2020. július 12-én a Kolozsvár–Klausenburg–Cluj facebook-csoportban négy színes fotót közölt Klaas Eldering a következő felirattal: „A Széki[1] lányok, 1973-ban, a Malomároknál, a telefonpalota mögött…”[2] A négy fotót 185 lájk fogadta és számtalan hozzászólás született a képcsoport alatt, a képek alatt egyenként, valamint minden további megosztásnál. A bejegyzés tartós népszerűségre tett szert, a mai napig akadnak facebook-felhasználók, akik felfedezik a képsort, és lelkesen osztják tovább.
Jaimie Baron filmfenomenológus szerint, ahhoz, hogy egy képre archívként tekintsünk nem az a feltétele, hogy egy archívumban legyen fellelhető, hanem a befogadó tekintete teszi azzá[3] (Baron 2014). Meghatározó szerinte az a nézői tapasztalat, amelyik felismeri az időbeli és szándékbeli másságát a képnek. Ennek hatására létrejön az ún. archív hatás, amelyik egy múltbeli eseményre, emlékre, érzetre épít, és a kép szemlélése ezáltal egyfajta történelmi tapasztalattá válik. Baron fogalma nagy hatással volt a filmtudományra, főként az archív felvételeket újrahasznosító found footage filmek jelenségének az értelmezésére, de a gondolat érvényes lehet a fotó médiumára is. Fotográfusok hagyatéka, családi fotógyűjtemények akkor válnak egy közgyűjtemény számára értékessé, amikor a tulajdonos vagy a gyűjteményvezető felismeri bennük az archív hatást, valamint a közösségi média „régi képek” típusú képmegosztó csoportjai is az archív hatás kollektív megélésének, fokozásának a helyszínei.
A következőkben a négy képből álló sorozat különböző értelmezéseit, lecsapódásait mutatom be, azokat a különböző kontextusokat, amelyekben a képek valamilyen emlékfolyam vagy történészi munka kiváltóivá, triggerjeivé váltak, a múltbeliség megtapasztalásához vezettek, vagy annak illusztrációivá váltak.
A képek eredeti közlési helyén, a Kolozsvár–Klausenburg–Cluj csoportban egyes hozzászólókat a város arculatának a múltbeli látványa indította be, a kép hátterében alig kivehető tereket idézték fel: „Emlékszek a kis hídra. Az újságárusra, és mellette volt egy cukrászda!”. Míg a hasonló város-emlékezeti online közösségekben a képek hasonló lokalizációja, és a „múló” időben történt változások nyújtják a legtöbb beszédtémát, ez esetben a kép szereplői, a népviseletüket viselő széki cselédlányok okoztak szenzációt, akik minden csütörtökön és vasárnap a kolozsvári egykori Tyúkpiac helyetti Cselédpiacon[4], azaz a központi posta és telefonpalota mögötti kis, jelenleg Ion Luca Caragiale nevét viselő parkban gyülekeztek. Itt töltötték el kimenő óráikat más Kolozsváron szolgáló fiatallal egyetemben, olykor daloltak és táncoltak. Asztalos Lajos helytörténész szerint a találkozók helyszínválasztása a közelben működő cselédszerződtető irodával magyarázható. Ezek a köztéri találkozások ihlették Kányádi Sándor közismert Fekete-piros című versét (1972), amelyet az egyik hozzászóló fontosnak tartott bemásolni a kép alá. Íme egy bejegyzés, amelyik a geo-topológiai látásmódot ötvözi a múló idő-érzékelésével: „Milyen tágas volt a tér a túloldalon, semmi 6 emeletes épület, messzire ellátni. S milyen érdekesen forog a világ kereke, a kis hidat, amit megszüntettek, most építik újra. Csak a széki lányok nem lesznek már soha fekete-piros forgásban a telefonpalota mögött.” A széki lányok fényképére román ajkú csoporttagok is rezonáltak: „Se adunau joia. Atunci erau libere. Parca si acum le aud cantecele. Vremuri fara intoarcere in parcul Caragiale.”[5]
A képsorozat az elmúlt négy évben az ún. „postakerti” széki táncosok és a városi cselédség jelenlétének hiánypótló, ikonikus képsorozatává vált (nincs más közismert, közszemlére tett fotó a jelenségről), és innen a történet visszafejtése akár több irányt is vehetne: elidőzhetnénk azoknál a történeteknél, amelyeket az egykori kolozsváriak a bejegyzéseikben fel tudtak idézni a széki cselédlányokról a kép hatására. A goldsmith-i egyetem Forensic Architecture[6] nevű kutatási programja szituált vallomásnak[7] nevezi azt az interjútechnikát, amelyiket traumatikus események felidézésre készítenek képek, filmfelvételek vagy 3D-ben lemodellezett terek segítségével. A hasonló képek a szertefoszló, torzító emlékezet ellenében hatnak, katalizátoraivá válnak az emlékezésnek, olykor egy-egy kép alatt valóságos szemantikai mező, vagy virtuális város áll össze a különböző, olykor egymásnak ellentmondó hozzászólásokból, egyfajta kollektív olvasat érlelődik ki.
