2019-09-10 Apertúra – Albertini Béla: Pécsi József és az erdélyi fotókultúra (LX. – 2019. szeptember-október) – MAFOT
Magyar Fotótörténeti Társaság

összes Apertúra ►

Apertúra
LX. – 2019. szeptember-október

Pécsi József és az erdélyi fotókultúra
s még pár dolog Pécsiről…

Pécsi József és a fotókultúra? Passz. Már mindent tudunk. Az alkotóról megjelent egy kisebb és egy nagyobb monográfia (Pécsi József munkássága, 1976; Fényképeskönyv Pécsi József, 2006). Pécsi egyik főszereplője volt A fénykép varázsa című jubileumi kiállítás sorozatnak, ez alkalomból nagy léptékű tanulmány vezette be képeit a katalógusban (Pécsi József születésének 100. évfordulójára, 1989). Közreadták magyar nyelvű szöveggel is két, egykor Németországban megjelent albumát (12 aktfelvétel Pécsi Józseftől, 1995; Fotó és reklám, 1997). Újabban harmadik kiadásban olvasható A fényképező művészete című kis kötete (1997), s egykori publikációból megjelent egy olvasókönyv (Pécsi József Különfélék, 1999.) Ezen túlmenően élete és munkássága szerepel több szintézis igényű fotótörténeti feldolgozásban, katalógusban, fotóoktatás-történetben, hosszabb rövidebb tanulmányban, cikkben, legutóbb blogban.

Mi akarunk, mit akarok még tehát? Egy kis pontosságot, hitelességet…

Az ifjú Pécsi József barátjától, Widder Frigyestől tanulta meg a fényképkészítés elemi ismereteit. A Budapesti Kereskedelmi Akadémia Felső Kereskedelmi Iskolájában (V., Alkotmány u. 11.) – amely kissé megtévesztően hangzó neve mellett középfokú iskola volt – együtt rugaszkodtak neki az érettséginek. Mint erről korábban, máshol már szó esett, Widder az első próbálkozáskor megbukott, Pécsi pedig szín elégségesen abszolválta a nagy próbát. Ezért csodálkoztam egykor azokon a hazai közleményeken, amelyek szerint ő aztán a fotográfusképzőben „kitüntetéssel végzett”. Elvileg egy fiatalember természetesen megtáltosodhat, ha szívének-lelkének kedves intézményben folytatja a tanulást. De a csodák e vonatkozásban is ritkák. Pécsi József az elméleti stúdiumokat is magukban foglaló tanulmányait osztálya középmezőnyében zárta le. – Iskolája befejezésekor valóban nyert egy fotográfiai díjat, de az egy másik dimenzióban történt. Milyen iskolába járt ő? A hazai irodalomban vissza- visszatér, hogy főiskoláról vagy akadémiáról kellene beszélni. Az 1900. október 15-én megnyílt müncheni Lehr- und Versuchsanstalt für Photographie (Martin-Greif-Straße 11) középszintű szakképző intézmény volt, ahová népiskolai végzettséggel is be lehetett jutni. (A későbbi profilbővülés folytán Pécsi József indulásakor 1908-ban Lehr und Vesuchsanstalt für Photographie/Chemigraphie/Lichtdruck und Gravüre zu München volt a neve.) Alapító igazgatója, akit professzornak tiszteltek, Georg Heinrich Emmerich (1870–1923) egykor fotócikk kereskedőként került kapcsolatba a szakmával. Mikor fejezte be tanulmányait ebben az iskolában Pécsi? A Fényképeskönyv Pécsi József című kötet – saját minősítésében „a majdani nagymonográfia zanzája” –, és az Apertúrában korábban már „megdicsért” A magyar fotó 1840–1989 szintézis-kísérlet szerint ez 1911-ben történt. Akkor is kitüntetéssel, ez utóbbi szerint Dührkoop-éremmel! (Itt még a Fényképeskönyv megközelítően jó adatait is sikerült félreérteni.) A hibák eredendő forrása ismert: a Magyar Fotográfiai Múzeum őrzi a változó névírású Kankovszky/Kankowszky/Kankovsky/Kankowsky Ervin gépiratát (A magyar fényképezés enciklopédiája); ott szerepel, hogy Pécsi „…1909–1911 müncheni fényk. akadémián tanul és kitüntetéssel végez.” Kankovszky sokoldalú entellektüelként, szorgalmas fotográfusként a tschikos-gulasch-fokosch fényképezés művelői között az egyik legjobbnak tekinthető, számos dokumentum értékű képe ma is fellelhető a Néprajzi Múzeumban, de történészként dilettáns volt. Mint kortárs „fotótörténész” gyakran épített hallomásokra, ezeket több helyen is olvasmányosan vezette fel, ám adatai csak alapos forráskritikával használhatók. Pécsit illetően lett volna rá lehetőség: a müncheni Stadtarchiv, továbbá a Bayerisches Hauptstaatsarchiv kitűnő elsődleges forrásokat őriz hősünkre vonatkozólag is (még azt is megtudhatjuk, hogy müncheni diákként mikor, kiknél lakott). Ha már A magyar fotó 1840–1989 szerzője a kézirat „megalkotásakor” a megfelelő források megtekintését el is mulasztotta, az ügy nem tekintendő véglegesen drámainak. Majd jön a lektor, és helyreteszi. Csakhogy ő azonos azzal a szerzővel, akinek a könyvéből a „nagy szintézis” összeállítója a hibás adatokat – ezeket a Dührkoop-érem témájában még meg is toldva – átemelte. Ezzel a kör bezárult. – Következetességről azért lehet beszélni, mert Pécsi Józsefről szólva az 1909–1911 közötti müncheni akadémiai végzettség szerepel a francia nyelvű 1998-as Photographes Made in Hungary című katalógusban is (Arles: Actes Sud; Milan: Motta) a 154. oldalon.

