A Kassák Múzeum és a MAFOT közös konferenciája a Heves Iván és a modern magyar fotográfia kezdetei kiállításon
PIM – Kassák Múzeum, Budapest
2024. február 23.
Köszöntők
Csorba Csilla, a Magyar Fotótörténeti Társaság elnöke és Szeredi Merse Pál, a Petőfi Irodalmi Múzeum – Kassák Múzeum igazgatója
Hevesy Iván a tömegművészetről
Elnök: E. Csorba Csilla
Lénárt Tamás: Hevesy útja a fotográfiához
Csatlós Judit: Szociofotó, munkásfotó, dokumentum
Bagdi Sára: Hevesy Iván a kollektív művészeti gyakorlatokról
Hevesy és kortársai: fotóművészet és -elmélet
Elnök: Bán András
Tóth Balázs Zoltán: Hevesy fotóelmélete nemzetközi kontextusban
Csorba Csilla: Kálmán Kata arcai
Szeredi Merse Pál: Bortnyik Sándor fotóhasználata
Kánon, kritika a hatvanas években
Elnök: Tóth Balázs Zoltán
Mélyi József: A hatvanas évek átváltozása a rendszerváltás óta – kiállítások tükrében
Bán András: „Az adott körülmények között szervezett módon oldódott meg” – Hevesy Iván fotóművészeti kritikái a Magyar Nemzetben (1958–1965)
Az előadások rövid összefoglalói
Bagdi Sára (Petőfi Irodalmi Múzeum – Kassák Múzeum)
Hevesy Iván a kollektív művészeti gyakorlatokról
Hevesy a magyar avantgárd történetében elsőként kísérletezett olyan általános művészettörténet megírásával, amely a hagyományos médiumok mellett a tömegművészet új médiumait, a plakátot és a pannót is integrálni kívánta. Ebben a szellemben 1922-ben három kötete is megjelent, melyek az impresszionizmustól a kortárs avantgárd irányzatokig dolgozzák fel a művészet történetét. Elképzelése szerint a stílusok történetét a tömeges és az egyéni befogadáshoz kötött médiumok dialektikus viszonya alakítja. Hevesy az impresszionizmus személyességét az anti-impresszionista technikák kollektív monumentalitásával állítja szembe, és a történelem során az impresszionista korszakok visszatérésének okát a kollektív állam megszűnésével magyarázza. Ez a dialektika jellemzi Hevesy korai filmelmélettel foglalkozó esszéit és az 1929-es Primitív művészet című könyv barlangrajzokkal foglalkozó fejezetét is. Előadásomban azt vizsgálom, hogy a Tanácsköztársaság időszakától a Madzsar Iskolában töltött időszakig bezárólag, milyen szervezeti és intézményi feltételek alakították Hevesy gondolkodását a kollektív művészeti gyakorlatokról, és mennyiben integrálható ezen diskurzusba Hevesy 1934-es fotóelméleti munkája.
Bán András
„Az adott körülmények között szervezett módon oldódott meg” – Hevesy Iván fotóművészeti kritikái a Magyar Nemzetben (1958–1965)
A Fordulat éveit (1948-49) követően gyors ütemben kiépült a művészetek új intézményrendszere, amelyben a fotóművészet művelői számára igen szerény kereteket szabtak. Markáns változás 1956 után következett be a fotográfus szakma professzionalizálódásában, és többek között rendszeressé váltak a fotókiállítások. A művészetirányítás részéről elvárás volt, hogy a kritika „tegye helyre” a fotográfiai törekvéseket és értékeket, érje el, hogy a fotóművészet közüggyé váljon. 1956-ot követően sajátos vákuumhelyzet alakult ki a műkritikai praxisban: a „finomtollú polgári” szerzők nagyobb része kikopott a szakmából, a szocreál ideológia számos erőszakos harcosa pedig a konszolidáció retorikájával bajlódott. Ebben az ellentmondásoshelyzetben teremtette meg a hosszú évek kényszerű csendje után visszatérő Hevesy Iván a magyar fotóelméletet és honosította meg a Mihályfi Ernő szerkesztette Magyar Nemzetben az addig előzmények nélküli magyarfotókritikát. Az előadás A tiszta fényképszerűség című kiállítás második termében bemutatott képanyag kritikai kontextusait vizsgálja.
