Воронежский исторический форум. История, Архитектура, Краеведение, https://vif-vrn.ru/viewtopic.php?f=246&t=842; Coutonra: https://artplastoc.blogspot.com/2018/02/810-claudius-couton-photographe-1837.html)
[15] Képek a pusztáról. Vasárnapi Ujság, 1870. január 2: 3-4.; 1870. február 13: 85.; 1870. április 17: 193.
[16] Az adatokat a Pecze István családfáját összeállító ükunokájának, Szabó Nettának köszönöm.
A tanulmány a Fejős Zoltánt 70. születésnapján köszöntő Mafot-kötet számára íródott