Pécsi József 1908 és 1910 között tanult Münchenben.

Ami az ominózus Dührkoop-érmet illeti: erre vonatkozólag a valós adatokért nem kell Münchenbe menni. Elegendő fellapozni A Fény című folyóirat 1914-es évfolyamát, azt is az elején, hogy lássuk: Pécsi egy müncheni kiállítási szereplésért kapta az érmet, amit Dührkoop működésének 25. évfodulójára (1908. okt. 1.) a mester kollégái és tisztelői verettek (apró megjegyzés: a Fényképeskönyv vélekedéséhez képest Pécsi a kitüntetéskor már kicsit több volt 22 évesnél). – Ennek az elismerésnek semmi köze sem volt az egykori iskolai évekhez – ha csak az nem, hogy Pécsi akkor sajátította el ténylegesen a szakmát.

Ugyancsak élő az a hazai elképzelés, hogy Pécsi Dührkoop tanítvány is lett volna. Levéltári dokumentum tanúsítja, hogy a hírneves hamburgi fotográfus valaha támogatta a müncheni képzés szándékát. Bár dolgozott Berlinben is, de a jeles bajorországi intézményben nem tanított. (Aki számára ismerős a Buddenbrooks szerzőjének életútja az tudja, milyen különbség volt egykor az északnémet világ és München között általában is.)

Azok a felvetések, amelyek szerint Pécsi autodidakta módon szerezte volna meg művészettörténeti felkészültségét és szakértelmét, abszolút tévesek. A fotográfus növendékek intézményes, módszeres képzésben részesültek e tekintetben is Münchenben. A hallgatók a város múzeumai mellett tanári vezetéssel szervezetten látogatták a hírneves müncheni képtárakat is. (1–2. kép)

1. kép

2. kép

Az eredmény meg is látszik A fényképező művészete című köteten, amely nem 1916-ban – mint az a szakirodalomban, s annak nyomán a közhiedelemben szerepel –, hanem egy évvel később jelent meg első ízben. Ha ismerjük Pécsi József müncheni tanárainak vonatkozó publikációit – és miért ne ismernénk őket – akkor láthatjuk, hogy a szóban forgó, három kiadást is megért munka egy igen intelligens kompiláció.

Nálunk nem szokott szó esni arról, hogy Pécsi József egy fényképalbum alkotótársaként is szerepelt Németországban. 1918-ban Der Akt címmel jelent meg első kiadásban egy húsz képet tartalmazó kötet a München közeli Dachauban (akkor még nem lehetett tudni, hogy ennek a városnévnek egykor milyen szörnyű konnotációja lesz) az Einhorn Verlag kiadásában. Az album képeit három egykori müncheni iskolatárs, Germaine Krull (7 db), Wanda von Debschitz-Kunowski (9 db) és Pécsi József (4 db) készítette. A két fotográfusnő életkorban és iskolalátogatási időben éppen „közrefogta” Pécsit. Szomorú, de szimptomatikus folytatás: a Németországot elhagyó Krull a harmincas évektől különböző országokban nemzetközi szinten szárnyaló alkotóvá vált (Michel Frizot: Germaine Krull, 2015), Pécsit pedig elkezdte lehúzni a Magyar Ugar…

Tudjuk, hogy ő volt az intézményes fotográfusképzés magyarországi elindítója. A kezdés azonban nem 1913-ban történt, mint az itt-ott felbukkan. „A háborús mozgalmak zajában, teljesen csendben, majdnem észrevétlenül nyílt meg e hóban a legelső hivatalos jellegű, magyar fényképészeti szakiskola, a Székesfővárosi Iparrajziskola (Oroszlán u. 1.) szaktanfolyamainak keretében” – kezdte a híradást egy cikk 1914-ben a szaksajtóban. Pécsi Józsefnek ekkor tizenkét tanítványa volt, valamennyien lányok, s egy kivétellel az izraelita hitfelekezethez tartoztak.