Csatlós Judit (Petőfi Irodalmi Múzeum – Kassák Múzeum)
Szociofotó, munkásfotó, dokumentum
Hevesy Iván A modern fényképművészet címmel 1934-ben írt fotóesztétikai tanulmányában vezeti be a szociofotó fogalmat, mint műfaji megnevezést. Ezt a valósághoz kötött képkészítést úgy határozta meg, amely egyesíti „a legmélyebb társadalmi hatást a legteljesebb művészi megformáltsággal”. Ez a sok szempontból ellentmondásos megállapítás alkalmas kiindulópont ahhoz, hogy megvizsgáljuk a kiszolgáltatott társadalmi csoportok fényképezésének korabeli gyakorlatát és etikai kérdéseit. A fényképeken tükröződnek a képkészítés körülményei, a fotográfus elképzelései, a résztvevők közötti hatalmi viszonyok, a megfigyelt és megfigyelő kapcsolata. Előadásomban az általuk közösen létrehozott szituációkat, alkukat és konfliktusokat igyekszem rekonstruálni konkrét példákon keresztül.
Csorba Csilla (Petőfi Irodalmi Múzeum – Magyar Fotótörténeti Társaság)
Kálmán Kata arcai
Kálmán Kata 115 éve, 1909. április 25-én született Korponán. 1919-ben a család áttelepült Magyarországra, középiskolai tanulmányait Komáromban folytatta. 1927-től Budapesten Madzsarné Jászi Alice tánc- és mozgásművészeti iskoláját látogatta testvérével, Klárával együtt. Itt ismerkedett meg az akkor már neves esztétával, Hevesy Ivánnal, akivel 1929-ben kötött házasságot. A diploma megszerzése után tánctanítással és gyógytornaoktatással foglalkozott. 1930-tól férje fotózni tanította, életük, szakmai pályájuk innentől szorosan összekapcsolódott. Kálmán Kata „indulásának” időpontja az európai fotótörténet izgalmas, mozgalmas szakaszával kapcsolódik egybe. A nemzetközi trendekben jártas Hevesytől naprakész módon sajátíthatta el az 1920-as évek végére kikristályosodó új látásmód többfelé ágazó lehetőségeit: az ekkor induló, a Bauhaushoz köthető intézményes fotóoktatás elveit, a festőies fényképezéssel szembeforduló új tárgyias fotográfia sajátosságait és a dokumentatív erejével hatni tudó szociofotó formai követelményeit. Kálmán Kata természetesen nem vonhatta ki magát férje ez időben megjelenő teoretikus, fotótörténeti munkáinak hatása alól, de az életútból visszavetíthető határozott személyisége a szociofotó melletti elköteleződésre, mint önálló választásra és felvállalt látásmódra enged következtetni. 28 éves korára a hazai szellemi-művészi élet egyik ismert, talán legtöbbet recenzált alkotójaként szerepel a sajtóban és a közbeszédben. Előadásomban a róla kialakult képet szeretném gazdagítani, árnyalni, művészi és emberi arcának változásait bemutatni.
Lénárt Tamás (Eötvös Loránd Tudományegyetem, Összehasonlító Irodalom- és Kultúratudományi Tanszék)
Hevesy útja a fotográfiához
Előadásomban Hevesy Iván életművének első szakaszát kísérlem meg áttekinteni, különös tekintettel a mozgófilm iránti érdeklődésére, pontosabban az 1925-ben megjelent A filmjáték esztétikája és dramaturgiája című könyvére. Ennek során nemcsak a történeti avantgárd irányzatokkal és annak szereplőivel való, hanem a technikai képalkotás ezidőtájt kialakuló esztétikai diskurzusával, így például Balázs Béla majdnem egyidejűleg megjelent A látható ember című filmkönyvével való viszonyát is szeretném tisztázni. Az áttekintés ahhoz adhat támpontokat, hogy miként és milyen esztétikai előtanulmányok terelik Hevesy figyelmét a vizualitás új, technikai médiumainak az irányába, milyen forrásokra vezethetőek vissza a fényképezésről és a „tiszta képiségről” alkotott elképzelései, nem utolsó sorban pedig, hol helyezhetők el ezek az elképzelések a vizuális kultúratörténet utóbbi évtizedekben kirajzolódó térképén.