A széki cselédlányok nyomába eredve, nem lenne nehéz eljutni a kolozsvári telefonpalotától Székre, de még inkább Budapestre, ahol 1972. május 6-án, a széki táncház többéves helyszíni megfigyelése, kutatása, fotózása után (Novák Tata és Korniss Péter összefonódó munkája) beindul a nagyvárosi táncház és vele együtt a táncházmozgalom, valamint az erdélyi népi kultúra iránti érdeklődés megújulása a szocialista Magyarországon. A táncházmozgalom 50 éves évfordulójára a községben 2022. május 7–8. között szervezett Széki Szabadegyetem programjának fotós szekciójában ez a képsorozat is bemutatásra került, noha a fókuszban a fotóművészeti relevanciával bíró Korniss Péter életmű állt.
A fotósorozat egy merőben más múltbeli réteg felgöngyölítésére is alkalmas, amint azt két nagyobb merítésű projekt is megpróbálta elvégezni. Ez utóbbi egy olyan archív hatás, amelyik akkor jöhet létre, ha nem a képen látható térre, emberekre, hanem a fényképezőgép mögötti, és egyben a képeit online közegben közlő emberre koncentrálunk. Klaas Eldering, amint a neve is jelzi, nem „bennszülött” kolozsvári, hanem Hollandiából, teológus hallgatóként, vendégdiákként került Kolozsvárra 1972–74 között, feleségével, Idával együtt. Kötődésük a városhoz, a református teológiához mai napig töretlen, évente meglátogatják a várost, felkeresik ismerőseiket.
Ablonczy Bálint két tanulmányában[8] is olvashatunk arról a nemzetközi szintű szolidaritási mozgalomról, amely a református egyházon keresztül jutott el a romániai magyarokhoz a szocializmus éveiben, és amely végül is Klaas és Ida pályáját is Kolozsvár fele irányította. A szolidaritási akciók mozgatórugója, a „kis összeesküvések nagy mestere”[9] a hollandiai Hebe Charlotte Kohlbrugge volt, aki nyugati diakóniai vezetőként erős kapcsolathálót épített a Vasfüggöny mögött élő protestánsokkal, ennek egyik formájaként, holland teológus hallgatókat küldött szocialista országokba vendéghallgatóként, pl. Kolozsváron 1968 és 1986-ig egy-egy évet tanulhattak a Protestáns Teológiai Intézetben[10]. Klaas és Ida is ennek a mozgalomnak a hatására érkezett Kolozsvárra, történetüket a felekezeti szolidaritás és a kulturális ellenállás magyar–erdélyi, illetve nemzetközi formáinak a számbavételekor Ablonczy Bálint keretezte. A 2020-as publikációt tartalmazó kötet borítójára az Eldering-házaspár egyik fotójának részlete került, a belső borítón a kép magyarázata: „Református hívek a Beszterce-Naszód megyei Magyarnemegyében 1973-ban. A képet Ida és Klaas Eldering bocsátotta rendelkezésünkre.”