Azt olvashatjuk a Fényképeskönyvben, hogy Pécsi az Iparrajziskolában túl modernnek, túl avantgardnak, túl zsidónak bizonyult, „…ezért ki is rúgták, hogy a lába sem érte a földet.” Ez igazán „ütősen” hangzik. Ugyanakkor ismerünk egy 1918. február 5-én Ágotai Lajosnak írt Pécsi levelet. „Főigazgató úrnak f. hó 21-én kelt nagybecsű soraiból [január 21-i Ágotai levélről volt szó – A. B.] legnagyobb sajnálatomra azt olvastam ki, hogy főigazgató úrnak működésem értékelése és azzal kapcsolatos fizetésem tekintetében elfoglalt álláspontja és az én jogos igényeim között áthidalhatatlannak látszó ellentétek vannak. Ez okból elhatároztam, hogy a Székesfővárosi Iparrajziskolában elfoglalt ideiglenes szakoktatói állásomat [látható, hogy Pécsi József itt még pontosan tudta beosztásának megnevezését: szakoktató és nem tanár – A. B.] Főigazgató úrnak rendelkezésére bocsájtom, és egyben tisztelettel kérem ezen bejelentésemet tudomásul venni.” (Egy gépiratban maradt szakoktatás-történetből a levél iktatószámát is tudjuk.) A végleges távozás többek között Ágotai nyugdíjba vonulásával (1918 októbere) összefüggésben 1919 augusztusában történt meg. A fentiekből kiolvasható, hogy Pécsi felmondólevelének keltekor abban az iskolában még nem volt „baj” a zsidókkal. Hogy Pécsi József „modernitása” miben nyilvánult meg, az a jelen írás folytatásában kiderül.

Nehéz emlékezeti sors jutott Pécsinek.

(MAFOT tagként kérdezem: ha mi nem vesszük komolyan magunkat, hogyan várhatjuk el, hogy mások ezt tegyék velünk? Lehet, hogy a jópofizós, nagyokat mondó fotótörténet-írás fölött már eljárt az idő?)

Visszatérve a főcímhez: Magyarországon ma kevéssé ismeretes, hogy Nagy-Románia első fotográfiai folyóiratát magyar fényképészek hozták létre 1922-ben Kolozsvárott. A legelső lapszám július 15-én jelent meg szerény 12 oldalnyi terjedelemben, 28,5x23 centiméteres méretben. A lapot kéthetente szándékoztak kiadni, ennek az 1926-os fennállásig csak részben sikerült megfelelni. A Fotografia címet viselő, alapvetően a hivatásos fényképészeknek szóló sajtóorgánum elindítóinak egyik főcélja az volt, hogy megalakítsák a fotográfusoknak az egész ország (értsd: Nagy-Románia) területére kiterjedő szövetségét. Ezért is volt a három nyelven kiadott lap alcíme: „Revista Asociaţiei (în înfiinţare) a fotografilor din România / Az alakuló »Romániai fényképész-Szövetség« [sic!] lapja / Das Organ des sich bildenden »Fotografenverbandes von Rumänien«”. – Aligha kell emlékeztetni arra, hogy Budapesten 1921. június 20-án Magyar Fotografia címmel indult a professzionista fényképészek sajtóorgánuma. (Kiemelés tőlem – A. B.) Megemlítendő, hogy az erdélyi lap teljes fennállása idején a háromnyelvűség nem mindig volt következetesen megvalósított.