Mélyi József (Magyar Képzőművészeti Egyetem, Képzőművészet-elmélet Tanszék)
A hatvanas évek átváltozása a rendszerváltás óta – kiállítások tükrében
A „hatvanas évek” fogalma egyrészt rendkívül szilárdnak tűnik; a múltba tekintve talán ennek az évtizednek – mint elképzelt, illetve történetileg vizsgált korszaknak – a körvonalai a legerőteljesebbek, Nyugaton és Keleten egyaránt. Másrészt viszont az elmúlt évtizedekre visszatekintve – talán éppen a körvonalazottságból és a rá irányuló fokozott figyelemből kifolyólag – a „hatvanas évek” fogalmában sejtjük a legnagyobb elmozdulásokat. Ha ezen az „évtizedes” szemüvegen keresztül nézünk vissza, és Magyarországra, a képzőművészetre, illetve a vizuális kultúrára vagy a fotóra fókuszálunk, akkor azt láthatjuk, hogy az elmúlt 35-40 év kiállításainak tükrében a hatvanas évekre vonatkozó kánon egyre inkább rögzül, miközben az egyes fogalmak, amelyek a vizsgált évtizedben meghatározó szerepet játszottak, jelentéseltolódáson mentek keresztül. Előadásomban elsősorban a neoavantgárd, a hivatalos művészet, az absztrakció, vagy a kelet-európai régió fogalmainak átalakulását vizsgálom, a Magyar Nemzeti Galéria, a Centrális Galéria, a Ludwig Múzeum, a Műcsarnok, illetve a Kassák Múzeum egyes tárlatainak szövegeit, felfogását elemezve. A vizsgálat azt a folyamatot tekinti át, amelyben elsősorban nem a kanonizált alkotók névsora változott, hanem azok a fogalmi keretek, amelynek elemei léteztek már a hatvanas években is, de a kiállítások nyomán jelentéseik akár erőteljesen is eltolódhattak.
Szeredi Merse Pál (Petőfi Irodalmi Múzeum – Kassák Múzeum)
Bortnyik Sándor fotóhasználata
Bortnyik Sándor életműve máig főként az 1910-es és 1920-as években készült avantgárd képzőművészeti alkotásai miatt ismert és elismert. Bakos Katalin kutatásainak köszönhetően Bortnyik kiterjedt tervezőgrafikusi munkásságának rendelkezésre áll az életműkatalógusa, és ő dolgozta fel a Műhely néven indított tervezőgrafikai magániskolájának történetét is. Bortnyik munkásságának azonban továbbra is vannak feldolgozatlan szegmensei, ezek közé tartozik fotográfusi munkássága, valamint képzőművészeti és tervezőgrafikai fotóhasználata is. Bortnyik és felesége, Zoltán Klára által jegyzett fotográfiák az 1920–1930-as években többször is felbukkantak az Új látást és a modern fotográfiát bemutató – Hevesy és mások által jegyzett – írások mellékleteként hazai folyóiratokban. Bortnyik több tervezőgrafikai munkájában is saját készítésű fényképeket használt fel. A rendszerváltás utáni években egy müncheni antikvárium árverésein bukkant fel Bortnyik hagyatékának fotókat nagy számban tartalmazó egysége, amelyből azonban csak alig néhány mű hozzáférhető köz- és magángyűjteményekben. Bortnyik és Zoltán Klára fényképhagyatékának katalogizálását és feldolgozását 2016-ban, a Bakos Katalin által tervezett Bortnyik-kiállítás számára kezdtem el, azonban a kutatás akkor félbemaradt. Előadásomban az eddigi részeredményeket mutatom be, valamint felvetek további kérdéseket és kutatási irányokat, amelyek mentén Bortnyik ezirányú munkássága és fotóhasználata megtalálhatja helyét a hazai és nemzetközi fotóművészet kontextusában.
Tóth Balázs Zoltán (Szépművészeti Múzeum – Közép-Európai Művészettörténeti Kutatóintézet)
Hevesy fotóelmélete nemzetközi kontextusban
Előadásomban Hevesy Iván 1930 és 1941 között írt fotóelméleti tanulmányaiban, szövegeiben megfogalmazott teóriáját és annak kulcsfogalmait vizsgálom, azzal a határozott céllal, hogy érzékeltessem a fotográfia médiumáról alkotott egyedi nézeteit. Célom, hogy bemutassam, Hevesy nem csak a „német hatások közvetítője” volt, hanem az Új tárgyilagosság és az Új objektivitás médiumszemléletének kritikus olvasatán keresztül egy, a kor nemzetközi kontextusában is relevánsnak számító fotóelmélet létrehozója. Egy olyan elméleté, amely sok esetben markánsan eltért a kor fotográfiáját vizsgáló szereplőinek irányvonalától, mégis frissnek számított és azokkal sok pontban megegyező aktualitással bírt. Fókuszomat elsősorban a Fényképezés nagy mesterei és a Fényképezés művészete című könyveiben olvasható fejezetek, és fogalmak bemutatására állítom, valamint kísérletet teszek arra is, hogy a huszadik századi nemzetközi tiszta/riport/dokumentarista fotográfia sztár alkotói, mint például Edward Weston, Ansel Adams, Henri Cartier-Bresson, által kidolgozott definíciókkal összeolvassam azokat. A komparatív megközelítéssel Hevesy teóriájának eddig nem ismert érvényessége mutatkozhat meg.