Ugyanaz a fotó egy másik, párhuzamosan futó, kommemoratív, tudomány népszerűsítő projektben is helyet kapott, amelynek keretében Elmúlt jelen címmel kiállítás, weboldal[11] és kötet[12] készült a romániai magyarok történetéről és rendszerváltásáról.[13] A kép ebben az esetben is a rendszerváltás előtti és utáni humanitárius és felekezeti segélyakciókról szóló fejezetben kapott kiemelkedő helyet, mind a kiállításban, mind a kiadványban[14] a következő interjúrészlet[15] kíséretében:
„Turistaként jártunk először Erdélyben. Be lehetett jönni, de soha nem volt könnyű, 1974 után, amikor szigorúbb lett minden, sokszor álltunk a határon egy egész éjszakát, 10–12 órát is álltunk. Nem csináltak semmit, csak mindent ki kellett pakolni, és vissza kellett rakni. Mindig hoztunk könyveket, amit kértek a lelkészek. Általában 50 könyvvel utaztunk, amellett magnóval, és ami a legfontosabb volt, egy írógéppel. Ez volt a legveszélyesebb, és az mindig úgy sikerült, hogy a hátizsákunkba rátettük a szennyes holmit. Mindig sikerült: a magnó, az írógép és az indigó.[16] Más tiltott dolgot is hoztunk, mert a [magyar] Bibliát nem nyomtatták újra és az énekeskönyvet sem. Mivel nagy szükség volt rá, eldugtunk 50 énekeskönyvet két pótkerékbe. A rendszerváltásig a csendes segélyekkel foglalkoztunk, Klaas a rendszerváltás után másokkal együtt létrehozta a ’Románia Tanács Nederland Alapítvány’-t. Én [Ida] inkább diakóniai vonalon szerveztem gyűjtéseket. Mikházán sok mindent hoztunk létre.” (Képfelirat: Magyarnemegyében Antal Sándor ref. lp-ral, 1974.)
A magyarnemegyei gyülekezettel, szórványban[17] készült csoportkép ugyan témájában messzire esik a széki szolgálók kolozsvári fotóitól, azonban ugyanaz a tekintet, ugyanaz a szándék állhatott mindkét szituáció megörökítése mögött. A magyar protestáns kisebbséghez tartozó széki[18] cselédek közösségi alkalmának megörökítése mögött ugyanazt a gondoskodó, szolidáris tekintetet fedezhetjük fel, mint szórványtelepülésekre legációba járó házaspár vasárnapi istentisztelet után készült csoportképén. Talán a felebaráti gondoskodás egyik formája volt maga a fényképezés is, amelyik egy mobilis médium révén messzire el tudta vinni a kis, zárt közösségek hírét. A képek materialitása sem mellékes: az Erdélyben készült fotók nagy részét színes diafilmre fotózták, ami nagyon érzéki, szenzoriális hatást kelt a nem látványos, amatőr kompozíciók ellenére is, míg a diafilm egy olyan formátum, amelyik nemcsak a privát szférának nyújt emlékezetmankót, hanem vetítés réven közösségivé is tehető.
A 2020 nyarán megosztott képek már nemcsak facebookon, hanem az azopan.ro online képarchívumban is megtalálhatók. Kérdés az, hogy mennyire emlékeznénk meg a város hetvenes évekbeli arcáról és a széki lányok táncos kimenőjéről, ha Klaas nem tölti fel a Kolozsvár csoportba a fotósorozatot? (Az elsőről inkább, mert több forrás áll rendelkezésünkre, a másodikról kevésbé vizuálisan, inkább Kányádi költészetén keresztül.) Ha a rövid ismertető feliratokkal ellátott színes diák a szórványfalvakról, kisebb településekről nem jelennek meg a közösségi oldalakon digitális formában (a képek mobilitásának újabb formája), akkor vajon milyen mélységű tudásunk, milyen publikációink lennének a felekezeti szolidaritás és kulturális ellenkultúra formáiról? Amint a bibliográfiában is látható, a képek megosztása után került be Klaas és Ida története a két történeti tanulmány és az ismeretközlő kötet vizorjába. A megosztott, színes, amatőr diaképek digitális (transzmediális) terjedésének az „archív hatása” érezhetővé vált a tudományos diskurzusokban is, a szabad felhasználású privát fotók a világról való tudásunk forrásaivá, katalizátoraivá váltak.