Kolozsváron a szerkesztő Eugen Mayer (Mayer Jenő) és a kiadó Gheorghe Joanovics (Joanovics György) – kiadóhivatal: Cluj/Kolozsvár, Str. Saguna, volt Bartha Miklós u. 5. – európai látókörű lapot terveztek. Ezt tükrözte, hogy már a harmadik szám élén feltüntethették: „Tudományos munkatárs: Professor EMERICH München Nr. 23.” – Nyilvánvalóan csak sajtóhiba volt, hogy Emmerich neve akkor hibásan (egy „m”-mel) jelent meg, ezt a folytatásban már korrigálták. Több cikket is közreadtak Emmerichtől – aki mint tudjuk Pécsi egykori iskolaigazgatója volt Münchenben – majd a 1923-ban bekövetkezett halála után nekrológot és életrajzot is közöltek róla. A lap hozott cikket és képeket a Neue Sachlichkeit mesterétől Albert Renger-Patzschtól, valamint az akkor nemzetközileg is jól ismert grazi Maximilian Karnitschniggtől, továbbá fotócikk hirdetéseket Bécsből és a csehszlovákiai Brnóból. – Érdekességként említem meg, hogy az „utódállamok”-at 1922 végén leszóló Wessely János is publikált ott. Ismeretes, hogy Wessely később Jugoszláviába távozott, s többé nem is tért vissza Magyarországra.

Tudott-e Pécsi József a kolozsvári Fotografia szerkesztősége és Emmerich kapcsolatáról? Erre a kérdésre most csak a valószínűleg szóval tudok válaszolni. Hiteles vonatkozó dokumentumot nem ismerek, csak feltételezni lehet a tájékozottságot. Minden esetre az tény, hogy a Fotografia 1923. évi első, január 30-i számában (3. kép) a 14–15. oldalon román és magyar nyelven (érdekes módon németül nem – lehet, hogy ez nem volt véletlen?) megjelent egy kétoldalas (nyelvenként tehát egy oldal terjedelmű) írás: „Objektivul »Plasticca« de prof. Josif Pecsi, Budapesta / A plasticca-objektivról. Pécsi József tanártól, Budapest.”

3. kép

Ez voltaképpen egy ismeretterjesztő cikknek álcázott terjedelmes hirdetés volt. – Ha fellapozzuk a Budapest székesfővárosi községi Iparrajziskola évkönyve 1778–1938 kiadványt, a tanári névsorban hiába keressük Pécsi József nevét. Szerepel viszont egy Szakoktatók, oktató-műhelyfőnökök és művezetők című felsorolás, ahol Pécsi József is megtalálható. (Az összeállítók tisztában voltak a besorolási feltételekkel; ők még tudták, hogy az előképzettség-függő.)

Pécsi a Fotografia cikkében az éles és életlen arckép problémájából indult ki. Ez a festői fényképezés alapelveihez megy vissza ahol, mint az ismeretes, a hivatkozási alapot az adta, hogy a szem nem lát olyan élesen, mint az objektív, tehát az ábrázolásban ennek érvényt kell szerezni. – Messzire vezetne annak végiggondolása, hogy az e téren alapvető kútfő, P. H. Emerson a Naturalistic Photography for Students of the Art című művében (1890) azért hivatkozott-e Helmholtzra, mert számára ténylegesen az ő nézetei jelentették a biológiai/fizikai kiindulási pontot. Lehetséges, hogy inkább az angol elméletalkotó megérzve a korszak fotográfia felfogásának változását, a következmények megfogalmazásához keresett és talált racionális támpontot Helmholtz nézeteiben? Ez egy másik síkon egyszer megérne egy meditációt.

Pécsi József, mint a festői fényképezés eszméjén nevelkedett ifjú – a festői fotográfia egyik világklasszis alkotója, Frank Eugene Smith (Frank Eugene. The Dream of Beauty, München, 1995.) tanította többek között Münchenben. Ő ennek a jegyében gondolkodott hosszú időn át, mígnem a húszas évek vége felé lassan, fontolva haladván engedte beszűrni felfogásába az új tárgyiasság bizonyos elemeit. Tekinthető-e véletlennek, hogy Pécsi az új tárgyiasság „bibliájá”-ról (Die Welt ist schön, 1928) írt recenziót, a tűéles portrék (Köpfe des Alltags, 1931) mesterének munkásságával azonban nem foglalkozott?

Amit Pécsi 1923-ban elméleti alapként közreadott, az nagyon jellemző a fényképezésre, a fényképre vonatkozó nézeteire. Ő tisztában volt az amatőr fotográfusok szemléletmegújító szerepével. Vonatkozó sorait érdemes szó szerint idézni: „…az amateurok voltak azok, akik tanulságos és művészileg értékes példáikkal a fényképezésben az impresszionisztikus látás alkalmazását igazolták. A haladottabb arcképezőknek azonban nehéz küzdelme van a közönség konzervativizmusával [sic!], akit nagyon nehezen lehet meggyőzni az éles képek művészietlen voltáról. Szerencsére a közönség ízlése néhány arcképező kitartó nevelő tevékenysége által jelentékenyen javult olyképen, hogy az arcképműtermekben az anastigmát háttérbe szorult. Mindenféleképpen, gyakran kerülő utakon megkísérelték, hogy életlen arcképeket halvány körvonalakkal alkossanak.” – Az utókor olvasója elmélázhat e „konzervatív” minősítés tartalmán. 1923-ban – Pécsi szerint – az volt a konzervatív, aki az éles képet preferálta az életlennel szemben. Hogy vélekedett erről a kérdésről Moholy-Nagy alig egy-két év múltán? Ismerjük a választ. Ha a történetiség és a dialektika alapjain állunk, érdemes elgondolkodni a konzervatív és a modern fogalmának tartalmi változásairól.

Pécsi József, mint a magyar főváros tekintélyes „tanára” a „nem konzervatív” nézeteit terjesztette Erdélyben. Tegyük hozzá, hogy a hatás nem csak Erdélyben érvényesülhetett, hiszen az írás román nyelvű változatát a regátban is olvashatták az érdeklődők. Látta-e, vagy sem Pécsi az első kiadásban megjelent Malerei Fotografie Film című kötetet (1925), az bizonyos, hogy ő az élesség-életlenség kérdésben 1926-ban is az 1923-as nézőpontját képviselte, mint azt a Magyar Fotografiában megjelent kétrészes cikke – Éles vagy nem éles képek – bizonyítja. Itt felmerülhet egy érdekes kérdés: vajon mennyire ismerte Pécsi egyáltalán a későbbiekben is Moholy-Nagy fotográfiai alkotói és elméleti munkásságát, s ha ismerte, hogyan viszonyulhatott azokhoz?

Az 1923-as Fotografia cikkben az elvi bevezetés után a gyakorlati vonatkozások következtek. „Örömmel kell üdvözölnünk a Zwierzina-féle Plasticca-lencsét, mely mindenféle jó tulajdonságot egyesít magában, melyeket az életlen fényképek eszményi előfeltételeinek tartunk” – folytatta Pécsi. [Kiemelések az eredeti szövegben – A. B.] A szerző a továbbiakban az „éles-életlenség” érvényesítése mellett tört lándzsát, amelynek eléréséhez tökéletesnek tartotta a Plasticca-t. „Törekvéseink megvalósításához is, a képszerűséghez közelebb jutottunk, mert a Plasticca a világítás minden finomságát visszaadja és a póz lényegét a legméltóbb módon juttatja érvényre.” A képszerűség fogalma központi jelentőségű volt Pécsi elméleti közelítéseiben – a Magyar Fotografiában külön cikksorozatot is szentelt neki. – Egyszer nekünk is hozzá kell látnunk ennek a tükörfordítással átvett Bildlichkeit kategóriának a történeti elemzéséhez, mert ez kulcsot jelent a festői fotográfia mélyebb megértéshez – de ez meghaladná a jelen eszmefuttatás kereteit. Pécsi a cikk további részében egy jól megvalósított reklámnak megfelelően részletesen ecsetelte a Plasticca előnyeit. Megemlítendő, hogy 1926-ban a Magyar Fotografia hasábjain az élesség-életlenség problematikáról szólva ismét felidézte – most már csak per tangentem – a Plasticca hasznos voltát. – A „Plasticca” 1925 februárjának és áprilisának végén ismét felbukkant az erdélyi lapban – ekkor egyszerű hirdetésként.

Pécsi József az 1923. évi hatodik számban újra publikált a Fotografiában, ezúttal egy aktfelvételt. (4. kép)

4. kép

A lap majdnem öt évfolyamát áttekintve elmondható, hogy a szakmai, esztétikai megformáltság szempontjából ez volt a legszínvonalasabb aktfotó, amely a Fotografiában előfordult. A festői stílusban megfogalmazott kép minden bizonnyal pozitív példával, vizuális élménnyel szolgált mind a szakma, mind a lapot kézbevevő más érdeklődők számára. A festőiség 1923-ban még nemzetközi kitekintésben is „a helyén” volt. A változások azonban már a küszöbön voltak. Willi Warstat, aki 1922-ben még lelkesült bevezetőt írt a 12 Aktaufnahmen von Josef Pécsi Budapest kötethez, 1929-ben megjelent akt monográfiájában (Der schöne Akt. Bildmäßige Aktfotografie ihre Ästhetik und Technik) már nem Pécsi, hanem az akkori időknek megfelelően radikálisabban fogalmazó Angelo képeit idézte Magyarországról illusztrációkként. Sic transit gloria mundi.

A Fotografia képmellékletek erdélyi magángyűjteményekből származnak.

Albertini Béla


NKA logo
Az írás NKA támogatással készült.