[1] Románul: Sic. Kolozsvártól 60 km-re fekvő mezőségi község.
[2] https://www.facebook.com/groups/283151599693896/permalink/283667699642286/?locale=hu_HU
[3] Jaimie Baron: The Archive Effect. Found footage and the Audiovisual Experience of History. London – New York: Routledge, 2014
[4] Asztalos Lajos: Ez a Postakert nem az a Postakert. Krónika, 2014. június 14. kronikaonline.ro/szempont/ez-a-postakert-nem-az-a-postakert, utolsó megtekintés: 2024. október 23.
[5] „Csütörtökönként gyülekeztek. Akkor voltak szabadok. Mintha most is hallanám az énekeiket. Vissza nem térő idők a Caragiale parkban.” (saját ford.)
[6] https://forensic-architecture.org
[7] Angol eredetiben: situated testimony. Leírása, példák itt: https://forensic-architecture.org/methodology/situated-testimony
[8] Ablonczy Bálint: Szolidaritás és ellenállás. Református hálózatok erdélyi segítőakciói a hetvenes–nyolcvanas években, in Kiss Réka és Lányi Gábor szerk.: Hagyomány, Identitás, Történelem (Reformáció Öröksége, 3/2), Budapest: Károli Gáspár Református Egyetem Egyház és Társadalom Kutatóintézetének Reformáció Öröksége Műhelye – Károli Gáspár Református Egyetem Hittudományi Kar Egyháztörténeti Kutatóintézet, 2019: 313-332 [a kötet valószínűleg antedatált, más forrásokban 2020-as kiadványként jelenik meg]. Ablonczy Bálint: Málnási kisasszony segít. Hebe Kohlbrugge és a holland reformátusok erdélyi támogató akciói 1989 előtt, Betekintő 2020 (3): 9–26.
[9] Ablonczy 2020, 9
[10] Ablonczy 2020, 10
[11] https://elmultjelen.ro/
[12] Molnár Beáta szerk.: Elmúlt jelen. A romániai magyarok története a kommunizmustól a rendszerváltásig, Kolozsvár: Iskola Alapítvány, 2021
[13] A project négy kurátorának a beszámolóját lásd Blos-Jáni Melinda – Fodor János – Miklósi Dénes – Molnár Beáta: Az Elmúlt jelen nyomában. Reflexiók egy kiállításra. Korunk 2020 (11): 83–95.
[14] Molnár 2021, 224–228
[15] Az interjút magam készítettem 2020 júniusában.
[16] Az írógép Molnár Jánoshoz, a partiumi Tamáshidán, majd Borossebesen szolgáló lelkészhez került, aki később a nagyváradi szamizdat folyóirat, az Ellenpontok szerzője is lett. (l. Ablonczy 2020, 20.)
[17] Magyarnemegye (románul: Nimigea) Beszterce-Naszód megyében található, magyar nyelvszigetnek számít, ahol 1709 lakosból, 652 magyarnak vallotta magát a 2021-es népszámláláskor.
[18] Széken is járt, 1974-ben ott is készített színes képeket: https://www.facebook.com/groups/regi.fotok.Erdelybol/permalink/835051487027486/
- kép. A széki lányokról szóló Malom utcai képsorozat 4. darabja. Fotózta: Klaas Eldering. Közölte: 2020. szeptember 6-án.
- kép. A 14 darabos magyarnemegyei fotósorozat 8. darabja. Fotózta: Klaas Eldering. Közölte: 2020. július 12-én.
A tanulmány a Fejős Zoltánt 70. születésnapján köszöntő Mafot-kötet számára íródott